Hulló levelek

Mielőtt kilépett volna az ajtón röviden belepillantott a kis táskájába. Megnyugodva csukta vissza, fémesen kattant a kis kapocs. Még egy futó pillantást vetett az asztal sarkán magányosan bóbiskoló üres vázára. Rég volt benne virág. Maga után húzta az ajtót és ráfordította a kulcsot. Kissé szomorúan indult. Kint megcsapta a friss levegő. A reggeli szürkület ártatlanságát magányos alakok hasogattak s a gyenge lámpafénynél a lépcsőn ballagott árnyéka után. Később csatlakozott a megállóban bágyadtan ácsorgó tömeghez. Monotonnak vélte a munkába induló reggeleket.
Amikor betört a jegypénztár pesszimizmusába néhány perc volt nyitásig.
Megigazította kis asztalán a jegytömböket még egyet a haján is pofozott. Kinyitva a kis retiküljét piros szalaggal átkötött leveleket emelt az ajkához, egy pillanatra lecsukta szemeit. Lófarokba kötött szőke copfját ellopta a reggeli csend, gondolatba valahol messze talán egy fehér rózsát nyújtott valaki feléje, hogy kis vázája többé ne legyen árva. Úgy érezte totemként segítik ezek a levelek. Mindig magával hordta őket.
A délelőtt általában unalmasan telt. Már beidegződött minden mozdulat. Sietős járókelők, ki türelmesebb, ki idegesebb. Kedves mosollyal szolgált ki mindenkit, néhány hónap alatt már megszokta a visszajáró pénz gyors kiszámolását is. E délelőttön mintha gyengébb lett volna a forgalom. ²Vagy csak én vagyok túl nagy munkakedvben ² gondolta. De nem! Ismét megérintette kezével nyitott táskájába a levélköteget.
– Kérek egy jegyet!
Alig észrevehetően összerezzent. A megszokott mozdulattal szakította le a tömbről, s vele a visszajárót is, felnézve egy bizonytalanul csengő hang tulajdonosára. A fiatal ember idegesen nézett körbe. Zavarban volt, már indulni akart tovább. Hirtelen visszafordult. A lány megszeppenve ütközött bele a fiú sötét két tekintetébe.
– Történt valami? Nem adtam jól vissza?
– Nem!… Az az….Minden rendben! Ő ö ö… Kérek még egy jegyet!
Mélyen a fiú szemébe nézett. Látta zavart viselkedéséből, hogy valamiben tévedett.
– Valami baj van? Talán segíthetek?
– Nem!…Tulajdonképpen…
Néhány sietős ember tolakodott a kasszához.
– Jössz egy kávéra?
A lányt meglepetten érte a kérdés, de nem volt ideje rágódni a számmal s közben elkapott szövegen. Amikor az utolsó jegyet átadta még rendezni sem tudta a viselkedését, ismét megjelent a srác. Kérdőn nézett a lányra.
– Meghívhatlak egy kávéra?
– Hát!…- Úgy érezte erősen elpirult, mint egy tini lány az első csóknál.
– Tudom, hogy a legbanálisabb módot választottam, de…nem volt jobb ötletem.
– Most nem lehet! – Zavarban volt, de nem tudta, hogy komoly arcot erőltessen, vagy inkább kacagjon. – Talán mikor végzek!
– Csodás! Hánykor?
– Fél három.
A srác elköszönt. Vidám léptekkel indult. Ő kinézett a kis ablakon. Látta mint a nyurga farmeres fiú összegyűri kezében a két jegyet, s távolról egy szemétládába dobja. Beletalált.
Úgy tűnt, mintha még látta volna még ezt az arcot. Igen-igen. Egész biztosan ezt a fiút látta egész héten többször jegyet venni naponta. S ezen gondolkozott, hogy hova utazhat annyit ez a fiú?
Most mindent megértett. Nem tudta miért, valami furcsa örömöt érzett. Egyre gyakoribban nézte az órát. A mutatók bágyadtan bandukoltak, kint egyre jobban sütött a késő őszi nap, csak itt-ott őgyelgett az égen néhány bárányfelhő. Három után lázasan kezdett készülni, mindent rendbe rakott a kis asztalon. Váltónője néhány perc késéssel érkezett, de még csak szemrehányóan sem nézett rá. Fél háromkor lépett ki a járdára. Izgatottan nézett körül. Nem messze egy póznának támaszkodva cigarettázott a délelőtti srác. Még nem ért oda, amikor a fiú észrevette.
