Kortalanok

Halál.
Az emberek oly könnyedén dobálóznak ezzel a szóval, és közben elfelejtik a mögötte megbúvó súlyos jelentést…

Két nyeszlett alak heverészett egy teljesen áttetsző űrhajóban. A padlón, hasukon feküdtek, tekintetük minduntalan a kékesfehéresen hömpölygő Földet fürkészte. Néha hangosan felhorkantottak, máskor sajnálat tükröződött a szemükből, megint máskor ámulattal bámultak ki méretes koponyájukból. Külső szemlélőként azt gondolhatnánk, hogy ők az univerzum gigantikus mozijában hemperegtek, ahol az életünk filmje, reklámok nélkül, folyamatosan vetítődött eléjük. És meglehet, hogy nem is tévednénk nagyot…
Egyikük feltápászkodott, majd egy furcsa szerkezethez lépett, mely szintén áttetsző volt. A készülék kijelzőjén néhány apró fény villant, aztán sistergő hangokat hallatott.
Ezzel egy időben, az alig öt méter átmérőjű űrhajó közepén fehér fény derengett fel. Minden bizonnyal nem az iménti alak idézte elő, mert ijedten hőkölt hátra, amikor megpillantotta a különös jelenséget. Ám az ijedtség fátyola hamar lesiklott róla, és arckifejezése új formát öltött a kíváncsiság fényében.
– Te, Grí! Újabb utazó érkezett – szólt oda válla felett a társának, aki még mindig a kék bolygót bámulta.
– Valóban? – szökkent fel a másik. – Ez érdekes! Hisz alig tizenöt éve járt itt az utolsó…
– Tudom, én is furcsállom, de hát itt van. – A fény lassan kezdett összesűrűsödni előttük, aztán egy emberi formában összpontosult. Olyan volt, mintha az alak egész valóját ezüst borította volna vakító, mégis fenséges pompában. Amint körvonalazódott az emberi test, máris alábbhagyott a ragyogása, és már nem járt fájdalommal a rátekintés.
– Ho… hol vagyok? – hallatszott a jövevény fémesen csengő hangja.
– Üdvözöllek téged, megboldogult lélek! – lépett elő az egyik csont sovány figura. – Az én nevem Grí, ő pedig itt Mó. Jelen pillanatban az űrhajónk fedélzetén állsz.
– Hogy kerültem ide? Mi ez az egész? Álmodom?
– Nem álmodsz. Meghaltál. A lelked pedig most egy másik galaxisba vándorol, ahol új létformában születik újjá…
– Na, de Mó! – szólt közbe Grí. – Azért nem kéne ilyen gyorsan…
– Miért ne? Jól tudod, mi lett legutóbb is. Naphosszat magyaráztuk annak a léleknek, hogy mi történt vele, hová fog ezután kerülni, aztán a végén teljesen bezsongott, magából kikelve üvöltött, hogy mi démonok vagyunk és elszívjuk az életét. Majd minden további nélkül távozott.
Ha képes felfogni, akkor ennyi információ is elegendő kell, hogy legyen.
– Meghaltam? – tűnődött az ezüstös alak, aztán röpke merengés után folytatta: – Valóban! Már emlékszem… Most már értem! – A vele szemben álló két vézna lény szemöldöküket felvonva nézett össze. A léleknek feltűnt, hogy némi magyarázatra szorul az iménti kijelentése, ezért megköszörülte a torkát és belekezdett: – Tudják, én afféle tudós volnék… illetve már csak voltam. Életem java részét az emberiség legnagyobb rejtélyének kutatására szenteltem, mely nem más, mint a halál. Sokfélét megtudtam az elmúlásról, rengeteg teóriát volt szerencsém megismerni. Némelyekben egyesek szentül hittek, mások foghegyről bökték oda, hogy ez mind baromság, és jót röhögtek rajta. De tudják mit? Mindez már lényegtelen. Rengeteg kérdésem lenne…
– Nos, – szólalt meg Grí, kis habozás után – annyi biztos, hogy ilyen lélekhez sem volt még szerencsénk
– William! – helyesbített a férfi. – A nevem William. Kérhetném, hogy így szólítsanak?
– Hát persze, William! – hangsúlyozta a nevet Grí.
