Őszinte gondolatok gyermekeink iskolai túlterheléséről.

Az iskolások szellemi túlterhelése azóta létezik, amióta az első iskola intézmény meglakult. Ennek a problémáknak a történetét rövidke előlépések után jelentős visszalépések jellemzik, mert az iskola, amióta létezik a tanulót egy kis növésű felnőttnek, rosszabb esetben gépnek tekintette, amelyet a végtelenségig lehet terhelni, néha embertelen módon, mint a felnőtteket. Egy iskola keretében többféle gyermeket nyúzó túlterhelés is létezik, amelyekkel mind kevesebbet törődnek a”mind többet” megszállottjai. Az első ilyen a tanuló egész életére nyomokat hagyó, a fizikai megterhelés. Reggelenként vagy a déli kicsengetés után számos ilyen elsős vagy másodikos emberkét látunk, aki hatalmas több kilogramm súlyú táskájával iskolába vagy hazafelé igyekezik. Néha a táska nagyobb, mint a cipelője, telerakva könyvekkel füzetekkel, és egyéb iskolai tanfelszereléssel, ilyenkor eszembe jut, hogy vajon a tanító nénik, ritkábban bácsik érkezéskor vagy elindulás előtt emelgetik-e meg tanulóik iskolás táskáit, vagy ők már a látványt megszokták, mint a teherhordó hazai serpák látványát. Nosztalgiával gondolok vissza az én elemiskolás koromra, amikor egyetlen könyvet, két füzetet, egy radírt és egy ceruzát csomagoltunk be apánk szegen függő kaszástarisznyájába, amely nyáron a mezőkön tett hasznos szolgálatot télen pedig az iskolában. Hasznos volt, mert egy helyen tartotta iskolai felszerelésünket és néha jó támadó vagy védekező fegyvernek bizonyult. Manapság a hatalmas, díszes, és méreg drága iskolás táskák, már kiküszöbölték az ilyen szükségmegoldásokat, és néha gravitáció és sok más fizikai törvénynek ellentmondó hátizsákok valóságos hordárokká degradálják a jobb sorsra érdemes nebulókat. Lehet valahogy így kezdeték az angol és amerikai különleges egységek katonái is, és háború esetén, azért szinte elnyűhetetlenek. Nem hanyagolhatom el megemlíteni a minden ergonometriai szabállyal ellentmondó iskolai padokat, amelyben írni, olvasni órákat ülni, fárasztó, és fáradtságos egészségromboló munka lehet. Mielőtt rátérnék a szellemi túlterhelésre még egy kis kitérőt teszek, hogy szólhassak, a Ceausescu „aranykorának” gyermekgyilkoló módszereiről. Elméletben a gyermekek a boldog kommunizmus jövője, reményteljes építői voltak, a szocialista pokol kiteljesítői, de a gyakorlatban a TSZ-ek fizetetlen rabszolgái. Valamikor a 60-as években bevezették a széphangzású „mezőgazdasági gyakorlatot”-,amelyből nemsokára 6-8 hetes irgalmatlan kényszermunka lett . Semmisem számított sem a tanulás, sem az egészség, sem pihenés, csak a szükséges munkaerőt biztosítani nem tudó élhetetlen TSZ-ek krumplijának, kukoricájának a betakarítása. Az iskoláknál a tanítás,a tanulás csak másod vagy harmadrendű fontosságú munka lett, minden iskola elsősorban a TSZ-ek ingyen munkaerő piacává változott. Pártunk és kormányunk jól fizetett aktivistái, sajnos egyes iskolaigazgatók is igen lelkes hajcsárokká vedlettek a sokat kritizált gyermekmunka kihasználására. A tanulók a kampány alatt egymásután nyűtték el a drágapénzen megvásárolt ruhájukat, cipőjüket a TSZ-ek földjein, vagy áldozták egészségüket a szélsőséges őszi időjárás miatt. Miután elvégezték az őszi mezőgazdasági munkák egy részét beülhettek a hideg, sötét osztályokba, hogy bepótolják a bepótolhatatlant, az első évharmad tanulmányi idejéből, több mint felének az elvesztését. 1990 után megszűntek a TSZ-ek, megszűnt a gyermekmunkán alapuló mezőgazdasági tevékenység, de jöttek más bajok, a tanulók egészségügyi, szellemi, pszichikai túlterhelés tovább növekedett. A fegyelem még jobban meglazult, a belső és külső erőszak fokozódott, alvilági személyek és bandák káros tevékenységének színhelyei lettek főleg a városi iskolák. Az iskola vezetésében mindjobban érvényesülnek a KFT-es módszerek, a családi kapcsolatok, a”bátyámúram” szellem, a pénz uralma, a baráti kapcsolatok, amíg a fiatal pályakezdőknek nem tudnak munkahelyet biztosítani nagyszámú 70 év körüli nyugdíjas kap munkahelyet az iskolai oktatásban. A gyermekközpontú