Lágy fényű alkony, ódon rom a ködben,
arctalan király, fém sisak fején,
jogara elrepül, távol a levegőben
megáll, árnyéka a király kezén.
A sisak mozdul, felszökell,
a páncél tompán nyikorog,
a földről por, mi fellövell,
a király kábán tántorog.
Süvít a szél, a fáknak sötét lombja
borzolva, ijesztőn zúgva hajladoz,
görnyedt király alakja beolvad a romba…
A szél elül, a csönd zavarba hoz.
7 hozzászólás
Kedves Wryan!
Akaratlanul a következő idézet jutott az eszembe mikor a versedet elovastam:
“Az emberi erkölcsök és intézmények néha annyira eltorzulnak, hogy Isten csak lerombolásuk árán fejezheti ki szánalmát. A kegyelem villámként sújt az emberre. Vannak emberek, népek és civilizációk, ahol Isten csak a romok közt lakhat.”Gustave Thibon idézete is talán ilyen eseményen jött létre, hogy még a királynak is a romok közé kell menni, hogy megtalálja Istent, és lehet, hogy a király maga volt aki, Istent a romok közé küldte.
Azt gondolom, az életünkben, már mindenki egyszer keresett valamit a romok között
Szép gondolat, okossan megfogalmazva.
üdv Toni
Mély gondolatok, nagyon hozzáértőn, szépen megfogalmazott versben.
Örülök, hogy elolvashattam.
Szeretettel: Kata
Szia!
Nagyon jól megörökítetted a látomást és a hangulatát.
Szeretettel: Rozália
Kedves Toni!
Örömmel látlak ismét nálam, s fogadd csodálatom a sok-sok idézetért, látszik, rengetegeet olvasol, így bármiről eszedbe jut egy-egy idézet!:)
Köszönöm értő olvasásod és hozzászólásod!
Üdv: Ria
Kedves Kata!
Én is örülök, hogy olvasol, és köszönöm kedves szavaid!
Szeretettel: Ria
Köszönöm, kedves Rozália!
Szeretettel: Ria
Látom magam előtt a képet, ez a versed is nagyon jól sikerült! 🙂
Üdv:
Kalina