Reggel

Prológus – Sebastian – Este

Sebastian egy londoni egyetem első éves hallgatója volt. Kellemes természetű, barátságos, közvetlen fiatalember, kiemelkedően magas intelligenciával. Az óra éppen hogy csak éjfélt ütött, amikor feltépte kollégiumi szobájának ajtaját, s villámgyorsan kulcsra zárta maga mögött. Az ajtófélfának támaszkodott, s szép lassan engedte, hogy lába kicsússzon maga alól. Térdeit finoman behajlítva a földre ereszkedett. Mellkasa ütemesen emelkedett fel-le, szíve a torkában dobogott. Próbált a lehető leghalkabban levegő után kapkodni, félt, hogy meghallják. Hosszú percek kellettek, hogy megnyugodjon. Végül Sebastian felállt, ágyához sétált, s összekuporodva lefeküdt. Hangos zokogásban tört ki. Elhatározta, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy így bántak vele.

Zachary

A hajnali szürkület ébresztette fel Zachary-t. A fiú nem tudta eldönteni, hogy inkább a reggel vagy az este van közelebb, de abban biztos volt, nem tud visszaaludni, ezért szép lassan kinyújtóztatta végtagjait, s felült. Végignézett rendetlen szobáján. Csak egy elillanó gondolat volt fejében, hogy egyáltalán elszégyellje magát miatta, máris az ablakhoz lépett, s mélyen kihajolt. Ezzel a módszerrel átlátott barátnője, Michelle szobájába, aki viszont még aludt. Zachary órájára pillantott, hiszen még mindig nem tudta, melyik napszakban jár. Fél hat volt. Szemtelenül korán mindenhez. Még majdnem fél óra a napfelkeltéig is. Ennek tudatában még egyszer végigfuttatta elméjén a visszafekvés gondolatát, de arra jutott, hogy valamiért már képtelen lenne elaludni. Pedig Zachary jó alvó volt, ezen a reggelen mégis kiment szeméből az álom.
Cigarettára gyújtott, majd kiült az ablakba, lábait kilógatta a párkányon. Sokszor ült így, annak ellenére, hogy barátai figyelmeztették, hogy könnyen kizuhanhat, de annál magabiztosabb volt, hogy emiatt hagyjon fel kellemes szokásával. Végignézett a kollégium kihalt udvarán. Mélyet szippantott a levegőbe. Szinte arca előtt érezte a deres fű és a sárguló levelek kavalkádjának aromáját, melyek érintetlenül lengedeztek az idő előrehaladtával egyre melegedő szellőben.
Zachary-nek eszébe jutott, hogy még soha nem látta az udvart anélkül, hogy bárki is lett volna kint. Szép lassan végigvezette tekintetét mindenen, – a fákon, a kopott padokon, a kőasztalokon – hogy megjegyezhesse ezt a békés pillanatot, és maga elé idézhesse akkor is, mikor trükkökkel kell kicselezni egy-egy cserfes lánycsoportot, akik kedvenc padját igyekeznek elfoglalni.
A fiú halványan elmosolyodott. Először maga sem értette, miért, de hamar észrevette magán a felismerést, hogy érti, sőt eddig is értette, csak még magának sem vallotta be a mosoly okát. Zachary azért mosolygott, mert önmaga volt. Önmaga lehetett. Már kezdett hozzászokni ahhoz az énjéhez, melyet barátainak mutatott, azt, amelyiket befogadták, aki kedvére tesz megjegyzéseket mások külső hibáira, s erejét fitogtatva irritál minden neki – vagy baráti társaságának – különösebb ok nélkül nem tetsző személyt. Kis híján elfelejtette azt az érzelmekkel teli fiatalembert, aki egykor észrevette az élet apró szépségeit, a deres füvet, a békés udvart. Rájött, aznap reggel az igazi Zachary ébredt fel.
Elmélkedéséből távoli zihálás rántotta vissza a valóságba. Az udvar békés ébredezését megzavarta valaki, aki még Zachary-nél is éberebb volt aznap reggel. A fiú lenézett, s látta, ahogy Sebastian egy hosszú táskát húz maga mögött, végigszántva a deres füvet.

