Herman(Negyedik fejezet)

Herman nagyot nyújtózott és szemét dörzsölte. Nem tudta hirtelen, hogy hol van, és hogyan került oda. Igaz még csak másodjára volt a dokinál, nem lehetett ismerős a hely. Rendbe szedte a ruházatát és elindult kifelé a szobából. A folyosóra érve kellemes meglepetés fogadta: a bőr kanapén egy rendkívül vonzó nő ült. Göndör haja vörös zuhatagként omlott a vállára. A fehér nadrág a halványkék blúzzal, nagyon jól állt neki. A nő keresztbe tette lábait, a nadrágja kicsit feljebb csúszott, látni engedte, hogy a magas sarkú szandáljának bőrszíj csíkjai, mint megannyi kis kígyó tekeregtek kacsú bokája köré. Herman nem nagyon értette, hogy ilyen melegben valaki, miért öltözik ennyire zárt ruhába, ráadásul, ha lenne is mit mutogatnia. A férfi zavartan elmormogott az orra alatt egy köszönés félét, és gyors léptekkel távozott. A nő fel sem nézett az újságból, talán észre sem vette, hogy valaki elviharzott előtte. Végignézte a képeket, és letette a lapot. A folyosó végén ekkor a kakukkoló óra jelezte, hamarosan bemehet a dokihoz.
Körmeivel ingerülten dobolt az asztal szélén. Tudta, jó helyen van, és ez az orvos segíteni fog, nem úgy, mint az előtte lévők, mert eddig bárkihez fordult, sosem értették meg, azt gondolták, kitalálja az egészet. Kapott két-három doboz nyugtatót és azt a tanácsot, legyen türelmes, kell egy kis idő, amíg a gyógyszerek hatni fognak.
Egyik este elege lett a világból és elment futni. A parkban találkozott egy férfival, aki a kutyáját sétáltatta. Frida nagyon szerette a jószágokat, amit azok meg is éreztek. Most is így volt. Az eb, mint régi ismerős üdvözölte. Elészaladt és vidáman nyaldosni kezdte a kezét. Ezek után gyakran találkozott a kutyussal és persze a gazdájával is. Az orvos felajánlotta, segít Fridán, ha a nő is úgy gondolja. Hitt benne, de mégis olyan intenzív volt benne a pasasok iránt érzett gyűlölet, az a sok megaláztatás, amit a nevelőapjától kapott, az, hogy alig volt tíz éves mikor…
-Megjöttem – szólalt meg egy hang mellette.
-Rendben. – rezzent össze a nő. Izgatottan simította végig a nadrágja élét, és kopogó léptekkel követte a férfit. Remélte, hogy a szobában majd ott lesz az asszisztens vagy egy titkárnő, és nem kell kettesben maradniuk, de tévedett. Néhány pillanatig azon gondolkodott mégse marad, mert legyen akár doki, mégis csak férfiből van. Ekkor megjelent előtte az a nem kevés pénz, amit már előre odaadott a vizsgálatokért. Végül mégis arra döntött, marad. Ilyen pazarlást nem engedhet meg magának.
A doki némát tette a dolgát, nem szólt csak intett, üljön az ágyra. Fridának ez nagyon furcsa volt, hiszen a parkban rengeteget beszélgetek. Itt viszont egészen más volt a férfi. A munkájára összpontosított, és olyan benyomást keltett a nőben, mintha ez egy egészen más dimenzióban történne. Az orvos arcát figyelte. Az apró ráncokat, amiket az évek hagytak maguk után. A szájának azt a szép ívét… és a szeme. Milyen melegség árad belőle.
Eddig fel sem tűnt, hogy a fekete hajában már néhol egy-egy ősz hajszál is vegyül. „Vajon hány éves lehet? Negyvenöt? Ötven? Nem, annyi biztos nincs! Maximum húsz évvel lehet idősebb nálam. ” Magának sem tudta megmagyarázni, hogy ilyen váratlanul, miért is lett ennyire fontos az orvos kora.
Hirtelen megváltozott minden. A szorongás, mely Frida gyomrában volt, egy mély sóhajjal tovaszállt a semmibe. A nyitott ablakon kellemes friss tavaszi levegőt hozott be a szél, mely nem csak a testét, hanem a lelkét is átjárta. Érezte, ahogy egyre jobban a hatalmába keríti, és eddig sosem érzett szeretetet érez az orvos iránt. Olyan szinten megbízott benne, mint eddig egyetlen férfiban sem.