iskoláért már a XVIII. században megindult a harc, már akkor voltak olyan pedagógusok, írók, orvosok, akik meglátták, hogy az iskolának, ahhoz, hogy betöltse szerepét gyermekközpontúvá kell váljon és reformok bevezetésére van szüksége. Ellen Key svéd tanítónő foglalta össze „A gyermek évszázada” című 1902-ben megjelent könyvében azokat az elgondolásokat, amelyek bevezetése a XX. századot a gyermekek évszázadának rangjára fogja emelni. Ennek az elgondolásnak a megvalósítását a reform pedagógiától remélte, amely a gyermeket az iskolai tevékenység középpontjába fogja állítani. Olyan tanterveket képzelt el, amely mentesíti a tanulókat a szellemi túlterheléstől, amelyek a logikát fejlesztik és nem a "magolást", az adatok puszta memorizálását tekintik a tanítás egyetlen céljának. Ellen Keynek számos elődje volt, aki figyelmeztetett a gimnáziumokban kialakuló túlterhelésre. Az orvosok élenjártak a túlterhelés, az egészségtelen iskolai körülmények veszélyeinek felismerésében. Így az elsők között Karl Ignatz Lorireser 1836-ban elsőként ír a gimnáziumi egészségvédelemről, túlterhelésről. Figyelmeztet , hogy a tantárgyak, a házi feladatok tömege gátolja gyermek egészséges fejlődését. Mintha ma írta volna, mert manapság is ugyanezekkel a problémákkal is még mindig találkozunk a XXI. század kezdetén, mintha az iskolákban helyben állna az idő. Ekkor a heti óraszám 32 óra volt, tehát napi 5-6 óra, a sport még nem volt bevezetve az iskolákban.1867-ben Herman Cohu orvos figyelmeztet, hogy a túlterhelés, a rosszul világított osztályok rövidlátáshoz vezetnek. A túl magas szellemi igények, a teljesítményközpontúság fejfájást, emésztési zavarokat, szűkmellűséget, gerincproblémákat okozhat. Javasolja a klasszikus stúdiumok csökkentését. Közben az 1900-as évek végére hatalmas életszemlélet és mentalítás változás következett be, az életről a társadalomról alkotott felfogás teljesen átalakult. A pedagógia tudománnyá vált és Herbart és az utána következő pedagógusok jelentősen átalakították az iskolák pedagógiai szemléletét, amelyet a fejlődésében felgyorsult kapitalizmus is megkívánt. Ebben az időben már más ismeretekre volt szükség, visszaszorultak a klasszikus ismeretek mennyisége és helyüket a praktikus technikai ismeretek vették át. Herbart a metafizikus pedagógiai rendszerével a kapitalizmus újszellemének alapjait teremtette meg. Az iparosítással megszűnt a napi szükségletre való egyéni termelés és helyette a „felhalmozó” életmód lépett, az új jelenség másik pontját a ”konzumáló” ember jelentette. Az iskola szerepe növekedett a gyermekek élete az iskola által külső irányított lett. A szülők már nem voltak képesek, egész életre szóló tanácsokat adni, csak az iskola adhatott az egész életre meghatározó ismereteket, erkölcsi, szellemi alapokat. Az iskola egy konzervatív intézmény, amely nehezen változtat a „bejáratott” módszereken, hasonlóan az iskola termeli újra a tanulók mindenféle túlterhelését, amely végül is a tanulók egészségügyi állapotában mérhető lesz, és az érettségizettek középszerűségében. A iskolai túlterhelés elleni küzdelem okait vizsgáljuk a kezdettől fogva 2-3 évszázad távlatából még ma is érvényes igazságok tekintenek vissza. Ezelőtt kétszáz évvel írták le: „A tanulók túlterheltségének felszámolásában : tétova bizonytalanság, féligazságok rendszere ütött tanyát,s a féligazságokhoz tökéletesen illenek a meg nem emésztett fogalmak!” Ez jelenti azt , hogy a program túl van terhelve, a követelmények az iskolákban nincsenek tekintettel a tanulók egészségi állapotára. Az utolsó évtizedekben az iskolai túlterhelés választéka változatosabbá. sokoldalúbbá vált. Nagy vonalakban a következőképpen osztályozhatjuk a túlterhelés eredetét: a szülők fokozottabb igényei, az iskola által támasztott túlzott követelmények, a tanárok tanítási módszereiből, többlet követelményeiből származó túlterhelés. A szülők abban az igyekezetükben, hogy minél műveltebb, képzettebb legyenek gyermekeik, a mai társadalmi követelményeknek jobban megfeleljenek, vagy biztosabbá tegyék az általuk megfelelőbbnek