Kavicslegenda (Előszó)

Bár manapság ritkaság számba megy, de vannak még emberek, akik ismerik a kövek nyelvét.
Micsoda ősi, ember előtti nyelv! A kommunikáció legtitkosabb formája, melynek nem kellett változni az idővel, mert tökéletesnek született. Ereje egyszerűségében rejlik. Nyelvtanja nem engedi szavakká tördelni a gondolatot, gazdagsága és kifejező ereje határtalan. Ritmusa, épp mint a szívverés. Csodálatos nyelv és míg léteznek kövek, bárki megtanulhatja tőlük, ha van füle. Bizony füle, az a két kicsi ott oldalt! Azt kell hegyezni hozzá!
Legkönnyebben séta közben tanulható, például a városi szobrok igen segítőkész tanárnak bizonyulnak! Kőmosolyuk szegletében mindig bujkál 1-1 történet.
Na persze, az i g a z i mesterek a hegyek! Sziklameséik akár egy híd, ívelnek át a múltból a jövőbe! „Egyszer voltam, hol nem voltam…” na meg az üveghegyek.
Valamikor minden ember ismerte a kavicslegendákat! A kis kacsakő meséjét a vízfodrokról! Vagy a barlangok cseppköveinek, vízesések lépcsőinek, ösvények göröngyeinek példázatait. De mára szétszórtuk, falakba építettük, sírkőbe temettük a kőmeséket. Rájuk erőszakoltuk a saját történeteinket, de mi lehet még sosem hallgattuk meg az övékét…az otthonukról.
Az édenkert hegyei? Kavicsok Ádám talpa alatt, Dávid csúzliköve?
Milyen volt az idő előtti idő?
Milyen lehet teremtő gondolatból születni és halhatatlanná válva sodródni a kezeink között…Nem lehet véletlen, hogy Isten a csendet tette a kövek nyelvévé…hisz, ha belegondolunk, ez az egyetlen nyelv, amit minden teremtmény ismer, de az ember hajlamos nem tudomást venni róla. Elnyomja a csendet a saját szavaival megfosztva a lelkét a hírektől, sokszor mondatokba kényszerítve olyan szabad dolgokat, mint például az érzések. Ha én lennék a szeretet, leginkább hülyén érezném magam, mikor kimondanak. Persze nem feltétlenül, de leginkább. Nem lehet a virágot megfosztani az illatától.
A csend része mindennek, a nagyobb fele. A gondolatok láthatatlan-hallhatatlan és a szó másik értelmében is hallhatatlan formája, ami minden emberben kell, hogy létezzen.
Tudósok csak sejthetik, hogyan keletkeznek, de kétlem, hogy valóban értik is. És ha magunkban se értjük, miből következtetünk arra, hogy egy kőben vagy bármi másban nem léteznek? Egy kő csendje végül is ugyanolyan, mint az enyém. Talán most mosolyog az orra alatt a kedves olvasó, hogy micsoda képtelen gondolat már ez?! Talán igaza is van, talán nem…
Honnan veszi a bátorságot az ember, hogy magához viszonyítson mindent? Valóban a fejlettség, az intelligencia jele, hogy tudunk beszélni? (Például káromkodni és porrá zúzni valakit a sértéseinkkel.) Más anyagból gyúrtak minket, rugalmasabb, mozgékony, kecses test, csodálatos szervezet! De ettől még tisztelni lehet a követ is és csodálni benne, hogy mennyire más. Bár nincsen lelke, de ettől még beszélheti a lelkek nyelvét! Én se vagyok virág, mégis van illatom! Talán ezért is értjük meg egymást olyan jól a cserepes orchideámmal:]
De psszt! Ideje elnémulni!
Hallod már?
Érted már?
Majd túlcsordul a csend a kövek történeteitől!
És még valami: nem úgy van, hogy van a világunk és benne vannak kövek is. Nem. Egy kavics éppannyira valósan a világ, mint én. Nézőpontja csak Istennek lehet.