Űrutazás

A gyereknapi ajándék a két kicsinek, egy évben egyszer, látogatás volt a vidámparkba.
Klári férje nem rajongott az ötletért, mert nem szerette. Főleg felülni nem szeretett a játékokra. Azt még csak-csak elvállalta, hogy a három éves pici Pannival a kis vidámparkban legyenek, de a hat éves Zolikával Klári ment a nagy vidámparkba.
A hivatalos gyereknap utáni hétre időzítették a látogatást, mert május utolsó vasárnapján annyian voltak, hogy lépni sem lehetett, mivel nem csak nekik jutott eszükbe ez az ötlet. Így a következő szombaton, egy szép verőfényes június eleji napon, vitték el a gyerekeket, akik már nagyon várták ezt a napot.
Zolika boldogan állt be Klárival a nagy vidámpark kapuja előtti, gyorsan haladó sorba és alig várta, hogy bejussanak a kapun.
– Először a hullámvasúthoz menjünk jó, anya? – Klári kezébe kapaszkodva ugrándozni kezdett a ropogós, sárga kaviccsal felszórt úton.
Klári mosolygott, és megszaporázta a lépteit a hullámvasút felé. Nyitáskor még nem voltak itt hosszú sorok, így hamar felülhettek. Aztán újra és újra felültek a hullámvasútra, amíg csak meg nem unta a fia. Utána sorra vették a többi kedvenc játékot: a dodzsemet, a szellemvasutat, a barlangvasutat, a mesecsónakot. Az elvarázsolt kastélyban minden tükröt és minden trükköt jól megvizsgáltak. Zolika a működésükre volt a legkíváncsibb. Amikor kijöttek már jócskán elmúlt dél. Letelepedtek egy padra, megették az otthonról hozott szendvicseiket és egyezséget kötöttek: ha Klári kedvéért felülnek a régi körhintára, akkor a következő az óriáskerék lesz.
– De nem ülünk az angyalos kocsikba! Lóra ülünk, vagy a forgóba!- kötötte ki a kisfiú.
Szerencséjük volt, jutott nekik egy szépen faragott, vidám ábrázatú lovacska.
Klári feltette a kisfiát a hátára, aztán ő is mögé ült a falovacskára, mert a kisfia még nem tudta a vastag, erős rugókon előre-hátra hajtani a lovat. Megindult körbe-körbe a száz éves, díszes alkotmány és ők jól meglovagolták a kis lovacskát. Amikor megállt a körhinta, elindultak az óriáskerék felé. Azonban nem értek oda.
– Anya! Odanézz, egy űrhajó, egy igazi űrhajó! – vette észre az új játékot a kisfiú, és húzni kezdte a mamáját az űrhajó előtt kanyargó sor felé.
Klári megadóan beállt a sorba a gyerekkel, aki csillogó szemekkel, kipirult arccal nézte a hatalmas monstrumot.
– Jaj, csak felférjünk mi is!- aggódott a gyerek.
– Felférünk, ne félj. – simogatta meg a kisfia arcocskáját, akinek az űrhajós álmai az óvodai jelmezbállal kezdődtek.
Tél végén, ahogy közeledett a farsang, Klári egyre többször kérdezte meg a kisfiát, hogy az idén milyen jelmezt készítsenek. Attól tartott, hogy kifutnak az időből.
A kiscsoportos kislányának, Panninak, már készen volt a jelmeze. Mindennap rá kellett adni, amikor hazaért az óvodából és boldogan rohangált benne egész este. Aztán fürdésnél mindig megbeszélték, hogy a jelmezét még titokban kell tartani az oviban, mert különben mindenki cumisüvegnek öltözik. Amikor Panni egy héttel a farsang előtt határozottan kijelentette, hogy ő cumisüveg akar lenni, az első percben Klárinak leesett az álla. Hogyan lehet egy háromévest cumisüveggé alakítani úgy, hogy ne legyen tetőtől talpig becsomagolva, mozogni is tudjon a jelmezében? Képes legyen benne játszani, szaladgálni, enni, inni… Aztán kitalálta. Fehér vastag kartonból készített egy akkora cumisüvegformát – cumi nélkül -, hogy Panni kényelmesen tudjon tőle menni, ülni, a kezét használni, de azért betakarja a nyakától a szoknyája széléig. Ezt egy vastag fehér szalaggal a nyakába akasztotta. A cumit piros kartonból vágta ki, ami egy hajpántra erősítve a kislány homlokát díszítette. A legjobb az egészben Panni huncutul nevető, gömbölyű arcocskája volt a papír üveg és a papír cumi között!