– Remek! Akkor az első kérdésem az lenne, hogy kik vagytok ti? Remélem nem zavar, ha tegeződünk, így sokkal kényelmesebb.
– Kedves Grí, barátom! – fordult oda társához Mó. – Rád bízom ezt a nemes feladatot. Egyengesd e kóbor lélek göröngyös útját! Én addig iszom egy kis Brenféle fényt. – Szavaira megcáfolhatatlanul rányomta bélyegét az irónia. Már hátat is fordított és elindult az űrhajó egyik végébe, amikor az ember odakiáltott:
– Fényt iszol? Ezt hogy értetted pontosan?
– Szó szerint, ahogy hallottad! – vetette oda félvállról, de aztán némi toleranciát erőltetett magára és úgy folytatta: – Nincs jobb a Bren csillagból származó fénynél.
– Tudod, mi megisszuk a csillagok fényét – adta a magyarázatot Grí. – Nekünk ez a táplálékunk. Minden csillagnak más és más az íze. Egyedi aromájuk van, akárcsak nálatok… a gyümölcsöknek.
– Én már lassan háromezer núma óta Brenfüggő vagyok! – kiáltotta Mó, miközben ismét annál a furcsa gépezetnél matatott, melynél épp a lélek érkezése előtt is volt.
– Háromezer núma?
– Földi léptékkel mérve az úgy két millió évet tesz – válaszolta Grí. – Visszatérve a fényre, megpróbálom úgy elmagyarázni, hogy megértsd: van egy szerkezetünk melyet, ha ráirányítunk az éppen kiválasztott csillagra, képes begyűjteni annak fényét, majd olyannyira összesűríti azt, hogy folyékony állagú lesz. – És mintha végszóra történt volna, már csorgott is az élénken ragyogó folyadék a készülékből egyenesen Mó poharába. William tágra nyílt szemmel figyelte, amint a lény jóízűen az utolsó cseppig felhörpinti a tündöklő nedűt.
– Lenyűgöző! – mondta, és kis ideig ismét gondolkodóba esett. – Szóval ti már több, mint két millió évesek vagytok?
– Annál jócskán több időt megértünk már – érkezett vissza Mó, kezében az üres pohárral.
– Még belegondolni is elképesztő… De mégis kik vagy mik lennétek ti? – Grí lótuszülésbe ereszkedett, majd sejtelmesen, hosszú történetbe kezdett:
– A Kortalanokként ismernek minket szerte a világegyetemben. A számtalan életforma közül nekünk megadatott, hogy dacoljunk azzal az ellenséggel, mely felettetek is minduntalan győzelmet arat, vagyis az idővel. Közülünk még senki sem halt meg. Mi nem öregszünk, szinte semmilyen hatást nem gyakorol ránk az idő múlása. Így aztán népünk szétszéledt, ki-ki a maga útját járta. Móval bebarangoltunk rengeteg ismeretlen helyet, távoli galaxisokat, évezredekig utaztunk spirálködökben és megszámlálhatatlanul sok életformával találkoztunk. Számodra elképzelhetetlenül sok időt szántunk univerzumunk megismerésére. Mégis azt kell, hogy mondjam, a leglenyűgözőbb, amit hosszú életünk során eddig láttunk az, az ember. Mindig képesek meglepetést okozni.
– Azt mondod, az egész világegyetemben mi vagyunk a leglenyűgözőbbek? – hitetlenkedik William.
– Ó igen! – adta a gyors választ Mó. – Én azt a részt imádom, amikor az emberek elpusztítják saját bolygójukat…
– Ezt inkább bízd rám! – vágott közbe ingerülten Grí, majd kissé lenyugodva visszafordult az emberhez és folytatta: – Biztosan hallani akarod?
– Persze! Mit veszíthetek? Hiszen már halott vagyok…
– Igaz! Hát akkor elmondom, bár ez is egy hosszú történet lenne, de megpróbálom összefoglalni röviden: nem véletlenül vagytok most ezen a bolygón. Mi telepítettünk be titeket…
– Telepítettetek?!
– Igen! De nem mi teremtettünk. Nagyon régen találtunk rátok egy távoli bolygón…
Mint mondtam, nagyon hosszú ideje élünk már, rengeteg mindent láttunk és nagyon sok mindent megtanultunk. Például azt, hogy hogyan telepítsünk be egy lakatlan bolygót tőlünk különböző lényekkel anélkül, hogy ők maguk tudnának róla.
