Ginzeng4 (Az első kirándulás)

Elmentek mindnyájan! Jólesett végre a magány! Így szabadabbnak érezte magát, és az is megnyugtató volt, hogy Elődke itt van a közelében, – ha megpihen – fel is keresheti. Nagy ez a kórház, de akkor is öt perc alatt ott lehet nála, – ha majd szabad lesz felkelnie. Ebben a várakozós hangulatban nagyon jól megfért benne az álom, és a valóság keveredése, bár kezdte természetesen megélni, hogy az az életen túli világ, az a spirituális lét már része a mindennapjainak. Úgy érezte, most a kezében tartja a sorsát, már az a bujkáló titok sem gyötörte többé, ami álmaiban vissza-visszajárt.
– Lángocska – mosolygott a lelke!
Lehet, hogy az arcán is meglátszott a vidámság hulláma. Élvezte, hogy pihenésre volt ítélve, és érezhette a magánynak ezt az izgalmas formáját. Megtalálta, látta, érezte a gyermeki ragaszkodást, kerekké vált a világ. Ginseng mindig is ott volt vele, benne. Ha valami stressz érte, egy képzelt angyalhoz futott mindig, bár sosem tudta magának megidézni az alakját. Ott a napfényben az a sziluett volt az első kép róla, az óta könnyű lett minden, kitisztultak a zavaros sejtések.
– Hogy érzi magát a kedves beteg – lepte meg a nővérke hangja.
– Egész jól, csak az unokámhoz szeretnék elmenni. Mikor nézhetem meg? Odaülnék mellé kicsit, biztosan megnyugtatná, hogy vele vagyok. Felébredt már? – nézett kérdőn – ma még meglátogathatom ugye?
– Még ne, majd ha felébred, akkor. Magának is pihennie kell még. A karját nyújtsa ide kérem, megmérem a vérnyomását, aztán sétáljunk, és újra megmérem.
Ilon végig csinálta, amire a nővér kérte, majd visszafeküdt. Nem is nagyon értette miért kell neki itt lenni, de nem bánta, talán így itt lehet majd a következő napokban, Elődke mellett.
*
Az ágy nyugalma, és hogy a világítást lekapcsolták, a beszűrődő félhomály furcsa árnyékai kellemes ködöt borítottak a nyüzsgő nap éles valóságára. Jó volt belesüppedni abba a másik valóságba, ami a józan ész számára inkább az álom incselkedése volt.
Csak lebegett kellemesen. Érezte még a párna puhaságát, de az a kéz, ami az arcát simogatta, már onnan túlról, a vonzó fényből nyúlt felé. Megfogta a kis kezet, majd a karját, a vállát, a nyakacskáját végig simogatva, elevenné vált az arc is. Érezte a kisgyermekes finom bőrét, a haját, ahogy a fejecskéjét az arcához szorítja, és halkan súgja.
– Éhes vagyok! – majd gyakorlott kézzel tolta félre a paplant, ami talán egy kendő volt a vállán, és a mellét kis kezével nyomva, boldogan szopott.
Ginsengre nézett, még támogatást várt, valami biztatást, hogyan is viszonyuljon a helyzethez, de az a pillantás azt sugallta, így van ez rendjén.
Ilon még érezte a szoba fényeit, még látta saját magát, – valahonnan magasról, mintha idegenként lesne be, – ahogy nyugodtan fekszik, ahogy a levegőt veszi. A nővért is látta még, aki benézett a félig nyitott ajtón, rendben van-e minden,….és látta azt is, hogy a két legkedvesebb lény ballag a puszta felé, köztük egy karnyi üres hely. Néztek vissza, és ő néhány lépés után beállt arra a helyre, mert már csak így válik teljessé ez a világ. Visszazökkent a kerék a nyomba, ahonnan egykor kiparancsolta a sors.

Lassan, gondterhelten baktattak. Mostanában volt egy nyomasztó kérdés, amit – bár mindketten tudták hogy a végére kell járni, ki kell beszélni,- mégsem mertek úgy istenigazából előhozni. Oda értek, ahol a gyerek lova a gyenge füvön legelészett. Ló volt ez már, nem csikó, bár egy éjszakán születtek, a pendelyes gyerek, és az a gyönyörű állat. Egymásra nézett a két szülő, ugyanarra gondoltak! Arra a gyönyörű estére, amikor mindenkit kiküldött a bába a jurtából.
