T.S.Eliot után szabadon

T.S.Eliot után szabadon…
Guszt követve.

Mesél Bronz az öreg macska, emlékeikről,
a régi szép életükről…

Bronz akinek szőre tépett, ócska sálja földig érhet, ám ő körbe feltekeri, esély rá, hogy nem egy zseni.
Az East Lynne hátsó bejárata előtt beszéltünk meg egy délelőtt randevút, mert a mélabút, melyet Gusz halála okozott, fokozottan éltem meg. Szóval azon az esős napon, szomorú sóhajom kísért az úton. Tudom, az élet szép, mégis üressé vált nekem, mert akit szerettem a „sztárt” szellemmé vált.
Bronz már ott várt, türelmesen, szőre tépett, fésületlen, (ja ezt már említettem, oppardon kérem) két fülére félig süket, jó fiú, nem hiú. Fenn lakik a régi hegyen egy ócska papírdobozban, társbérletben kopottan.

Nos végre találkoztunk, mint két jó barát, kezet fogtunk. S mint Gusz ő is híven mesélt szépen, ha részesült egy pofa gin-ben.

Mesél: Régen, amikor a tavaszi záporok véget értek, Gusszal leutaztunk a tenger mellé a színházi évad végén, egy hosszú hétvégére. Nőket is vittünk magunkkal, szépek voltak, mint sarki virág, szirmuk piroslott, mint feslett rózsa, bár nem született róluk óda. Eljátszottuk a gigerlit, és ezt bírtuk évekig, miközben minden este játékbarlangokban ülve, a blattot vertük, közben sós mogyorót ettünk és rengeteg sört vedeltünk. De reggelre üres zsebbel kullogtunk el, s miközben szemünkbe sütött az új nap fénye, mégis jókedvvel néztünk le a tengerre.

Bronz merengve néz, cigarettára gyújtva, a füstöt karikákban fújja. S mesél tovább, hangja fakó, rekedtté koptatta a bagó.

Mesél: De újra jött a szezon, s mi voltunk a sztárok… Gusz és Bronz a két színész remek, kaptuk is a szerepeket. Nyávogásunk tapsot kapott a csatorna bűvkörében, minden szem ránk tapadott’, s mi lemartuk a vakolatot, macska hangunk csak nyirvogott, szellem hangot és sanzont. Bűvészmutatványunkkal lufit eregettünk, drótkötélen habot vertünk s bizony sokszor belesültünk, de soha sem csüggedtünk, mert a siker kellett nekünk, mint éhezőnek falat kenyér, szomjasnak az ó bor, jó helyen voltunk jókor.
De! Gusz büszkesége csak egy volt, a legnagyobb szerepe:
…………„ A Tűzfagyhegedű Ördöge”
Abban én is szerepeltem, a vonót utána, mindig én vittem.

Bronz csak mesélt, mesélt sokat, ócska bundája nem drága nerc, fontos neki minden perc, s a gin, mi fogyott sorban. Már nem itt járt, elúszott a múltban, hajtotta az emlék, s titokban, hogy ne lássam, törölte a könnyét. Guszra emlékeztünk, s én hagytam, had meséljen, közben a sok gint fizettem, ültünk búsan részegen a kocsma ócska bokszában, ahol csak gyertya világított halványan.

De a lényeget megtudtam. Gusz, kinek teljes neve Aszparágusz, büszke volt az életére, s egyetlen nagy szerepére, amivel történelmet csinált, emlegette is a világ a legszebb mesét:
…………„ A Tűzfagyhegedű Ördögét”[IG_KITOLT]