Meguntuk az utazgatást és úgy döntöttünk, hogy fajokat fogunk betelepíteni életre alkalmas, lakatlan bolygókra. Sok lénnyel próbálkoztunk már, de a legtöbbje nem nyújtott elegendő szórakozást…
– Szórakozást? – csattant fel William. – Ez nektek szórakozás?
– Ha ennyi időt megérnél, és ennyi mindent tudnál, akkor nem így gondolkodnál – válaszolta kimérten Grí. – Ezt úgysem értheted meg. Ha akarod, akkor itt most abbahagyom…
– Ne! Folytasd, kérlek! Most már hallani szeretném!
– Hát jó! Végül is, hosszú tanulmányozás után az ember lett számunkra az ideális alany. Nagyon különlegesek vagytok. Mindig tudtok meglepetéseket okozni. Bár életetek rövid, mégis képesek vagytok megváltoztatni egy egész bolygót.
Néhány száz egyedet szoktunk betelepíteni egy lakatlan, számotokra alkalmas bolygóra, aztán végignézzük a fejlődésüket. Kitöröljük a memóriájukat, majd minden eszköz és emlék nélkül ott hagyjuk őket. Ettől lesz az ember, ahogy ti nevezitek: ősember. Rosszul hittétek, attól, hogy most autóitok és repülőgépeitek, sőt űrhajóitok vannak, még nem vagytok okosabbak annál az embernél, aki ötezer évvel előttetek élt a Földön. Csupán ti a tanulási létra mostani csúcsán álltok. Titeket volt, aki tanítson, ti már fejlett, tanult közösségben nőttetek fel. Csak ennyi a különbség.
– És hogyan ér véget a fejlődésünk?
– Ez eléggé változó. Sok helyen kipusztítottátok magatokat, amit mellesleg Mó imád, de sok helyen elértetek egy olyan szintet, ahol már nem volt gyűlölet köztetek, és képesek voltatok konfliktusok nélkül élni. Bár előbb-utóbb mindig kihaltok…
– Gyakran kötünk fogadást, hogy miképpen hal ki az emberiség az adott bolygón, én meglehetősen sokszor nyerek – mondta Mó, miközben önelégülten társára pillantott.
– Értem… – szólalt meg William. Hangjából kiábrándultság csengett. – És mi fog történni velem ezután?
– A lelked egy másik galaxisba vándorol, ahol egy új létformában szület… – torkán akadt Grínek a szó, mert valami elképesztőt látott maga előtt. Az imént még fehéresen ragyogó William teste hirtelen sötétülni kezdett.
– Mi történik vele? – suttogta Mó.
– Nem tudom, ilyet még sosem láttam… – Az ember teste teljesen fekete lett, szeme vörösen pulzálni kezdett, majd kis idő elteltével irreálisan mély hangon megszólalt:
– Végre! Kijutottam!
– Te nem William vagy – állapította meg Grí.
– Ostobák! – szinte dübörgött a sötét lény hangja. – Azt hittétek, hogy lakatlan ez a bolygó, amikor behoztátok ezeket a férgeket ide.
– Mi vagy te? – kérdezte Mó.
– Én egy démon vagyok, – vigyorodott el – a Föld ősi lényeinek egyike. Lelkekkel táplálkozunk, és hála Williamnek, most szabad vagyok. Olyan helyeken kutakodott ez az ember, ahol nem lett volna szabad, így beleköltözhettem. Ő az én taxim a lelkek paradicsomába… – hangos kacagásban tört ki, majd folyatta: – Ha jól hallottam nemrég, ti még nem ismeritek a halált. Hát én bemutathatom nektek… – A két Kortalan ámultan hátrálni kezdett, de a démon gyorsan odalépett Mó elé, és megérintette a mellkasát. Mintha csak egy kiálló fonal lett volna, úgy húzta ki a fehéren izzó lelket a testéből, mely élettelenül rogyott össze.
– Ez… nem lehet… – zihált Grí.
– Azt mondtátok, az ember mindig képes meglepetést okozni. Remélem, tetszik ez a meglepetés is… – hahotázott a démon, és felhörpintette Mó lelkét, majd izzó tekintetét Gríre szegezte…