– Szia!…Mondta az. Göndör hajából néhány rakoncátlan fürt a homlokába lógott. – Lehel vagyok! Ha nem tetszik szólíthatsz bárhogy!
– De! Tetszik! – Most ő volt zavarban.
– S te? Úgy értem téged, hogy hívnak?
– Jaj!…- Elnevette magát zavarában – Bocsáss meg! Éva!
A fiú megfogta a feléje nyújtott kezet, arcón csókolta a lányt.
– Tehát kávézni! Tudod, úgy szeretném, ha együtt ebédelnénk!
– Azt nem lehet. A mamám vár az ebéddel. Talán máskor. Most igyunk meg valahol egy kávét.
– A Konti-bár megfelel?
– Nincs messze? A Bolyba is kávézhatunk.
– Azt hiszem mégis a Konti-bárba megyünk! Kocsival vagyok! – Az útszélen parkoló poros Opelhez lépett, beugrott a volán mögé, majd áthajolva kinyitotta a jobboldali ajtót. – Parancsolj kérlek!
Éva meglepetten ült be.
– A tiéd?
– Igen! A papám vette mikor sikerült a felvételim.
– Egyetemista vagy?
– Voltam.
– Mérnök?
– Ah! Még gyakornok. A Szerszámgyárban.
Éva elgondolkozott. Messze előrenézett a hosszú aszfalt szalagon. Úgy érezte túl magabiztos ez a fiú.
– Idevalósi vagy?Csak,mert még nem láttalak.
– Itt egy közeli faluban születtem. Most viszont bent élek.Dehát a város elég nagy,semhogy lehetősélg lett volna a gyakori összefutásra. Papámék három szobás lakást vettek.
– Rendes szüleid vannak!
– Közepesek! Szerintem minden szülő ezt teszi. Ha…van lehetősége.
A kis jármű könnyedén fordult be a Kontinentál szálló parkolójába.
– Nincs kávé. – szólt Éva, amikor bárba léptek. Csak néhány cigarettázó ült a félhomályban burkolt asztalok egyhangúságában.
– Nem baj, megiszunk valamit! Gyere, itt van hely.
Éván furcsa szomorúság vett erőt amikor beültek a sarok asztalhoz. Ez az asztal s a félhomály mindig néhány szép napot hozott vissza emlékezetébe a nosztalgia szárnyán. Észrevette a fiú kérdő tekintetét.
– Mit kérsz?
– Egy hűsítőt. Úgysem ihatsz te sem!
– Miért nem? Ilyen alkalmakkor megengedem magamnak.
– Szoktál inni mikor vezetsz?
– Nem mindig! – A pincérnőre emelte tekintetét. – Két konyakot hűsítővel.
– Kérlek ne igyál! Én különben sem kérek konyakot. Inkább kávélikőrt, ha van.
– Van. – szólt a pincérnő.
– Egy kávélikőr, egy konyak és két hűsítő!
– Mégis iszol? – Kérdezte Éva amikor a nő elment.
– Nézd! Ezt nem szabadna mondanom már most, de jó, ha idejében értesülsz: én nem vagyok szokva, hogy egy lány adjon nekem utasítást.
– Értem! – Ismét elgondolkozott. Akkor rezzent össze, amikor Lehel egy Marlboros csomagot tartott eléje.
– Cigizel?
– Kösz! – Elvett egy szálat. Lehel tűzzel kínálta. Mélyen leszívta a füstöt. Újra elragadta a képzelete. "Nem olyan ez a fiú, mint Ő, mégis mintha valami tetszene benne." Így telt el a kora délután. Mindegyre Őt próbálta összehasonlítani Lehellel. Egy idő után riadtan nézett az órájára.
– Mennem kell! Köszönöm a meghívásodat!
– Én köszönöm, hogy elfogadtad! Hazavihetlek?
– Hát ha nincs más dolgod.
A kocsiba Lehel bekapcsolta hordozható kaziját.
– Milyen zenét szeretsz?
– Mindegy! Megvan a ²Kettő plusz egy²?
