Márta randevúja

A mindig vidám asszony

Abban az időben néhány évig egy igazi fekete kolléganővel dolgoztam. Sötéten fénylő, fekete haja, bőre, a szeme, és minden fekete volt rajta, pedig nem volt se roma, se cigány, csak nagyon fekete. Ráadásul nagy, sötét szemeit az akkori divatnak megfelelően vastag fekete csíkkal húzta körbe, s az öltözködésben is a feketét részesítette előnyben, pedig nem gyászolt senkit.
A csinos, helyes asszonyt jó kedéllyel áldotta meg az Ég, pedig gondja neki is akadt bőven, hiszen két gyerekét egyedül nevelte. Nemcsak kedélyes, de amilyen fekete, olyan temperamentumos volt.

Ebédszünetünk egy egész óráig tartott, amit igyekeztünk kikapcsolódással tölteni. Ebéd után Márta előszedte a napilapokat, azokból szemezgetett, amit érdekesnek talált, felolvasta nekünk.
Na, de a kolléganőm nem a napi politikai rovatokat részesítette előnyben, hanem a házassági apróhirdetéseket böngészte előszeretettel, némelyiken jókat kacagtunk. Együtt válogattuk ki, melyikre küldjön választ. Előfordult, hogy a levelet is közösen fogalmaztuk meg, izgalommal figyelve, mi lesz az eredménye.
– Mit szóltok hozzá, ha erre a hirdetésre válaszolok? – kérdezte. A hirdetés így szólt: „Középtermetű, 40-es, jól szituált férfi talpraesett, csinos, lehetőleg fekete hajú asszonyt keres. Házasság is szóba jöhet jeligére.”
– Korban éppen hozzám illő, szívesen randevúzgatnék egy csinos gavallérral. – toldotta meg.
– Bár a szöveg nem mond sokat az illetőről, de rendben, legalább találkozhatsz azzal a jólszituált fiúval, – adtuk rá áldásunkat választására.
Előbb csak nevettünk, aztán nekiültünk az írásnak. Elkészült a közös mű, Márta szép betűivel leírta, majd postára adta a levelet. Aztán napokig vártuk a választ. Nem telt el hosszú idő, jött egy levél Kecelről, szép kiírt betűkkel, kulturált hangvételű megfogalmazással. Benne a randevú ideje, ismertetőjel: egy szál piros rózsabimbó a zakó gomblyukában!

Kecel hallatán, nevetni kezdtünk, mert nemrégiben újságcikk jelent meg arról, hogy ott vannak a híres zugpálinkafőzők. Kecel. De hol lehet, Kecel? Egyikünk se tudta. Nosza, elő a térképpel, keressük meg. Nem lehet valami nagyváros, mert végül a nagy magyar Alföldön egy kicsi pontnál találtunk rá.
Rövid válaszban közöltük, vagyis írta Márta, hogy a középutat választva, Budapesten legyen az első randevú, megjelölve a pontos helyet is.
Márta készülődik. Mit vegyek föl? – tanakodik. Elláttuk jó tanácsokkal, és sok sikert kívántunk neki, majd a következő vasárnap autóbuszra ült és elment a találkára, mi meg izgalommal várakoztunk…

Hétfő reggel az irodában Márta nem bírt magával, titokzatos arccal járt-kelt közöttünk, ha érdeklődtünk, mi újság, nevetett, de hiába unszoltuk, nem akart nyilatkozni az elmúlt nap eseményiről. Csak annyit árult el: nem fogjátok elhinni! És csak nevetett, nevetett… Azt hittük, remekül sikerült minden. Nem győztünk várni, de ő csak ebédszünetben volt hajlandó nyilatkozni.
– Képzeljétek! – kezdte a mondókáját ebéd után – leülök az Erzsébet-téri parkban egy padra és várok (abban az időben még ott volt az Engels-téri távolsági autóbusz-pályaudvar). Sokan üldögéltek és járkáltak ott, én meg figyeltem jobbra, balra, nehéz egy soha nem látott valakire ráismerni. Csak leskelődöm, kinek van piros rózsabimbó a gomblyukában. Nemsokára szembe jön velem valaki. De Márta nem tudta folytatni, rájött a szűnni nem akaró nevetés.

