Mindenkinek a maga keresztje 1

Az első capás

Egy kis faluban láttam meg a világot, szép nagycsaládban születtem. Igazából nem sok szép emlék van, ami bennem él.

Egy két halvány emlék, egy halvány mosoly, amit a keserves könnyek könnyedén elmosnak.
Egy óvodai szereplés, még ma is el tudom énekelni, a lencsibabát, amikor izgulva a színpadra állva énekeltem.
Nagy pettyes masnival a hajamban, és a hozzá illő pettyes ruhácskában.

Lestem a tömegben az anyukámat, a testvéreimet, és a nagymamámat.

Halványan dereng valami a libákról, ahogy estefelé a nyakukat nyújtogató gúnárok sziszegve közeledtek felém, és rémülten hajtottam magam a hintában, hogy ne tudjanak megcsípni.

A nagymama meséjére, amint a fejem az ölébe hajtva simogatta a hajam, és mesélt nekem.

Szerettem ezeket az estéket.

Talán ennyi volt a gyermekkor összes szeretettet adó élménye számomra.

Még nem voltam hat éves, mikor apu csak annyit mondott:

– Gyerekek megyünk Pestre!

Mama mosdatott, öltöztetett engem. Nem emlékszem mindenre csak arra, amikor egy idegen néni megfogta a kezem, és a többi testvéremmel együtt bekísért egy üres szobába, ahol csak egy ágy volt matrac nélkül.

Maradjatok itt mondta, és kiment.

Mikor kattant a zár az ajtóban, akkor eszméltünk fel, hogy minket bezártak a szobába!

Mind az öten kiabáltunk sírtunk, dörömböltünk az ajtón, hogy engedjenek ki. A kishúgom négy éves volt akkor, még ma is tisztán emlékszik erre a szörnyű napra….

Apuért kiáltottunk, de senki sem válaszolt…..

Egyszer csak az ablak alatt hallottuk apu hangját…

Ma sem felejtem el… Ne sírjatok gyerekek, visszajövök értetek…

Az ablakon rács volt. Jó erős rács.

A rácson kinyúlva kapaszkodtunk sírva apu kezébe, de ő elment…
Mi magunkra maradtunk.

Tomboltunk, vertük az ajtót, hiába….

Mikor a sírástól kimerülve elcsendesedtünk, összeölelkezve kuporogtunk az üres ágyon.

Akkor nyílt az ajtó, és bejöttek értünk. Megfürdettek, és elválasztottak egymástól is.
Újabb kétségbeesett próbálkozás, ahogy egymásba kapaszkodva csíptünk rúgtunk karmoltunk, haraptunk, és üvöltöttünk egymásért.
Mindhiába…. Erősebbek voltak a felnőtt karok, mint mi.
Engem egyszerűen felkapott valaki, és elcipelt.
Mikor megnyugodtam, kaptam enni is, de nem kellett.

Annyira emlékszem minden mozzanatra.

Nem értettem semmit, csak azt, hogy nincs anyu, nincs mama, és a testvéreim sem velem vannak.

Egyedül maradtam egy csomó idegen kisgyerekkel. Éjjel egy nagy teremben feküdtünk, egy kisbaba felsírt..

Odabújtam hozzá, magamhoz öleltem, halkan énekeltem neki, ringattam, és a kimerültségtől , és a sírástól, mindketten mély álomba merültünk.

Folyt. köv……