– Meg! De én nem szeretem a zenéjüket. A régi csajomért vettem fel. Nemsokára felcsengett a kért melódia. Amikor kifordultak a központból a hosszú utcába, a hátsó ablakon besütött a nap. Éva haja aranylón játszott a sugarakban. A ²Halvány őszi rózsa² lágy dallama ringatta. ²A késő ősz már a halálba küldte a leghalványabb rózsáit is ² gondolta. Egy pillanatra ismét a kis vázája jutott eszébe. Aztán képzelete zavarosan kavarogni kezdett.
– Ott állj meg! – Szólt később.
Amikor kiszálltak a kocsiból Lehel vele tartott a járdáról levezető lépcsőig. Néhány lépés után valaki megérintette a vállát. Ijedten fordult meg.
– Apu! Szervusz! – ismét zavarba jött.
– Látom kocsikázol kislányom!
– Igen! Lehel…Ja be sem mutattam! Ő Lehel!…A papám!
– Örvendek – Szólt Lehel, megszorítva a feléje nyújtott kezet.
– Megvárt munka után, megittunk egy kis likőrt, majd haza hozott.
– Nagyszerű! Tovább nem is tartlak fel, be kell menjek a városba.
– Én is arra megyek! Bevihetem! – javasolta a fiú.
– Hát ez nagyszerű lesz! – az autóhoz lépett és beült.
– Este kijössz? – kérdezte futólag Lehel – megnézhetünk egy filmet.
– Miért ne.
– Hétre itt leszek, jó? Szia! Megyek, hogy ne várjon a papád.
Éva még utána nézett a tovaszáguldó kocsinak. Ujjongva lépett be a lakásba. ²Ha apunak tetszik, Úgy minden rendben². Egyedül volt otthon. Nem volt kedve ebédelni, főzött egy erős kávét. A ceruza tartó fiókjából kivette az utolsó BT-t. Nagyon rég kapta Tőle. Rágyújtott. Tekintete megütközött a kis váza árvaságában. Csak most jutott eszébe, hogy Lehel még virágot sem hozott a találkára. De sebaj, nyugodott meg, nem a virág a fontos. Olvasni akart valamit, de képtelen volt. Egyszerűen nem tudott odafigyelni. Lehunyta a szemeit, hagyva, hogy vigyék képzelete szárnyai a múlt ösvényein.
Egyszer nyílt az előszoba ajtó. A szülei érkeztek.
– Dicsérem az ízlésedet kislányom – szólt vidáman az apja amikor ő is átment a nappaliba – nagyszerűen választottál. Látod ez a srác hozzád való! Nem az a …az a…másik jött-ment valaki.
Éva megölelte az apját.
– Örvendek, hogy neked is tetszik. Megyek öltözni! Mindjárt itt lesz! Este moziba megyünk.
Lázasan készülni kezdett. Lágy ezüsttel húzta ki a szemhéját, az őszi este hűvös leheletében öltözött. Türelmetlenül igazgatta a haját a tükör előtt. Lelkiszemeivel látta, mint Lehel egy rózsát tűz copfjába. Lassan nyílt az ajtó. Édesanyja lépett be a szobába, aggódó arccal nézte a lányát.
– Valami furcsa történt veled lányom!
– Lehet anyu! Olyan boldog vagyok!
– Értem. – Éva megcsókolta az anyja arcát.
– A fiúnak örvendsz, vagy mert apád jónak vélte a választásodat.
– Mindkettőnek!
– Neki mindene van, igaz? – Kérdezte az anyja gyanakvón.
– Van! De ami a legfontosabb, apának is tetszik…
– Igen? Az én véleményem már nem is fontos?
– Neked is tetszeni fog anyu!
Kintről egy autó beletülkölt a levegőbe. Éva izgatottan nézett ki az ablakon.
– Ő ez! Látod ezt a piros autót?
– Igyekezz haza! – szólt még a mama, s ment dolgát végezni a konyhába.
Éva még egyszer a tűkörbe nézett. Tiszta zsebkendőt vett elő a szekrényből és a táskájába tette. Keze belebotlott az összekötött levelekbe.
Kivette a köteget. Mintha egy pillanatra magával ragadta volna a képzelet. Lehunyta a szemeit. Talán így búcsúzott valakitől. Néhány pillanatig állt még , nézte a leveleket, majd a szemétkosárba dobta. Összerezzent, mint a tetten ért gyerek. Édesanyja állt az ajtóban.
– Az már nem fontos – mondta a levelekre mutatva. – Az a múlt! Meghalt!
Gyorsan kirohant, mielőtt édesanyja még észrevette volna a szemében csillogó könnyeket.