Herman (Hetedik fejezet)

7. Fejezet
A programozó egyre idegesebben járkált a szobájában. Nem értette, mi történhetett a dokival, hiszen máskor mindennap hozott neki élelmet, innivalót, és még beszélgetett is vele. Most meg lassan két napja semmi hír róla. Gyomra egyre hangosabban korgott, hiába akart másra gondolni, folyton sült hús és illatozó pörköltes tálak jelentek meg előtte. Akármennyire is irtózott a gondolattól, ki kell mennie a biztonságos odújából.
Az ajtó zárva volt, ezért még idegesebb lett. -Hogyan tovább? Mi legyen? –olyan kérlelő volt a hangja, mintha rajta kívül bárki más is tartózkodott volna a szobájában, és válaszolhatna a kérdéseire. Lemondóan ült az ágya szélére. Körbefürkészte a kicsike helyiséget. – Kell, hogy legyen valami megoldás! Egyszerűen, muszáj kijutni innen. Meg kell keresnem a… – biztatta magát, miközben tekintete a gyékény székre tévedt. Ez az! – kapott a fejéhez, és elkezdte a szék lábáról lebontani a drótot.
Nem kellett sokat forgatni a huzalt, a zár hamar megadta magát. A pince nagyon sötét volt, jól jött volna egy gyertya. A programozó nem emlékezett, hogyan is jutott ide le. Annyit tudott, hogy egy kis ideig egyenesen kell menni, utána lépcsőn fel és megint egyenesen… A doki mindig bekötötte a szemét, mikor kivitte a kinti világba. Azt mondta, ez azért szükséges, hogy a szemét ne bántsák a fények. A kendőt addig nem vehette le, amíg vissza nem értek. A levegőzés hamar véget ért, és nem is nagyon élvezte. Kocsival felmentek a hegyek közé, ott elidőztek néhány órát, utána visszatértek az ő igazi otthonába. Akárhányszor mondta a doki, hogy menjenek, a programozó igyekezett lebeszélni róla, de nem sok sikerrel.

Reggel kilenc lehetett, de a levegő máris olyan fülledt volt, hogy alig lézengtek az utcán. A meteorológusok napokkal ezelőtt figyelmezették a lakosságot a kánikulára, ezért mindenkinek volt ideje felkészülni. A programozónak nem csak a bőrét égették ez erős napsugarak, hanem szemeit is hunyorításra kényszerítették. Vissza akart menni a lakásba, de nem tehette. A huzat becsapta az ajtót, és most már csak kulccsal, lehetett kinyitni. Egyre jobban kezdte úgy érezni magát, mint egy fogságba került egér. A biztonságot jelentő világ bezáródott előtte, helyette egy zajos, rideg új élet várta. Bátortalan lépésekkel elindult előre. Szemei lassan kezdték megszokni a fényt. Néhány méterre felfedezett egy szökőkutat, körülötte beton paddal. Mire odaért a hőn áhított helyre, egyre erősebb szédülés kerítette hatalmába. A gyomra liftezett a torkáig. Belenyúlt a langyos vízbe, hogy egy kicsit felfrissítse magát.
A cseppek izzadságával keveredve landoltak az ingjén. Lassan alábbhagyott a szédülése és a közérzete is jobb lett. Hátát nekitámasztotta a kőtáblának, lábait keresztbe téve kezdte napoztatni arcát. Nem kellett sokáig várnia, a víz nyomtalanul eltűnt ingéről.
A frissen sült kolbász illata kiszökött az étteremből, hogy megcsiklandozza a programozó orrát.
Herman direkt hamarabb indult az irodájából. Aznap délután egy órára volt időpontja a dokinál, ezért arra gondolt, előtte megebédel a rendelőtől néhány méterre lévő étteremben. A kerthelyiségbe hetekkel ezelőtt kirakták a kerti bútorokat, hogy a megéhezett emberek a friss levegőn fogyaszthassák el az ételt, bár a kánikula nem nagyon vonzotta a vendégeket.
Herman leült egy árnyékot adó diófa alá. A levegőben finom illatok szálltak felé, ettől gyomra erőszakosan követelte jussát. Egyre türelmetlenebbül várta a pincért. Nagyon szeretette volna már leadni a rendelését.
Hirtelen megpillantott egy fecskeszárnyú pillangót, és gyermeki öröm járta át. Elmosolyodott. Szemével követte a kis lény röptét, amint az önfeledten cikázott, míg végül a terasz legtávolabbi széktámláján megpihent. A férfi csodálkozva látta, hogy az asztalnál az a zárkózott vörös hajú nő ült, akivel már néhányszor találkozott a dokinál. Egy csapásra megfeledkezett az éhségéről, már nem a kis lepkét figyelte. A nő arca maga volt a tökély, A tűzpiros kosztüm és fehér ing kiadta hibátlan testét. Herman szíve hevesen megdobban, maga sem tudta, miért. Nagyon rég nem érzett már ilyet.
Egyszer csak elkezdett csörögni a nő telefonja. Ahogy kinyitotta táskáját, és kereste a készüléket, a pénztárcája leesett a kőre. Herman érdeklődve tekintett körbe, de senkit nem látott, aki rajta kívül észrevette volna, mi történt. „Talán ez egy égi jel”- suhant át agyán a gondolat. Felpattant és odasietett. Leguggolt Frida elé, és félszegen adta kezébe a bukszát. Tekintetük összevillant. Egy rövidke pillanatra megállt az idő. Úgy érezték, hogy noha még sohasem beszélgettek, mégis összeköti őket valami, ami időtől és tértől független, de erősebb valamennyi láncnál.
Egyszerre kapták oldalra a fejüket, azonnal megérezték, valaki figyeli őket. Flórián megbabonázva áll előttük, és a tekintetével kapaszkodott beléjük. A férfiból a kétségbeesés hullámai vibráltak Herman és Frida felé. Lelkük minden melegségét igyekeztek a pillantásukba gyűjteni, és némán hívták a férfit. Flórián bizonytalan léptekkel indult el. Végül a három sokat szenvedett ember egy hosszú, mindent átívelő ölelésben egyesült.