Akkor még kristálytiszta, felhőtlen volt minden, nem számított, hogy lány lesz, vagy fiú, csak a kezükbe foghassák már. Egy kis félsz, és a remény kavargott bennük. A nagycsalád felnőtt tagjainak zöme, a jurta körül duruzsolt, beszélgetett, ahogy az ilyenkor szokás volt, csak akkor ült ki a döbbenet az arcukra, amikor a bába hangja belehasított az éjszakába.
– Foggal született!
Ginseng még jól emlékezett arra, ahogy félrecsapta az bejárati ponyvát, és átvette a bába kezében fejjel lefelé lógó, kíntól maszatos kisfiút. Ilon kimerült tekintetére, az elgyengült kezére, ahogy kérte, hogy ő is megfoghassa a picit. Az örömükbe villámként nyilalló döbbenet volt az, ami az óta is kísért. Szinte egyszerre mondták akkor, tágra nyílt szemekkel.
– Hat úja van! – gondolataik csapongtak, cikáztak.
A tíz törzs közül, csak egynél van táltos. Majd' száz év óta nem született kiválasztott, nem volt utódja. Csak felkent gyógyítók voltak az úrságoknál, akik könyörgésekkel próbáltak a túlvilágtól eligazítást kérni, vagy hálát adni a sors kegyeiért. Nem tudtak megküzdeni a gonosszal, nem tudtak tovább látni, mint egy átlagos harcos, a kincset se látták meg a föld alatt, és a dús legelőket sem tudták a dob hangjaiból kiolvasni.
Ginzeng kényszeredetten állt fel, karjában a kisfiúval. Nem akarták kimondani a szót, féltek az egyértelmű jelek mágikus hatalmától. Ilon két kézzel kapaszkodott a széles bőrszíjba, ami az embere derekán a kaftánt összefogta, amire máskor annyi minden van még kötve, a késén kívül.
– Ne még! Ne vidd ki kérlek! Elveszik, elveszítjük!
Szerették volna most megállítani az időt. Félelemmel, vegyes csodálattal simogatták azokat a kicsi újacskákat. Sokszor megszámolták, de mindig hat volt. Kívülről mindenki bekiabált már, követelték a bemutatást. A fáklyák fénye beszűrődött, nem lehetett várni tovább. Aki eddig bóbiskolva várakozott az is odatartotta a botra felcsavart fűcsomót a szomszédja lángjához, hogy tudja az a gyerek, – ha magasra emeli az apja, – világosságra született.
– Mennem kell – tolta el az asszonya kezét – mienk marad, ne félj, mindig a mienk!
A gyógyító Manysi papa volt, aki a sokrétegű nemezajtót félrehajtotta előtte. Ginseng szemébe hirtelen félszáz lángocska fénye világított, így csak az öreg kormos arcát látta. Magasra emelte a jövevényt, hogy mindenki láthassa.
Először az öreg joga volt megszemlélni, rendbe van-e minden, de ahogy a gyereket végig tapogatta torkán akadt a hang, a szemei, az arca, mint egy faragott fa, megmerevedtek. Akart mondani valamit, vagy mondott is, de nem értették, mert leborult, két tenyerével, és a homlokával csapkodta a földet. Mindenki dermedten nézte, de egymásba kellett kapaszkodniuk, mert egy forgószél csapott le az ünneplőkre. A derült égen villám cikázott végig, és egy ménes vágtatott át a fejük felett, majd keserves üvöltés hallatszott még a messzi karámból. Senki sem tudta, meddig tartott az égi zengzet. Hirtelen felállt a görnyedt, kis öregember, kivette a döbbent apa kezéből a gyereket, és újra felmutatta.
– Táltos született! Sámánok sámánja lesz! Az egek kedvence! A rossz rettegett ellenfele, aki ha darabjaira hull is, újra eggyé válik.