Christopher

A késő őszi, de még meleg napsugarak éppen, hogy csak elérték Christopher szobájának ablakát, amikor úgy döntött, nem forgolódik tovább álmatlanul. Először még csak az elhatározás volt meg, felkel. Egy darabig még az ágyából nézegette, ahogy a függönyön át beszűrődő fénycsík növekszik a padlón, de amint a ragyogás az ágyával szemközti íróasztalhoz ért, felült.
Először jutott eszébe álmatlan éjszakáinak tárgya, Sebastian. De mielőtt engedte volna, hogy a jól ismert, furcsán bizsergető, keserédes érzés úrrá legyen rajta, magában megjegyezte, hogy majdnem tíz percig tartott, hogy ne gondoljon a fiúra. Majd az elkerülhetetlen szép lassan bekövetkezett: mézédesen beúszott elméjébe Sebastian ragyogó, fiatal, gyönyörű arca. Christopher becsukta szemeit, hogy a lehető legtovább maga előtt tarthassa a melengető képet. Szinte sütkérezett Sebastian finom vonásaiban, pedig a Nap még csak az ágytámláig ragyogott be a függönyön át. Magát is meglepte, milyen tökéletesen emlékszik minden egyes gödröcskére, pillára, pedig élő valójában nem sűrűn csodálhatta az imádott arcot, de minden alkalom emlékezetes volt számára.
Először egy évfolyamtársuk ajtajában mentek el egymás mellett. Válluk gyengéden súrolta a másikét. Christopher rögtön felfigyelt Sebastian különc külsejére: galambszürke flanellnadrágot, fehér inget s türkízlila nyakkendőt viselt. Bűvöletesen szép volt.
Hosszú napok teltek a következő találkozásukig, melyre végül egy irodalom-előadáson került sor. Christopher az a típusú tanuló volt, aki buzgón írt, szinte szóról szóra a tanár mondatait. Sebastian éppen az ellenkezője. Ő hihetetlen odaadással és kíváncsisággal fürkészte előadója minden szavát. Csak az évszámokat és az egyszerűbbnek hangzó neveket jegyezte fel. A furcsa neveket sosem írta le, hiszen pont furcsaságuk miatt voltak könnyen megjegyezhetőek. Így történt ez azon az előadáson is, melyen Christopher-nek másodszorra volt szerencséje Sebastian társaságához, azzal a különbséggel, hogy a fiú képtelen volt a tőle megszokott intenzitással jegyzetelni. Figyelmét – a művészetek helyett – egy művészi teremtménynek szentelte. Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor hosszasan szemügyre vehette rajongása tárgyát. Ezalkalommal jegyezte meg minden – számára – mesterien elhelyezett részletet, melynek minden kidolgozott s kidolgozatlan vonala szerelemért kiáltott.
Christopher biztos volt abban, hogy Sebastian-nak feltűnt kitüntetett figyelme iránta, de nem bánta. Azt gondolta, hogy ha esetleg észrevenné őt, akkor több esélye lenne megismernie. Tekintetük többször összetalálkozott, de minden alkalommal inkább furcsa volt, félreérthető. Christopher ezt annak tudta be, hogy volt elég dolog, amivel Sebastian-nak foglalkoznia kellett, hiszen nagyon széles volt érdeklődési köre, majdnem mindenben részt vett.
Mivel Christopher eddig egy szót sem váltott plátói szerelmével, fogalma sem volt arról, hogy milyen ember lehet valójában. Emiatt kedvére ruházhatta fel a legkülönbözőbb jellemzőkkel. Azt már tapasztalatból tudta, hogy Sebastian rendkívül okos, bőbeszédű, közvetlen, de ennél többet nem. Viszont belülről azt érezte, hogy a tökéletes külső, tökéletes belsőt takar. Egyedül egy valamit nem tudott összeegyeztetni fantáziájában a való világgal. Christopher-nek nem volt túl sok barátja, sőt a kollégiumon belül még igazán ismerősei sem, ezért nem tudhatta meg okát, hogy egy bizonyos körben miért volt Sebastian nevetség tárgya, gúnyolódás célpontja. Sokan bántották különc ruhái, beszédstílusa miatt, valamint, hogy mindenről merte vállalni véleményét, érzelmeit, még akkor is, ha külső szemlélőnek nevetségesnek, gyerekesnek tűntek. Igen, Christopher határozottan tisztában volt azzal, hogy Sebastian-t nem szívlelete mindenki, de ennek ellenére szerette, mindennél jobban, megmagyarázhatatlanul, visszafordíthatatlanul.
Christopher hosszas ábrándozását egy mélyről jövő, üres sóhajjal zárta le, felállt, kinyújtózott s az ablakhoz sétált. Kihúzta a sötétítő függönyt, kitárta az ablakot. Nagyot szippantott a levegőbe, de amint elkezdhette volna élvezni az évszakot meghazudtoló időjárást, dulakodás távoli hangjára lett figyelmes. Kinézett, de az udvar üres volt. Villámgyorsan becsukta az ablakot, hogy ne zavarják a külső zajok, s fülelni kezdett. Christopher minden idegszálával összpontosított, hogy le nem maradjon semmiről, de olyan hang következett, melyet nyitott ablak mellet is tökéletesen hallott volna. Lövés dördült. Végtelen csend követte a váratlan hangrobbanást. A fiú mozdulni sem mert. A közeledő lépések neszéből arra következtetett, hogy már valaki úton van, hogy megnézze, mi történhetett. A lépések egyre közelebbről s közelebbről hallatszottak, melyhez szabálytalan lihegés is párosult, majd egy váratlan pillanatban az ajtó nyílni kezdett. Christopher-t egy szempillantás alatt baljós érzelmek öntötték el, de ugyanazzal a gyorsasággal szerte is foszlottak, mikor megpillantotta Sebastian-t az ajtóban. Kimerültnek, kétségbeesettnek ugyanakkor végtelenül elszántnak látszott. Christopher bizonytalanul elmosolyodott, de Sebastian vadállati erővel megindult felé, s halálos csapást mért a szerelmes fiú fejére. Christopher sötétvörös vére pillanatok alatt eláztatta a szőnyeget.

