Második

Esett az eső, a nap közben mégis sütött. Forró, nyári idő volt. Ahogy az esővíz a földre ért, látni lehetett, hogy máris szinte gőzölögve elpárolog. Az ég mintha két részre tagoldott volna: az egyik felét sötét esőfelhők borították be, amikből nyári zápor ömlött, a másik felét pedig egy fényoszlop világította be. Utat keresett magának a napfény és élénken világította be azt a magas fákkal szegélyezett utat, amin George Philips sétált hazafelé. Az erős kontraszt az esős és napos részek között, furcsa fényviszonyt teremtett. Minden olyan valódinak, de ennek ellenére mégis meseszerűnek tűnt. Ahol megtört a fény az esős és napos oldal határán, látni lehetett, ahogy az esőcseppek átpattognak megfürdőzni a nap fényében. Vidám zenéjükkel felfrissítették a nehéz, fülledt levegőt.
George a munkából gyalogolt hazafelé. Meggondolta magát és a hosszabb utat választotta. Jó kedve volt, úgy érezte, tele van energiával. Pedig ritkán volt jó kedve. Talán ha rossz kedve lett volna, nem ez lett volna élete utolsó napja. Talán ha nem sütött volna ilyen különlegesen a nap, nem a hosszabb utat választotta volna. Miért is tette volna? Szürke, átlagos tagja volt társadalmának, soha semmi értékeset nem alkotott, és már nem is fog. Egy elektronikai chippeket gyártó cégnél dolgozott. Az a fajta ember volt, aki mindig a nagy találmányán dolgozott, de sose sikerült valójában feltalálnia vagy megalkotnia semmit.
Mindig vágyott egy gyerekre, de sosem adatott meg neki. Az anyósa is mindig azt mondta, és ebben az egy dologban mélységesen egyetértett vele, hogy ha lett volna egy gyerek, talán nem romlott volna meg a házassága a feleségével. Az egy plusz összetartó kapocs lett volna a két ember között. És olyan boldogságot is hozott volna George életébe, amit sosem érzett, és már nem is fog. Válófélben volt a feleségétől, de még párterápiával próbálkoztak. Nem sok sikerrel ugyan, de ő azért még reménykedett. Nem akart elválni, szerette a feleségét. Majdnem minden este összevesztek valamilyen kisebb-nagyobb dolgon, ezért nem nagyon szeretett otthon lenni. Szinte csak aludni járt haza. A munkahelyén mindig próbálta húzni valamivel az időt, hogy minél később kelljen hazaindulnia. Aznap is így tett. Általában rossz kedve volt hazafelé menet. Most nem volt, de George ezt észre se vette. Nem gondolkodott el az okán, csak élvezte. Talán az időjárás miatt volt, talán a napsütés tette. Talán ha nem lett volna olyan hívogatóan valódi és élénk fénybe burkolva az a fasor, nem ez lett volna élete utolsó napja. De ez volt, és ráadásul egy olyan tettért kellett meghalnia, amit még el sem követett, és már nem is fog.
Ő volt ma a második George Philips, akit meggyilkoltak. És ez a George Philips, ha aznap hazaért volna, megalkotta volna élete találmányát. Megváltozott volna az egész élete. De nemcsak az övé: ezzel a tettel az egész emberiség sorsa is máshogy alakult volna. Egy világméretű láncreakció első mozzanata lett volna ez, ami a Föld minden egyes lakosára hatással lett volna. Dave tudta ezt. Dave, mert neve is volt ennek a szörnyetegnek. Az egyik fa mögött bújt meg. Hatalmas puskáját kibiztosítva várta a megfelelő pillanatot. Tudta, hogy George nemsokára arra sétál. Nem érdekelte, ha bárki meglátja, nem érdekelte, hogy lehetnek szemtanúk. Dave-re más szabályok voltak érvényesek.
És éppen akkor, éppen úgy, ahogyan lennie kellett, meghallotta George lépteit. Várt még néhány másodpercet, hogy kellő közelségbe érkezzen a lövéshez. Már csak 1-2 méter lehetett köztük. Dave hirtelen kilépett a fa mögül és leendő áldozata fejére célozva megállt előtte. George felkapta a fejét. Csak arra volt ideje élete utolsó cselekedeteként, hogy egy lépést hátráljon. Óraműpontossággal a homloka közepére kapta a lövést. Egyből szörnyethalt. Az ég is belezengett a robajlásba. A fákról madarak reppentek fel. Dave a halott ember nyitva maradt szemébe nézett. Látta benne a rémületet. Már a következő áldozatára gondolt, a következő George Philipsre. Rettenthetetlen léptekkel ment végig a fasoron. Csigák roppantak össze a cipője alatt. Elállt az eső.
A gyilkosokban az a leghátborzongatóbb, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi. Ugyanúgy őket is anya szülte, ugyanolyan lelkük van. Mondhatnánk azt is, hogy ők is Isten bárányai. Mégis képesek gyilkolni, mégis szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat követnek el. Azonban vannak még náluk is félelmetesebb teremtmények. Rettenthetetlen, ember formájú, pusztító gépek, amiket gyilkolásra terveztek. Őket nem anya szülte, nekik nincs lelkük, és semmiképpen sem mondhatjuk, hogy Isten bárányai lennének. Nem éreznek, nem győzheted meg őket, nem kegyelmeznek. Miért is tennék?
Dave is ilyen volt.