Tétova duruzsolással próbált mindenki odalátni, milyen is az a hatodik új, mert legtöbbjük, még az istennel beszélgető, a gonosszal is megbirkózó táltost sem látta még, aki a fejedelem törzsében élt. A születéskor lakoma kell, – még ínséges időkben is, – de most az öregek, az apók is zavartan suttogták, hogy várják meg a reggelt, pihent ésszel döntsenek, mi is illik ilyenkor. Valaki Ginseng apjáért akart rohanni, de az hívás nélkül is, jött már. A kutyája csaholva, a lába mellett ugrándozott, hol a gazdájára nézett, hol előre szaladt, és – mintha mesélni akarná, mik is történtek, – mindenkihez odavakkantott.
A nagyapává előlépett kérges kezű, szikár férfi ügyetlenül nyúlt a legújabb jövevényhez. Az öreg Manysi mutatni akarta a gyerek újait, de meglepetésére amaz kivette a kezéből, és farkasszemet akart nézni a még szinte vakocska unokával. A gyereket nézegette, de a többiekhez szólt.
– Meglett a csikó! Szép, egészséges, de az anyja nem élte túl, Villám belepusztult. – A kezére pillantott, ami véres volt, és most a picire is rátapadt, összekeveredett a két születés küzdelmes vörössége. A fáklyácskák lángjai még pislákoltak, árnyak vibráltak a jurta oldalán.
Senki sem akart megszólalni, hát maga folytatta – Villám volt az anyja, hát mi születhet a villámból – nézett körbe, mit is szólnak a többiek? – Mennydörgés!
– Mennydörgés, úgy van – erősítette meg a félszemű nagybácsi, aki kevés beszédű, de ha mond valamit, akkor arra oda kell figyelni.
– Ennek mi lesz a neve – nézett a fiára, és óvatosan visszaadta a gyereket. Ginseng nézte, nézte, majd határozottan mondta.
– Ez fény lesz, ez világítani fog, mint a nap! Láng! Láng lesz, Lángocska!
A fáklyák kezdtek kialudni, de az öreg Mansy nem engedte a családot szétszéledni, a tekintélyesebb férfiakkal félre húzódtak a karám mellé, és a lovakat vették számba, meg hogy melyik mit bír, mennyire szívós. Közben a törzsfő, – az úr – is megjött, mert az ilyen hír éjszaka is gyors, látni akarta a gyereket. Lassan minden valamirevaló családfő megjött, mert ilyen nagy dolog, nem minden emberöltőben van. Senki sem emlékezett arra, mikor adott táltost a törsz a nemzetnek.
A vezér, és Manysi papa köré gyűltek a férfiak, mert az asszonyok már elszéledtek, sátrukba vitték a félig alvó gyereksereget, akik fél éjszakát végig rohangáltak a felnőttek között.
A törzsfő az alkalomhoz illő méltósággal állt fel, miután rögtönzött tábortüzet gyújtottak a jurták közti nagyobbacska téren, és parancsolt.
– Ha felkel a nap, indulunk a fejedelem törzséhez. Négynapi útra lehetnek. Utoljára a Sokdomb másik oldalán táboroztak, de lehet, hogy már visszatértek a házaikhoz. Én a sámánhoz megyek, pár emberrel, egy csapat a fejedelem után indul, megkeresésre, viszi a hírt, és vele jönnek vissza. Azonnal jön, az egészen biztos! Lehet, hogy összehívja majd a nagytanácsot is.

Micsoda éjszaka volt! Ilon is emlékezett ezekre a hangokra, mert beszűrődött minden beszéd, – pedig nyugalomra vágyott, – szerette volna, ha csak ők hárman lettek volna, csak hárman, mert ott, akkor, vége lett az álmodozásoknak, és valami, – ami nagyon más volt, – elkezdődött. Azóta az idővel küzdöttek! Vagy a sorssal talán? Nem tudták eldönteni, hogy ez most az élet kegyessége, vagy egy fricska csupán, ami felőrli a fiatalságukat, az életüket.
Nem éreztek büszkeséget, csak a várakozás, a félelem ismétlődött, nap, mint nap. Mikor jön a hír, hogy jönnek érte? Mikor jelenik meg a fejedelem küldöttsége, hogy menni kell a fiuknak. Onnantól a táltos mellett lesz a helye, hogy mindent megtanuljon a felavatásig, mert nagyon öreg már a lelki vezér, a titok tudó.
Lángocska már a lova hátán ülve integetett, egy csokor tépett virággal. A magas fű szügyéig eltakarta a lovat, olyan volt, mintha úsztak volna a réten. Összenőttek ők már ketten.