-Kezdhetjük? – lépett mellé a doki, kezében a pohár teával és a vezetékkel. Frida még mindig a bűvölet hatása alatt volt. Egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal, mindig talált egy újabb apróságot a férfin, amit eddig nem vett észre.
– Jól vagy? – kérdezte az orvos, és kezét rátette a nő vállára. Frida ettől a nem várt mozdulattól picit meglepődött, de nem ijedt meg, mint eddig sok-sok éven keresztül.
-Igen jól. – válaszolta zavartan.
-Akkor ezt idd meg, utána ezt a ragacsot a homlokodra teszem, és megkezdjük a kezelést. Rendben?
-Jó.
A telefon alig halható pityegéssel szólalt meg a nadrág zsebében. Olyan szerényen jelezte a hívást, mintha elnézést akarna kérni a zavarásért.
-Vegye fel nyugodtan – intett a doki.
-Igen, tessék.
A nő csak tömören válaszolgatott, a férfi mégis észrevette, valami nincs rendben, és az időutazást most biztos nem fogják elkezdeni.
-Ne haragudj, de most el kell rohannom. Tegyük át jövő hétre a kezelést, -mondta a nő, miközben annyira remegett a keze, hogy alig bírta a telefont eltenni.
-Természetesen áttehetjük, de nem tudok valamiben segíteni?
-Nem! – hangja egyszerre volt ijedt és határozott. Egyre jobban azt érezte, hogyha perceken belül nem jut friss levegőhöz, elájul. A rendőrtiszt hangja ott visszhangzott a fejében. –Amint tud, legyen szíves, jöjjön be a rendőrségre. Az édesapja meghalt és azonosítani kell.
Csendesen követte a férfit a hullaházban. Odaértek az asztalhoz, ahol egy ember feküdt fehér lepedővel leterítve. Az anyag szélét felemelte a korboncnok. Frida pedig egy gyors pillantás után igent bólintott, és mint aki jól végezte dolgát, elindult a temetkezési vállalathoz. Mindenből a legegyszerűbbet kérte.
Néhány óra elteltével fáradtan ballagott a főutcán. Fejét lehajtva a nézte a lábai előtt váltakozó kőkockákat, piros, szürke… Egyszerűen nem tudta elképzelni az apjáról, amit a rendőrségi jelentésben olvasott. Abban biztos volt, hogy amiről úgy gondolta, neki kell, elveszi, és akkor sem retten meg, ha ehhez erőszakot kell alkalmaznia. De, hogy a kezén kívül mást is használjon ezekhez a célokhoz… Az emberek sietős léptekkel mentek el mellette, volt, hogy kissé a vállát is meglökték. Frida nem akart rohanni, semmi nincs az életében, ami nem várhatna. Talán legjobb lenne taxit fogni; elfáradt. Ki tudja, miért érzi ezt a kimerültséget, hirtelen eszébe jutott, hogy alig néhány sarokra van egy kávézó. Egy jó nagy adag tejszínhabos kapuccinó az, amire most szükségem van.

A nap szikrázóan sütött. Frida egyberészes hosszú fekete ruhában és napszemüvegben állt a koporsó mellett. Olyan kevés rokon állt körülötte, hogy akár, meg is számolhatta volna a gyászolókat. Nem lepődött meg, hogy ilyen kevesen kísérték el apját az utolsó útjára. Ha nem kényszeríti az illendőség, ő sem jön. Nem volt jó viszony köztük, sőt kifejezetten gyűlölte. Születése után néhány órával anyja meghalt. Apjának kellett volna hazavinni. Akkor azt mondta a nagyszülőknek, képtelen rá. „Had nőjön még…” Az állami gondozásról viszont a nagymamája hallani sem akart. Hazavitték, és féléves koráig babusgatták. Ám ekkor a nagypapájának egy olasz cég olyan állás ajánlatott, amit nem lehetet kihagyni. Így az édesapjához került.
A férfi eleinte nem tudta mit kezdjen vele, de később egész jól belejött. Hatéves koráig szinte akármit megkapott, amit csak kért. De egy őszi délutánon hirtelen megváltozott minden, apja nagyon feszülten ment haza. A kislány nem értette, miért.
A szomszéd néni egyszer azt mondta, persze nem neki, ő csak véletlenül meghallotta – „Mióta Gyulának nincs munkája, rossz társaságba került, talán jobb lenne szólni a gyámhatóságnak, vigyék el azt a szegény gyermeket. Asszony törődj a magad dolgával!” – volt rá a válasz.
