Mint újszülött, árva csecsemő,
Ha bölcsője a temető;
Úgy érzem én magam!
Ott van most, és oda tart,
E kapocs, míg él megmarad.
S nem tehet már semmit!
Mint virágok között a gaz,
Kit a virág árnya fullaszt;
Úgy érzem én magam!
Növény vagyok én is, bizony,
Saram eszem, vizem iszom.
És mégis más vagyok.
Mint idegen, honától messze,
Kinek szólni sincsen mersze;
Úgy érzem én magam!
Hazám vágyom, s társaimat!
Kik megértik vágyaimat
S családommá lesznek.
10 hozzászólás
Elgondolkodtató vers. És bevallom, tetszett. Nem tudok rá rosszat írni 🙂
Csak gratulálni!
Nekem is tetszett. És értem.
🙁
De nem szabad hogy börtön legyen…
szeretettel: sanna
Hát igen, sanna! Te valóban értheted miről akartam írni…
És bár nem szabadna, mégis az, bizonyos tekintetben… 🙁
köszi, hogy olvastad!
szia
Jaj tényleg!
Aki ért az ütemhangsúlyos verseléshez, az ellenőrizhetné. Mert annak indult, ez amolyan első akaratlagos próbálkozás (ugye érttitek?), és kiváncsi vagyok, hogy jó-e!
Gyönyörű…
Köszönöm Jodie!
Sokszor van nekem is ilyen érzésem. Nagyon megfogott ez a versed! Gratulálok!
köszönöm szépen, Theia! 🙂
Itt valaki marha tehetséges… ezek a képek juj de jók!
huh :$ köszi Liz! 🙂