Még most is hallom nevetésed
ahogy önfeledten törnek fel a hangok,
mint méhkasból a búgó ének
messzire száll a dombok közötti utakon.
Csodás nap volt, köszönöm Neked,
hogy lényed elkísért magányos járásomon,
s lám az egyedüllét elment
majd visszatért, mert szeretlek – ezt vette zokon.
Most kínoz, kétségben tart
magamban minden oly bonyolult és nehéz
ha velem vagy, felkavarsz
mégis! az élet ekkor szép és szerény.
Mit kéne most tennem, én Istenem
szóljak-e vagy hallgassak?
a csöndből elmúlás, a szóból hazugság lesz
a végzést Neked adtam.
2 hozzászólás
Nos, a mai szlogenem az őszinteség, hát vágjunk bele 🙂
Olyan érzésem volt a verseddel kapcsolatban, mintha az első szakasz kiszakadt volna belőled a maga tömény és nyers valóságában, és ez tetszik is, mert sajátos hangulata van, amihez nem kell sem rím, sem szótagszám, csak az érzés van, ami kilökte belőled ezt a négy sort.
A többi viszont, kicsit erőltetett hatása van, nekem legalábbis. A mondanivaló, a rímek, a fogalmazás, nem az igazi, mintha csak azt akartad volna, hogy ne legyen olyan rövid a hat év utáni újbóli megszólalásod. Pedig hidd el, néha a kevesebb a több.
Remélem, nem bántottalak meg!
Üdv!
Hanga
Kedves Hanga!
Nagyon köszönöm őszinte kritikádat. És fején találtad a szöget. Az első versszak gyakorlatilag kitört belőlem és csak le kellett írnom. A többin meg nagyon sokat gondolkodtam és ez érződik is rajta.