Ölében ringat tücsökmesékkel,
Zengő-bongó kitinzenével,
Nélküled én nem hallom a meséket –
Csak a hallgatásodat, várva téged.
Nem nyitom fel szemem ablakát –
Arany látomásod szökő derekát
Nem engedhetem felgyúlni az égre,
Ha szívdobogásod kér felidézve.
Olvasva szódat ölelő szemeidről
Kiesik semmim simító kezeimből –
Illanó lépteid tűzsuhanása
Szomjazott harmatom megcsillanása.
Hallgasd velem a galaxisfényű hold
Fénnyel és reménnyel elfogyó holt
Nászát – éjsötétbe veszve siratja,
Tűnő udvarát könnyekben takarva.
Így foszlasz szerte – vérző fátyolselyem
Sóhaj nélküli csöndjébe nekem,
Árnyékom óriássá nyúlik az égen,
Míg utolér téged a feketeségben.
Tán egyszer újra beoson lábujjhegyen,
Meghasadva, ködszőtte harmatos szívemen
Hajnalod – halovány peremén vörösödve
Kettőnk párás, boldog-szuszogó csöndje.
2 hozzászólás
Kedves Dávid!
Élvezettel olvastam a verset. Tetszik a formaválasztás, a rímek és ritmus nagyon jó, a tatalma is. Örömmel veszem azt is, hogy a vers hibamentes, ami azt jelenti, hogy az írója igényes a föltett műveire.
Magam részéről gratulálok a vershez, s jó lenne, ha sok szép verset olvashatnánk tőled.
Mint újonnan belépőt pedig szeretettel üdvözlöm a közösségünkben.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Dávid!
Ma különösen jólesett olvasnom ezt a verset! Írj még sok hasonlót!
Üdvözlettel: Kankalin