Régi óra

Régi óra

A régi óra a konyhában volt, és emberemlékezet óta nem működött. Mukunda azonban a fejébe vette, hogy meg fogja javítani, és valahányszor az ideje engedte, levette az órát a falról, szétszedte, csóválta a fejét, aztán megint összerakta. Minden rendben volt az órával, csak éppen nem indult el; mintha eldöntötte volna, hogy a hosszú szolgálat után megérdemli a nyugalmat.

Mukunda anyja mindegyre a fia körül járkált, hol csak meglökte, hogy éreztesse vele, mennyire útban van, hol rá is szólt: Mit vacakolsz itt, nem látod, hogy láb alatt vagy? – Mindjárt, felelte szórakozottan Mukuda, csak meghúzom ezeket a csavarokat. – Meghúzod a csavarokat, ismételte gúnyosan Tárá Dévi, évek óta húzod ezeket a csavarokat, tisztogatod a fogaskerekeket; nem akarod tudomásul venni, hogy nem értesz hozzá. Nem azért taníttattunk, hogy órajavítással töltsd az idődet, különösen ezen a napon. – Miért, milyen nap van ma? – kérdezte Mukunda kelletlenül. – A kilencedik nap, felelte bosszúsan az anyja, nagyon jól tudod, hogy milyen nap. Ilyenkor jönnek vissza a halottak. – Ai, mama, ne kezdd már megint. A halottakat elhamvasztjuk, elégnek a tűzben, egyetlen csontjuk sem marad. Nem jönnek vissza sem a kilencedik napon, sem máskor. – Mukunda, te ehhez éppen olyan keveset értesz, mint az órajavításhoz. A halottak visszajönnek, mert irigykednek azokra, akik még élnek. Mindenféle gonosz dolgon törik a fejüket.

Micsoda sötétség, gondolta Mukunda, miközben visszaakasztotta az órát a falra. Tárá Dévi jó asszony, szépen ellátja a családját, egész nap főz, aggódik és ápolja a betegeket, de ezeket a régi babonákat nem lehet kibeszélni a fejéből. Számára az egész világ tele van kísértetekkel és démonokkal. A nagypapa nagyon is jó ember volt, mindenkit szeretett. Miért irigyelné az élőket? Miért, talán irigylésre méltó az életük? Van egy rozzant autójuk, ami leginkább csak az udvarban áll, van két kerékpárjuk, nem éheznek, megnézhetik a legújabb filmet, tavaly az egész család elutazott Daksinésvarba, mert Tárá Dévi feltétlenül látni akarta a Káli-templomot, elmentek még Kamarpukurba is, ahol igazán nincs semmi látnivaló, de ott született Rámakrsna, és Tárá Dévinek ez nagyon sokat jelent; ez az élet? Ezt kell irigyelni odaátról, ha ugyan még mindig élnek valamilyen formában azok, akik elhagytak minket?

Mit csinálsz idekint? – kérdezte az apja Mukundát. Miért nem maradsz a házban? Tudod, hogy egyes napokon nem lehet bírni az anyáddal, és ez a mai éppen olyan.

Papa, kérdezte Mukunda, ugye te nem hiszel benne? – Miben nem hiszek? – Hát hogy a lelkek hazajárnak, az egész világ tele van pretákkal és brahmaráksaszákkal. – Persze hogy nem hiszem, csattant fel dühösen az idős bráhmana, minden normális ember tudja, hogy aki meghalt, az nem ül le a küszöbre és nem követelőzik, de mit csináljak, ha az anyádnak ez még mindig ilyen fontos? – Ma éjjel is eljátszod ezt a cirkuszt? – Mi közöd hozzá? Véletlenül szeretem az anyádat, és mindent megteszek a kedvéért, ha csak lehet: elvittem Kamarpukurba, el fogom vinni Puttaparthiba, vagy ahová akarja, és az egész nem ér meg egy veszekedést. – Jó-jó, visszakozott Mukunda, én is ott voltam Daksinésvarban meg Kamarpukurban, vagy nem? Azt hiszed, érdekel engem egy bolond vizionárius? – Ne beszélj így. Nem tudhatjuk, hogy ki volt Rámakrsna. És ha mindenképpen ki kell mondanod a véleményedet, halkan tedd meg, nehogy meghallja az anyád. – Ai, de fárasztó ez a színlelés, sóhajtott Mukunda. – Mert nem szereted az anyádat, jegyezte meg az apja.