A kisfia, Zolika azonban már komoly nagycsoportos óvodás volt, aki már tavaly is batman jelmezt viselt, és kiscsoportosként is lovagnak kellett öltöztetni őt jelmezbálra. Mindkettőt Klári készítette. A lovag jelmez egy vastag szürke fonalból, lazán kötött pulcsiból és sapkából állt, ezüstpapír karddal és sisakrostéllyal. A batman jelmez egy sárga denevér szárnyakkal díszített, cakkos aljú bő fekete köpenyből és fekete filc maszkból állt. Ezzel Klári sokat dolgozott, amíg „igazán” olyan lett, mint a filmbeli Batmané. Ahogy az idén elkezdtek fogyni a napok a jelmezbálig, Klári egyre több javaslattal állt elő. De sem a kalóz, sem a varázsló, sem a királyfi nem tetszett a kisfiának. Már csak két nap volt hátra, amikor Zolika eldöntötte, hogy az idén űrhajós lesz. Körülnéztek a játékai között, hogy mit lehetne hasznosítani belőlük a jelmezhez. A sisakot hamar kitalálták. A biciklis bukósisakját bevonták vastag, fényes alufóliával. A hátára erősített oxigénpalack egy ugyanígy bevont henger alakú dobozból és a búvárfelszereléshez tartozó lélegző pipájából lett. A ruhán volt egy kis vita, mert Zolika a szürkeszínű téli kezeslábasában akart lenni, de Klári tudta, hogy abban megfőne a meleg szobában játék közben. Így rábeszélte egy szürke harisnyanadrágra és egy vékony sötétkék kardigánra, amit fordítva adott rá, hogy ne látsszon az elején a zipzár, a hátán meg úgyis eltakarta az „oxigénpalack”. A jelmeznek óriási sikere volt és Zolika azóta űrhajósnak készül.
– Becsukják az ajtót! Indulnak! – rázta meg izgatottan a gyerek a kezét.
Valóban, becsukódott az ajtó és a körülbelül tíz méter hosszú, ezüstszínű, fényes űrhajó orra emelkedni kezdett. Egy vastag rúd tolta egyre feljebb, és feljebb. Egy idő után az űrhajó abbahagyta az emelkedést, ferdén megállt és a földhöz rögzített félkör alakú tartópilléreken kicsit elfordult, előbb lassan jobbra, aztán vissza, majd lassan balra és újra vissza. Aztán előre-hátra csúszkált a tartópilléreken. A következő percekben az ide-oda forgás és az előre-hátra csúszkálás még néhányszor megismétlődött.
Zolika tátott szájjal, lélegzet visszafojtva, némán bámulta.
Aztán az űrhajó abbahagyta a forgolódást és a csúszkálást, az orrát emelő rúd lassan visszament a helyére, leengedve az űrhajót a kiinduló helyzetbe.
A kisfiú hatalmasat sóhajtott:
– Nem indultak el! Csak próbálták! – kiabált vidáman, mire a körülöttük álló felnőttek mosolyogni kezdtek.
Az űrhajó ajtaja kinyílt, de nem jött ki rajta senki.
A sorban állókat elkezdték felengedni az űrhajóhoz vezető lépcsőn.
Zolika szinte hozzátapadt az előtte állóhoz, annyira igyekezett feljutni. Amikor fellépett a fából ácsolt lépcsőre, megszorította Klári kezét:
– Megyünk! Mi is megyünk! – lelkendezett hangosan.
Ahogy a lépcsők tetejére értek, az izgatott kisfiú szinte beugrott az űrhajó ajtaján. Aztán megállt, megakasztva azt a néhány embert, akiket még mögöttük felengedtek.
Az űrhajó belseje sokkal tágasabb volt, mint ahogyan azt kívülről el lehet képzelni. Két oldalt kényelmes, magas támlájú, kipárnázott fémvázas székeken kettesével ültek az utasok, mint a repülőgépeken. Zolika azonban még sohasem ült repülőgépen, neki új és meglepő volt a látvány.
– Gyere kisfiam, le kell ülni! – noszogatta Klári a fiát.
Már csak az első sorban volt néhány hely, a többi megtelt az előttük beszállókkal. Leültek egymás mellé a kényelmes, nagy székekbe.
– Milyen sokan megyünk! – csodálkozott Zolika.
– Jaj! Nincsen itt az oxigénpalackom! – kiáltott fel aggodalmasan, a többiek nagy derültségére.
– Ne félj, nem kell oxigénpalack, van levegő az űrhajóban! – épp csak kimondta Klári, és már zárul is a helyére az ajtó. A fejük felett megszólalt egy hangszóró:
– Kérem, kapcsolják be a biztonsági öveket! Az űrhajó azonnal indul! A repülés ideje alatt tilos az ülésekről felállni, a biztonsági öveket kikapcsolni!
