Zokogás

Zokog a patak.
Medrében kavicsot rugdos,
dühödten, sírva fogdos
gallyat, követ magára rántva,
csörgedezik békésen kiabálva,
és hosszú kanyarok közt talán
békét lel zavaros talaján.

Zokog az ég,
dühödten, káromkodva
dobálja valami fájdalmas remegés,
legmélyebben bőgő keserves keresés.
Cikázva siklik sikoltva, zörögve,
egyszerre reményt gyújtva és dörögve,
mintha verné a földet
áldott könnyeivel,
megtöri a csöndet
tisztult fényeivel
melyek tükrén az éj életre kel.

Könnytelen a hold.
Hófehér fényű gyásza
keményen, jéghidegen vigyázza
anyjának rémálmú lázát.

Haldoklanak a csillagok is.
Felizzik egy-egy, és fényponttá vékonyul,
ahogy az égről lehull,
egyenesen, de céltalanul,
miközben elnyeli a semmi,
de nem vész el, csak átalakul.

Rázkódik a mellkasom,
zihálva kapkodom
egy-egy nedves lélegzetvételért,
leroskadok egy vállra,
és érzem, hogy utolért…
Régóta könnytelen kőszikla-szívemből
patakzó áradat szakadt föl.
Könnyes cseppekkel köveket tördelek,
izzó szívemmel földet rengetek,
forrón-jegesen,
ordítva csendesen,
annyira fáj az egész.
Régóta csöndben sírdogáltam.
Csillagot nézve napot kívántam,
fekete egű életembe félhomályt.

Lökdöstök emberek,
megvetve, csábítva, öntelten,
lökdöstök tovább és egyre távolabb,
eltaszítanak a kezek,
mintha kárt tettem volna bennetek…

Vágynék rátok,
de ki ismer engem?
Ki ígéri, hogy nem vagyok átok?
Ki bízik ennyire bennem?
És kiben bízhatok mindenek felett?

Görcsösen rázkódom,
vonagló lelkem rázza testem is,
túl sok volt a hidegből,
de túl jó nekem a meleg is.

Vékony holdperem
halvány fényére emlékezem,
hófehér, nyugodt éjszakára,
angyalszárnyú, ragyogó palástra,
amit hatalmas Kezed terített
gyöngéd kegyelmességgel vállamra.

Múlik a ziháló zaklatottság,
egyenletesen lélegezem,
becsukott szemmel tisztán látom már,
ahogy karjába érkezem.

Meleged jéggé fagyott keserveimből
patakzó harmatot olvaszt,
megfagyott, kietlen lelkemből
tündöklő tavaszt fakaszt
gyengéd biztonságod és a csók,
mellyel tudatod a világgal,
hogy fiad vagyok.