Álmodj! (Prológus)

Villám világította meg a szikla szélén imbolygó alakom, s másodpercek múlva, az azt követő dörgés süketített meg. Sós víz permetezett arcomba. A tenger iszonyú dühös volt. Fekete tajték nyaldosta a sziklafalakat. Még egy lépést tettem, mintha valami húzna az örvénylő mélybe. Lábam behajlítottam, testem megfeszült. A szél testem köré csavarta a hálóingem. Ugrásra kész voltam mikor egy éles, kellemetlen hang előbb halkan, majd a vihart túlzengve harsant körülöttem. Kiegyenesedtem görnyedt tartásomból. Éreztem a természetfeletti erőt, ami még mindig a szikla széléhez húzott, de a zavaró hang kitartóan zúgott, most már a fejemben.

Hirtelen abbamaradt a dörgés okozta zaj, a villámlás, és én otthon, a saját ágyamban találtam magam. Rájöttem, hogy már megint álmodtam. Kivert a hideg verejték mikor felfogtam, hogy ha az ébresztőórám nem szólal meg, akkor leugrok a szikláról és meghalok. Ebben a pillanatban rendkívül hálás voltam a nagyapámnak, akitől ezt az ocsmány alakú – véres fogú cápafej – vekkert hagyta rám halála után.

Nagypapa rákász volt, de mindig is nagyobb ’halra’ fájt a foga. Mikor nem a tengeren volt, olyankor az egyszerű kunyhója körül matatott. Ő hívta így azt, mikor a hálóját, vagy a házát javítgatta. Amikor nem volt dolga, egy üveg sörrel letelepedett ósdi kanapéjára, és cápás természetfilmet keresett a kábeltévé csatornáin. Órákig el tudott nézni egy-egy ilyen dokumentumfilmet.
Azon ritka alkalmakkor, mikor nála töltöttem pár napot nyaralás címén, általában a konyhája káoszát igyekeztem megszűntetni. Volt rá időm bőven, hisz nem voltak barátaim sehol, ezért nem is mentem szórakozni soha. Azonban hiába volt minden erőfeszítésem, a konyha mindig ugyanúgy nézett ki. Kicsi volt, szűk, sárgafalú, zsíros szagú. És nagyapa nem tartotta fontosnak, hogy néha kisöpörjön, vagy a gáztűzhelyről levakarja az odaégett dolgokat. Így hát én vettem fel vele a harcot.
Ennek ellenére szerettem nagypapánál lenni. Ő sose bántott meg, se szóval, se tettel. Én voltam neki a legkedvesebb unokája. Na, meg persze az egyetlen is.
Évközben, a suli mellett eljártam dolgozni, hogy legyen pénzem többször meglátogatni. Sajnos elég messze laktunk tőle és nem akartam apámtól kérni pénzt az útra. Az évi egy alkalom, amit állt, az is rettentő nehezére esett.
Nagypapa, apám apja. Mikor apa tizennyolc éves lett, összeszedte kevéske cókmókját és olyan messzire menekült, amilyen messzire csak tudott. Konkrétan a kontinens másik szegletébe. Ha nem félt volna a Csendes-óceán ragadozóitól, valószínű, hogy azt is átúszta volna. Repülés szóba se jöhetett, nem volt rá elég pénze.
Hogy miért menekült? Két variációt is ismerek. Apáét és nagyapáét. Mondanom se kell, hogy kiét hittem el készségesen. (Egy tipp: nem az apámét) Apa azzal indokolta a dolgot, hogy világot akart látni, önállóságot akart tanulni, meglelni az életre szóló szerelmet. Nem mertem az arcába röhögni mikor ezeket mesélte. Nagypapa szerint viszont csak azért ment el, mert szégyellte, hogy egy egyszerű rákászcsaládba született és félt, hogy neki is ez a jövő van elrendelve. És miután nagyi meghalt – én nem is ismertem – nem volt senki, aki visszatartotta volna őt.

Apa a szökése után kétszer kereste fel nagyapát. Mikor elvette anyut, küldött neki egy meghívót az esküvőre – amire persze nem ment el – és akkor, mikor megszülettem. Tulajdonképpen anyu folyton nyaggatta apát a béküléssel, amire egészen addig volt kilátás, míg anyu egy komor hajnalon, autóbalesetet nem szenvedett.
Mindazonáltal, azóta minden nyáron egy hónapot nagyapánál töltöttem.

Apu hét évvel később újra megnősült. Körülbelül olyan volt ez, mint Hamupipőke sztorija, annyi különbséggel, hogy nem voltak mostohatestvérek. Az új feleség olyan, ha nem rosszabb volt, mint apám. Törtető karrierista, velejéig irigy, erőszakos nő. Utáltam és ő is engem. És ezt a nőt hibáztatom azért is, hogy apám már csak a munkájába fekteti minden idejét és energiáját, engem pedig hanyagolt.
És most, hogy apám egy magasabb pozícióba került, eljött végre a lehetőség, hogy átszelje az óceánt. Egy hete költöztünk át az Új-kontinensre.

Nagyapa két éve halt meg. Azóta tényleg, teljesen egyedül maradtam. Így hát az út, a szülővárosom elhagyása nem okozott bennem semmi depresszív elváltozást. De még csak nem is izgultam azon, hogy talán az új helyen minden más lesz. Nem reménykedtem semmiben.
Fura bogárnak számítok mindenhol. Születésemtől kezdve az vagyok. Nagypapa azt mondta, hogy egy csoda vagyok, olyan, mint az anyám. Habár csak a menye volt, mégis úgy szerette, mintha a saját lánya lenne. Én nem sokra emlékszem anyából, egy-egy illat, hangulat, szín, kép maradt csak meg bennem. De nagyapa sokat mesélt. Elmondta, hogy hollófekete haja volt – még ezt se tudtam, mert apa a temetés után mindent elégetett, ami anyára emlékeztetett. Egy ideig azt hittem azért, mert fáj neki, de később rájöttem, hogy azért, mert anyu is furcsa volt, és mindig kínban érezte magát emiatt.
Arra gondolhatott mikor megszabadult az emlékektől, hogy esetleg az, hogy tudnám, nem én vagyok az egyedüli ilyen mentális-izékkel, felbátorítana és lejáratnám apám a főnökei, az üzletfelei előtt és ezzel lerombolnám a karrierjét.

Visszatérve anyára. Nos, fekete haj, finom vonások, telt alkat. És álmodott. Igen, minden ember álmodik, de Ő a jövőt álmodta meg. Mondom, hogy fura. Nagyapának elmesélt mindent, ő pedig továbbadta nekem azután, hogy egy nála töltött nyáron, hajnalban a sikításomra beviharzott a szobámba, és én sírvanyöszörögve elmondtam az álmom, és hogy nem ez az első alkalom, hogy ilyen történik velem. Ő nem próbálta meg elütni a dolgot azzal, hogy ez csak valami rémálom, egyből tudta, hogy mi történt. Azon a hajnalon lettem szembesítve anyu családi históriáival.