És ez igaz volt. Mukunda nem szerette az anyját. Tárá Dévi nagyon buta. Elhiszi, hogy a boszorkány róka formájában rabolja el a csecsemőket, a bengáli agariják mantrák ismétlésével pusztítják el a fákat, patkányokat küldenek az ellenségük házába, a rituálisan beszennyezett edényt megszagoltatják egy lóval, és akkor tiszta lesz; nincs akkora ostobaság, hogy el ne hinné Tárá Dévi. És ez még rendben is volna, mert mindenki úgy rontja el az életét, ahogy neki tetszik; de Tárá Dévi nagyon erőszakos, mindenkit be akar vonni a maga világába, érvel és vitatkozik, meg sem hallgatja az ellenvéleményt. És minden kísérletnek ez a vége: A mi családunkban ez a szokás. Mukunda gyerekkorában azt képzelte, hogy Dasztúr, a szokás, olyan, mint Kadheran a nagyon kövér boltos, csak nagyon sok karja van, a karjai úthengerekben végződnek, megy, és mindent legázol maga körül.

Fordulok egyet az autóval, közölte vacsora után Mukunda, mindenki számára teljesen váratlanul.

Hová mész? – kérdezte az apja gépiesen, minden érdeklődés nélkül. – Csak fordulok egyet. – Itthon maradsz, sziszegte Tárá Dévi. – Mi a gond? Én vettem az autót, én fizetem a benzint. – Tárá Dévi elsápadt a dühtől. Nem mész sehova! Különösen ma este nem. Ez az éjszaka nagyon veszélyes. – Az egyik éjszaka olyan unalmas, mint a másik. – Nem érdekel a filozófiád. Segíts az apádnak, ha unatkozol. – Ai, még csak az hiányzik.

Tárá Dévi színpadias mozdulattal tárta szét a karjait, és a férjéhez fordult: Csinálj valamit. Mukundát egészen biztosan nagy szerencsétlenség éri, ha most elmegy hazulról. Érzem, biztosan tudom. – Mit csináljak? Kössem oda a kötényedhez? – Késő, Mukunda már kint volt a kertben. Bumm, most vágta be maga után a rozoga Ford ajtaját. Felbőgött a motor. Mukunda elment a halottak éjszakáján.

Az idős bráhmana nehézkesen feltápászkodott, és kibújt a cipőjéből. Ilyenkor a házigazda mezítláb járja körül a házat, és közben marékszámra dobálja a fekete babot a háta mögé. Kilencszer kell elmondani: Elküldelek titeket, ezekkel a babokkal váltom meg magamat és az enyéimet. – Közben Tárá Dévi az edényekkel csörömpöl, és ő is elmondja kilencszer: Őseim kísértetei, távozzatok. – Igazából bronz edényeket kellene használni, de ebben a romlott, modern világban már bronz edény sincs, legföljebb alumínium.

Régen Mukunda azzal szórakozott, hogy összeszedte a szétdobált babot, és titokban visszacsempészte a kamrába; elég unalmas foglalkozás babot szedegetni, de Mukunda számára ez volt a lázadás.

A gonosz szellemek ott se voltak, de mind elmentek, és a bráhmana visszament a házba. Azt mondják, Judhisthíra vezette be ezt a szertartást, miután Bhímaszéna jogosan ugyan, de alattomos módon megölte Durjódhanát. Még mit nem, morgott magában, minden szamárságot a Pándavák nyakába varrnak; a muszlimoktól vettük át ezt a buta szokást, ők meg a görögöktől tanulták – és ebben a pillanatban elindult a régi óra, egészen hangosan ketyegett, és kicsit megkésve, de elütötte az éjfelet.

Tudtam, sikoltott föl Tárá Dévi, most halt meg Mukunda. Már nem lehetett kikerülni az összeütközést.

A bráhmana megbabonázottan meredt az órára. Nem rendes dolog, hogy elindult, ezen az éjszakán semmi esetre sem az.

Tárá Dévi zokogva borult az asztalra, bár ezt igazán nem kellett volna, mert Mukunda éppen akkor érkezett. Az öreg Ford köhögött egy kicsit, aztán szépen elcsendesült a megszokott helyén.

Mukunda nagyon vidám volt, és egy kisebbfajta zsákot lóbált a kezében. Mi van, miért vagytok ennyire kétségbe esve? – kérdezte hanyagul, talán még itt maradt egy kísértet? A bazárban voltam, tessék, hoztam még egy nagy csomó babot.

A konyhaasztalra borította a zsák tartalmát, de Tárá Dévi föl sem emelte a fejét, meg se moccant. Meghalt a rémülettől, amikor elindult a régi óra.