tartott középiskolába, egyetemre való bejutást, nyelvtanfolyamokra, különböző/ matematika ,magyar, román nyelv és irodalom/ felkészítőkre, vagy művészi /zene, rajz/ esetleg tánctanfolyamokra, vagy sport felkészítőkre íratják be gyermekeiket. Az iskolai túlterhelés már sokkal árnyaltabban megy végre, mert itt mindig a legszorgalmasabbakat, legtevékenyebbeket, a legjobb tanulmányi eredményeket felmutató tanulókat terhelik tovább, mert ők képviselik az iskolai sport, művészi, kulturális események főbb szereplőit is. Tehát megy tovább a régi elv, aki többet ad attól még többet várunk, még többet követelünk. Ezeknek a tanulóknak még kevesebb idejük jut a tanulásra, mivel minden szinten megakarnak felelni az iskola követelményeinek, az alvásra, pihenésre szükséges időt használják fel, ezért kevesebbet alszanak, a kevesebbet pihennek, túlhajtják magukat, ami előbb, utóbb egészségügyi problémákat okoz. Az iskola amúgy is indoktalanul nagy terheket rak rájuk, olyan ismeretek elsajátítását kéri , amire soha nem lesz szükségük, soha semmi hasznát nem látják, emiatt gyorsan elfelejtik A tantárgy mennyisége nagy, az óraszám kicsi, a haladási sebesség meghaladja az életkori sajátosságok által megengedhetőt. Nincs idő a bevésésre, gyakorlásra, mélyebb elsajátításra. A felszínen maradt „tudás” gyorsan kopik, az előző ismeretekre való ráépítésre nincs lehetőség, a meg nem értett anyagrészek szaporodnak, a tanulók érdeklődése csökken, a felkészültségükben keletkezett üregek növekednek. Az összefüggéseket nem érzékelik, nem válnak érthetővé, a logikus gondolkodás helyett a száraz adatok elsajátítása lesz az iskola funkciója. Érdekes az, hogy a túlterhelés valami „alulterhelést” is jelent, mert nem azzal terheljük a tanulókat, amire később az életben szükségük lesz, hanem a felejtésre ítélt haszontalan tudásanyaggal. A haszontalan adatokkal túlterheljük, a hasznos tudással „alulterheljük” a tanulókat. A túlterhelés összetétele ismert és szinte sablonszerű minden iskolában: 5-8 elméleti óra, az ezzel járó fizikai fáradság, az egyoldalú tevékenységgel, figyeléssel, koncentrációval, az órák monotonitásával járó fáradtságok, iskolai külön programok, különórák, előkészítők, ezekhez adódik az otthoni egyéni több órás felkészülés. Az utolsó húsz évben a tanulók létszámának drasztikus fogyását figyelhetjük meg, azért egyes iskolák léte veszélybe került. Az iskolák között a tanulókért egy versenyfutás kezdődött, az előre menekülés, a túlélés taktikája további túlterhelés forrása lett. Az iskolák a tanulók és a szülők megnyerésére új tagozatok indításába kezdtek, újabb tevékenységek halmozásával, emelt óraszámok, külön foglalkozások, újabb idegen nyelvek, sporttevékenységek, számítástechnikai és egyéb csalétkek hangoztatásával. Ez hova vezet, csakis a további túlterheléshez, mert a napi programok variálásának, bővítésének csak a csillagos ég a határ, de az egy napot jelentő 24 órát lehetetlenség hosszabbra nyújtani,a tanuló agyának befogadó képessége véges, a szellemi és fizikai teljesítő képessége hasonlóan véges, a programok számának és mennyiségének aránytalan növelése csak a tanulok egészséges fizikai és szellemi fejlődésével való visszaélést jelentheti. A tanárok ezeket a jelenségeket nagyon jól ismerik, verbális szinten foglalkoznak is a tanulók túlterhelésével, de a gyakorlatban semmit sem tesznek annak legalább a csökkentésére. Vannak tanítók, tanárok, akik egyenesen tagadják a túlterhelés tényét, vagy a túlterhelésből származó eredménytelenségeket annak tudják be, hogy az eredményeket felmutatni nem tudó tanulóknál inkább az a baj, hogy hiányzik az akarat, szorgalom, fejletlenek a tanuláshoz szükséges készségek. Nincsenek hozzászokva a terheléshez, ezért inkább vállalják a kudarcot, nem vállalják az eredményes tanuláshoz szükséges több időráfordítást, energiát. Ha feltevődik a kérdés, hogy ezért ki a hibás, a középiskola az V-VIII. osztály tanárjaira, az utóbbiak az I-IV. osztály tanítóira hárítják a felelőséget. Nem akarják észrevenni, hogy a tanulók legnagyobb ellensége a túlterhelés.