Klári bekattintotta a vastag övet, ami keresztben az üléshez fogta, aztán Zolikára nézett. A kisfia ügyen becsatolta a saját övét, és amikor elhalványodott a világítás, az ő keze után nyúlt és megfogta. Az űrhajó orra lassan emelkedni kezdett.
– Indulunk! – suttogta a gyerek.
Szemben velük kivilágosodott egy az egész falat betöltő képernyő, amin egyre távolodni látszott előbb a vidámpark, aztán a város, aztán a Föld, és a villódzó képek már az űrhajó körül levő fekete űrt és a fénylő csillagokat mutatták, ahogy elrepülnek mellettük.
Klári csak félszemmel nézte a képernyőt, Zolikát figyelte, ahogy kipirulva, fénylő arccal, ragyogó szemekkel nézi a látványt.
Aztán ismét felharsant a hangszóró hangja a fejük felett:
– Meteorit raj közeleg! Az űrhajó kitérési manővereket hajt végre! Kérem, kapaszkodjanak erősen!
Azzal az űrhajó lassan kezdett oldalra fordulni, miközben a képernyőn egy vörös kődarab közeledett feléjük. Az utasok az űrhajó jobboldali falára kerültek a székeikkel együtt, és a kődarab az ellenkező oldalon eltűnt a képernyőről. De már jött is messziről a következő, még nagyobb meteor. Az űrhajó újra oldalra fordult velük, de most a másik irányba. Az utasok most az űrhajó baloldali falára csúsztak a székeikben. A meteor meg az ellenkező oldalon eltűnt a hatalmas képernyőn. A következő, a képernyőn feltűnő vörös kődarab még nagyobb volt, és már egészen közel volt.
Zolika teljes erejéből szorította Klári kezét. A fejük felett újra megszólalt a hangszóró:
– A hármas számú meteort nem tudjuk kikerülni, kérem az űrhajósokat, robbantsák szét, mielőtt az űrhajó nekiütközik. A lézerfegyver gombja a székük bal oldali karfáján helyezkedik el.
A bal oldali karfákon világítani kezdett egy – addig láthatatlan – gomb.
Zolika a másik kezével, keresztben nyúlt oda és kezdte a gombot nyomogatni, közben egy pillanatra sem engedte el Klári zsibbadó kezét.
A képernyőn vörös fények villogtak a kődarab körül, az űrhajó előre-hátra kezdett mozogni, alaposan megrázva őket, majd a képernyőn felrobbant a meteor. Az űrhajó visszafordult velük az oldaláról, ők pedig, suhantak előre az űrben.
Aztán kezdődött minden elölről. Jöttek a meteorok jobbról, majd balról, az űrhajó kitért, aztán a szemből jövő meteort újra kilőtték.
A hangszóró ekkor azt mondta:
– Az űrhajó visszaérkezett az űrutazásról. Megkezdjük a leszállást, köszönjük, hogy megóvták a hajót a meteoroktól. Önök első osztályú asztronautaként térnek vissza a Földre.
Az űrhajó orra elkezdett ereszkedni. A képernyőn feltűnt előbb a Föld, majd a város, majd a vidámpark. Egy döccenéssel megállt az űrhajó, elsötétedett a képernyő, kigyúltak a fények és a beszálláshoz használt ajtóval ellentétes oldalon kinyílt egy másik ajtó.
Zolika úgy kapcsolta ki az övét, hogy még mindig nem engedte el Klári kezét, amit a másik kezével szorított.
Épp csak egy kicsit lazult a szorítása.
Lecsúszott a székről, végig nézett a felkászálódó embereken, aztán mindketten hunyorogva kiléptek az ajtón a napfényre.
Lementek a fából ácsolt lépcsőn. A kisfiú még mindig nem szólt egy szót sem. Az arcocskája piros volt, a szeme gyanúsan fénylett. Csendben elindultak az óriáskerék felé.
Egyszer csak megállt, visszanézett az űrhajóra. Nézte a beszálló embereket, a becsukódó ajtót, az űrhajót, amint felemeli az orrát, majd kisvártatva elfordul előbb jobbra, aztán balra, aztán előre-hátra csúszkál a félkör alakú tartópilléreken. Amikor az űrhajó orra ereszkedni kezdett, Zolika elfordult, és újra elindultak az óriáskerékhez.
Klári kezét még mindig nem engedte el.
Az óriáskeréken is szokatlanul csendes volt. Nem kellett rászólni, mint máskor, hogy ne ugráljon fel, maradjon ülve. Az édesanyja mellé ült, kicsit hozzábújt, csak a nyakát nyújtogatta, amikor éppen látni lehetett az űrhajót.
Egyszer csak halkan megszólalt:
– Anya, megmondjuk apáéknak?
– Mit kisfiam? – kérdezte kíváncsian Klári.
– Hát azt, hogy nem repültünk igazán…