– Ezt hallgassátok meg! Várom a jól szituált gavalléromat, elképzeltem magamban egy csinos, jólöltözött férfit… – És mit, akarom mondani: kit látok? Kellő pontossággal el sem tudom mondani a látványt. Közeledik felém egy alföldi „szakadtmagyar”, majdnem toprongyos, gondozatlan külsejű valaki, görbe lábaival kacsázva, de a rózsabimbó ott díszelgett a gomblyukában, tehát nem tévedés, ő a várva-várt gavallér! Pechemre már meglátott, tehát azt se tehettem, hogy feltűnés nélkül gyorsan elillanjak a helyszínről… Ugyanis kezemben tartottam a Nők Lapja legutóbbi számát, amit saját ismertetőjelnek szántam.
– Külseje még hagyján, de ráadásul egy teljesen primitív ember tart felém, ami azért volt meglepő számomra, mert nem erre számítottam a szépen megfogalmazott levél után. Első gondolatom az volt, hogy jól felültem neki. Miért nem kértem tőle fényképet, akkor nem érhetne ekkora meglepetés!

Csend lett, mi meg csodálkoztunk, hogy Márta nem folytatja, megint csak nevet, nevet… De nevetése idegesen csengett. Aztán kissé megnyugodva folytatta:
– Mosollyal az arcán, de én inkább vigyornak nevezném, esetlenül jön felém, fülig pirulva nyújtja előre a kezét kézfogásra (kezét? – a mancsát!), majd zavartan bemutatkozik, de én a nevét sem értettem, mert legalább olyan zavarban voltam, mint ő. Aztán rögtön azt mondja (így!) „innék valamit, jöjjön velem, biztos van a közelben egy kocsma!” – mert szomjas vagyok.
No, nekem már csak ez hiányzott! Megköszöntem a meghívást, azt válaszoltam, hogy sietnem kell, nemsokára indul az utolsó buszom, amivel haza tudok jutni, pár percem van, inkább itt beszélgessünk. Leült, de olyan szorosan mellém, hogy majd’ a szoknyámra telepedett. Elhúzódtam mellőle, így is éreztem rajta a szesz szagát, amit nemrég’ vehetett magához. De ő egyre igyekezett közelebb ülni mellém…

– Nos, – folytatja Márta, – épp’ olyan pálinkaszaga volt az egész embernek, mintha nemrég’ abban fürdött volna. Biztosan ő is azok közül az almapálinka-főzők közül való, gondoltam, akikről olvastunk az újságban, ezért még kínomban is nehezen tartottam vissza magam a nevetéstől.
Egyszer csak a könyökével megbökve az oldalamat, ismét invitálni kezdett, hogy menjek vele valahová, ahol inni lehet, ott megbeszélhetjük a legközelebbi találkozó időpontját. Gondolhatjátok, hogy ezek után, így édes kettesben nem töltöttünk együtt sok időt, mielőbb igyekeztem tőle megszabadulni, Isten ne adja, nehogy valaki ismerős együtt lásson vele.

Csak azt nem értettem, ki írta helyette a hirdetést és főleg a leveleket, amit tőle kaptam, mert abban biztos vagyok, hogy nem saját szerzeménye volt egyik sem. Ugyanis partnerem se nem jól szituált, se nem kulturált ember benyomását keltette, s ahogy elköszöntünk egymástól, látnom kellett, hogy a nadrágján itt-ott szakadások éktelenkednek… De hagyjuk a külsőségeket, a beszédmodora se volt különb a megjelenésénél. És – képzeljétek! Akkor én ennyi meglepetés után még bosszankodni se tudtam, pedig lett volna rá okom, – hanem majdnem nevetésben törtem ki. Alig vártam, hogy minél messzebbre kerüljek tőle, ne adj’ Isten, hogy valaki ismerős együtt lásson bennünket!
Így végződött a mindig jókedvű kolléganőm randevúja. Azért Márta azt a tanulságot levonta, hogy egyelőre nem fog újabb házassági ajánlatra válaszolni.
Egyébként a kolléganőm időnként jó érzékkel költött verseket. Néhány nap múlva, névnapomra a következő versikével lepte meg kis csoportunkat:

Pécsi Márta: Katalin napra

Ünnepre készül a titkárság
Apraja és nagyja,
Ma van a mi főnöknőnknek,
Katalinnak napja.
Sürgés-forgás, titkolódzás
E nap napirendje,
A sok női dolgozó
Nem fér a bőrébe.
A férfiak sem kivételek
Ők is lázban vannak,
Hogy örömet szerezzenek
Szintén Katalinnak.
De mielőtt sor kerülne
Az ajándék átadásra,
Következő lenne
A nők kívánsága:
A mai nap legyen ünnep
Bármily hibát követnek el,
A hibáért járó letolás
Ez esetben hagy maradjon el.
Ezen kívül a legnagyobb
Kívánságunk lenne,
Még sok boldog névnapot –
Éljen meg körünkbe’.