– Hogy megijedtünk akkor, – Ilon érdeklődőn tekintett a férfira – tudod, amikor a ménes közé tévedt. Azt hittem azonnal vége, agyontapossák a paták
Persze, hogy emlékezett! Ő is legalább annyira megijedt, a kétéves gyerek szórakozásától.
Mennydörgés két első lába közt állt, és nevetve kiabált az apjának.
– Apa! Figyelj!
Két pici karjával átölelte a csikó lábait, és az lassan, vigyázva emelgette a patáit. Érezni lehetett, hogy a gyerek akarata szerint. Látta a nagyok megdöbbenését, kilépett a ló hasa alól, és lefelé húzta a kantárt, amire az lefeküdt, és ő nevetve a ráállt a hátára.
Jöttek, jöttek az emlékek, felváltva idézték a rengeteg kis örömöt. Ritka nap volt ez a mai, ünnepelt a törzs. Valójában az ő ünnepük volt, – ma négy éves Lángocska! A magasba is felmentek, a dombról belátták a vidéket, az egész nyári szállást. Lőttek nyíllal gerlét, halat is nyilaztak a folyóban, igazi ünnep volt a nap minden perce. A naplementét nem várták meg, menni kellett, dolog volt még a sötétedés előtt. Megnézték volna még egyszer, hogyan bukik a nap a folyó messzi kanyarulatánál a csillogásba, hogyan alszik bele a vízbe, – hogy a másik irányban reggel frissen csillogva ébredjen, – de vége volt már a csodának.Csak néhány napig látszott ez minden évben, mert egyre rövidültek a nappalok, és a nap már nem ért el a folyóig, előbb elszenderült. Azt, hogy hogyan kerül a másik oldalra, sohasem látták, mert a tavaszt még nem itt élik, mire ideérnek, az már a folyón túl nyugszik.
A jurták közelébe érve, gyanúsan nagy volt a csend. Akikkel találkoztak, azok csak bólintottak, és valami sürgős tennivalót mímelve, elsiettek, nehogy megszólítsák őket.
A ló is idegesen rángatta a fejét, kis gazdája hagyta, nem szorította rendre, csak nézett, nézett mint akit megbabonáztak. Ilon a fiúhoz lépett, és húzta le a ló hátáról, szorította magához. Mint egy őzgida, kapkodta a fejét, honnan támadnak a farkasok, vagy merről kerítenek a vadászok? Ginsengnek rángatta meg a karját, – most mi legyen? Forduljanak vissza, vagy szóljon már! Mi lehet itt, mi készül, miért ez az ünnepi gyász?
De az csak ment mellette, hol a földet nézte, hol valahova messzire, a végtelen égre emelte a szemét, mintha onnan várna tanácsot.
A tűzrakó téren idegenek üldögéltek a rönkökön, beszélgettek magyaráztak valami vadászatról, medvéről vitatkoztak. Amikor meglátták a kis családot, felálltak, és némán igazgatták a ruhájukat, látszott, hogy a harci öltözet régen volt már rajtuk. Dísz ez most, ünnepi viselet. Érezték mindhárman, mit jelenthet ez. Megfordult velük a világ, az isten elengedte a kezüket. Úgy érezték, most vagy az ég szakad le, vagy a föld nyílik meg alattuk. Manysi papa szelíd hangja, ostorcsattanásként törte szét a csendet.
– Eljöttek Érte!
Ilon előtt szétfolytak a színek, a formák, fülében egy őrült csengő csilingelt, a föld talán meg is nyílt alatta, mert ő maga is hallotta a saját hangját, mintha visszhang űzne vele kegyetlen játékot.
– Még nem vihetitek el! Még nem! Hét éves koráig, csak tejen él egy táltos!
*
Válaszként üvegcse roppanása hallatszott, kis csípést érzett a bőré, majd a fájdalmas feszülést az izmaiban.
– Nincs semmi baj kedveském, csak rosszat álmodott. A doktor úr ad egy nyugtató injekciót, amitől majd sokkal jobban fog aludni.
Már nem látta a kavargó színeket, csak a fölé hajoló nővérke fehér köpenyét, ahogy az megigazította a párnát a feje alatt.