Frida hamar megtanulta az egyedüllétet. A hűtőben mindig várta az étel, amit a szomszéd néni gondosan elkészített neki, tévézett, ágyba bújt.
Egyik este apja a szokottnál kicsit hamarabb ért haza, bement hozzá, és elkezdte simogatni. De ezek a simogatások egészen másmilyenek voltak. Kérte, ő is tegye ezt vele… Frida nem akarta, de apja biztatta, és ha még ekkor sem tette, akkor erősen megszorította a kezét, és oda húzta a… rossz volt, de szinte természetesnek vette évekig, nem tudta mire vélni, talán felfogni sem.
Amikor már nagyobb lány lett, apja többet akart a pusziknál és a simogatásoknál. A lány összes erejével próbált védekezni, de a férfi erősebb volt nála… hogy minél kevesebbszer forduljanak elő ezek az együttlétek, Frida azt találta ki, fáj a hasa, vagy direkt beütötte a kezét, lábát, hogy kórházba kerülhessen. Ilyenkor néhány hétig nyugta volt.
A középiskolánál az volt a fő szempont, hogy minél messzebb legyen a családi fészeknek egyáltalán nem nevezhető helytől. Akkor ment haza, ha nagyon muszáj volt. Apja egyre jobban elzüllött, és olyan nőket hordott a lakásukba, hogy a legmerészebb álmában sem gondolta, ilyenek léteznek. Ápolatlan, fogatlan, részeg, mindenre elszánt nők voltak.
A tizennyolcadik születésnapján kijelentette, többé nem kíváncsi az apjára. Egészen addig nem is hallott róla, míg a rendőrségtől fel nem hívták.
„M. Gyula ittasan felment az egyik ismerőse lakására. Mivel csak a feleség volt otthon, úgy döntött, megvárja, amíg hazajön a ház ura. A nővel szóváltásba keveredtek miután azt követelte tőle, amíg a barátja nincs otthon, szórakoztassa. A vitát később tettlegesség követte. A nő elővette a konyhaszekrény fiókjából a kést, hogy ráijesszen a férfira. Ekkor M. Gyula a nő kezéből kicsavarta a kést, és többször mellkason szúrta vele, ekkor érkezett haza N. Sándor, aki miután meglátta a konyha kövén vérbe fagyva feleségét, rárontott M. Gyulára. A verekedés hevében nekilökte a szekrénynek, M Gyula ennek következtében elesett, és a földre került. N. Sándor addig rugdosta a földön fekvő embert, ameddig mozgott ”
A jelentést is borzalom volt olvasni.
-Frida fogadd őszinte részvétem! – szakította félbe az emlékezést egy ismerős hang.
A szomszéd néni volt. A tizenkét év, ami eltelt az utolsó találkozásuk óta, röpke napnak tűnt. Semmit nem változott. Az idős asszony keze most is az övét szorította, és szeméből őszinte szeretet sugárzott.
Ha az asszony nem rettegett volna annyira a Frida apjától biztos nem engedi, hogy a lány olyan sok borzalmon átmenjen. Vagy azt nem is sejtette, hogy nem csak részegen járt haza, hanem molesztálta is? Ezt a kérdést szerette volna feltenni, de amikor újból végiggondolta, rájött, már olyan mindegy. Elmúlt, és azokat az éveket, a gyerekkorát sem tudja senki visszaadni neki. A seb, mélyen benne maradt a lelkében. És nem csak azt a hatévest, hanem a benne felnövő nőt is tönkretette. Hiába teltek az évek, sosem talált olyan férfit, akiben megbízott volna. Gyűlölte őket. És most egy pillanatra saját magán is meglepődött. Hisz múlt időben gondolt a gyűlöletre. Mióta a dokival találkozott, ez másképp van. Rá nem tudott haragudni, és azt a megvetést sem érezte iránta.
–Jól vagy kedvesem?
-Igen jól- válaszolta Frida zavartan. – Elnézést, de most rohannom kell.
Vissza sem nézett, csak ment. Sietett az új életébe. A múltat végképp lezárta, sőt most már el is temette. Egy egészen új világ várta. Egy láthatatlan érzelmi szál húzta egyre erősebben a dokihoz
Ez a kötelék csak azok között jöhet létre, akik megbíznak egymásban.