Az én anyám

Az én anyám nem ringatott,
amikor én megszülettem,
úgy mondták, hogy halott, halott,
újszülöttként árva lettem…

Amikor kisgyermek voltam,
karjaiba nem vett engem,
nem becézett soha-soha,
pedig szerettem, szerettem!

Az én anyám megvigasztalt,
elég, ha csak rá gondoltam,
csend hangjain mesélt nekem,
amikor kisgyermek voltam.

Ifjúkorom bolondságán,
értem sosem aggódhatott,
esküvőmön nem könnyezett
büszke szívvel, csak hallgatott.

Tudom, mikor napom nehéz,
sok-sok keserv vehet körül,
rám tekint a csillagokból,
megvigasztal, s szívem örül.

Az én anyám szép nagymama
nem lett soha, nem lett soha,
nem nevetett rá boldogan,
sem fiú-, sem lányunoka.

Mégis mindent odaadott,
az életét adta értem,
ezért lett ő halott, halott,
mióta én élek…, régen.

Temetőbe, ha kimegyek,
elgondolom, a sorsomat,
milyen élet várt volna rám,
ha ő mégis köztünk marad…

Mit vesztettem, azt csak sejtem,
de köszönöm az életem.
Amit egykor tőle kaptam,
őrizgetem, hogy szép legyen…

Anyák napján rá gondolok,
csillagútra réved szemem,
azt mondták, hogy halott, halott,
ám ott él az én anyám nekem!