Michelle

Michelle egy hangos robajra ébredt aznap reggel kollégiumi szobájában. Olyan hirtelen riadt fel, hogy lábánál alvó macskája dühös nyávogása egy szempillantás alatt elfeledtette a lánnyal az iménti zajt.
Hosszat sóhajtva visszadőlt párnájára, s végignézett otthonos hangulatú szobáján. Szemét szinte mágnesként vonzotta íróasztala, hiszen a bútor roskadásig tele volt virágcsokrokkal. A szivárvány minden színének jutott egy-egy szál, csalfán tavaszi ragyogást kölcsönözve a szobának. Azonban Michelle lelkében ezzel ellentétes érzelmek kavarogtak, mert eszébe juttatták a fiút, aki a csokrokat küldte. Gyűlölte azokat a csokrokat. Úgy érezte, hogy már puszta jelenlétükkel örök emléket állítanak saját kegyetlenségének, mert képtelen volt viszonozni Sebastian gyengéd érzelmeit iránta, s jól tudta, ezzel begyógyíthatatlan sebet vájt a törékeny fiú szívében.
Belül mindig érezte, hogy érez iránta valamit, de közeledését minden alkalommal figyelmen kívül hagyta, mert őt viszont nem érdekelte Sebastian. Számtalanszor látta a lányfolyosó végén várakozni a fiút, de Michelle úgy ment el mellette, hogy még egy kedves nézéssel sem viszonozta a néma, de kitartó ostromot. Nem kegyetlenségből igyekezte kerülni, hanem inkább félelemből. Félt, hogy nem tudná kezelni a helyzetet, ha megszólítaná, vagy esetleg randevúra kérné. Nem akart csalódást okozni Sebastian-nak, még ha tudta is, hogy a fiú számára szenvedés minden közömbös pillanat.
Michelle megállj-t parancsolt szárnyaló gondolatainak, felült ágyában, végigsimította macskája bundáját, aki időközben az ágy lábánál talált menedéket, s szekrényéhez lépett. Hétköznapokon mindig előre kitette a másnapi viseletet, de hétvége lévén böngészni kezdte ruhatárát. Nem tervezett hosszas válogatást, mert – szombati szokásához hűen – barátjával, Zachary-vel reggelizett, viszont külső okok miatt sem mélyedhetett bele mélyen a börzébe. Egy hatalmas fémes csattanás zavarta meg Michelle aznapi derűbe hajló hangulatát.
A lány azonnal felismerte, hogy a hang és az azt követő tompa puffanás az emeletről hallatszódott. Még végig sem gondolta mindezt, máris a lépcsőnél teremt, s villámgyorsan felrohant az emeletre. Automatikusan Zachary szobája felé vette az irányt, a folyosón már több diák zavartan toporgott.
Michelle belépett barátja szobájába. Megrendítő kép fogadta. Zachary vérbe fagyva feküdt a földön, fején egy lőtt sebbel. Látszott rajta, hogy hosszabb ideje fekhet ott, mert rengeteg vért vesztett. A lánynak eszébe jutott a zörej, amire felriadt aznap reggel. Barátját hallotta összeesni. Rögtön megfordult fejében, hogy ki lehet a másik áldozat, akinek zajára felrohant az emeletre. Majd szép lassan kiszállt minden gondolat, kérdés, hangfoszlány a lány fejéből, s üveges tekintettel kisétált a szobából. Nem törődött kérdő tekintetű, sugdolózó diáktársaival, elméje kiürült, képtelen volt felfogni a történteket. Szellemként visszasétált szobájához, de nem ment be. Megkövülten állt az ajtó előtt, valamiért képtelen volt belépni saját, nyugalmat árasztó fészkébe. Végül robotként lenyomta a kilincset, s belépett. Még magához sem tért az előbbi sokkból, máris egy újabb következett. Sebastian egy hatalmas puskával kezében állt Michelle szobájában. A lányt várta.
Michelle becsukta maga mögött az ajtót. Mérhetetlen harag lobbant lelkében. Sebastian egy lépést tett a lány felé, s ráfogta a puskát, majd könnyek között így szólt:

Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!
Ó, valami, mi semmiből fogant!
Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,
Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!
Ólompehely, hidegtűz, éberálom,
Beteg egészség, minden, ami nem!
Így szeretek én, s ezt nem szeretem.

Meghúzta a ravaszt. A fiú szívéhez tartotta a fegyvert, majd magával is végzett.