A szív muzsikája

Megállíthatatlanul közeledett a végéhez a pillanat. A csend kiterítette vásznait.
A némaságot csak a lábunk alatt ropogó november törte meg. Kezünk szorosan összekulcsolódott.

– De miért van testemben ez a didergés? Égnie kellene a tűznek, ami mindig melengetett!

A kővel körberakott farakásra szegeztem tekintetem, ahol egy piciny láng pislákolt. Elkeseredetten bámultam a farakást. A tűznek már rég égnie kellene, de még csak füstölni sem kezdtek el a hasábok.

– Vajon miért nem lobbannak lángra?

Hisz odakinn már deret tekert a fákra a hűvös szél, a fennmaradt levelek átnedvesedtek, zizegtek, s fázón menedéket keresve ölelték az ágat. Reszketett az egész táj, ahogy a két test is remegett.

A bánat a hegyekre csöndet borítva, mintha egy takarót húzott volna, úgy terítette ránk a fájdalmat. Erősen fogtuk egymás kezét és hallgattuk szívünk muzsikáját: Tam, ta, ta, tam, Tam, ta, ta, tam…két szólamban, egyik gyöngén, fáradtan; másik erősebben, izgatottan. A dallam egy kis meleget sugárzott. Ez erőt adott mindkettőnknek.

Elindultunk lassan az ösvényen.

Egy bokor megzörrent, a hang megijesztett, gyorsabb lépésekre sarkallt bennünket, mentünk, ahogy vitt a keskeny út. Egyre gyorsabban. Nemsokára a fák ritkulni kezdtek, az út kiszélesedett. Egy tisztásra értünk, ahonnan megpillantottuk a Híd fényeit. Lassítottunk lépteinken, kínzó fojtogatást éreztem torkomon, a hirtelen támadt rettegés szívem velejéig hatolt.

Még sem kellene mennünk, gondoltam: – Álljunk meg itt!

De Ő nem állt meg, haladt tovább, nekem földbegyökereztek a lábaim.

– Ne menj!– nyögtem halkan – Szeretlek Mamikám! – és álltam megbénulva, elfogyott az erőm, hogy tovább kísérjem. Küzdöttem, hogy elinduljak.

– Szeretlek! – nyöszörögtem újra – és ez a szó meghozta az új erőt, elindultam, siettem, hogy utolérjem, szorosan megfogtam a kezét és felvettem léptei határozott ritmusát. Elszántan meneteltünk a Híd felé. A ködpárából gyúltak a fények, mutatva az utat, mely egészen hatalmasra tágult, szikrázott az ég alja, a mindenség kitárta karjait, magához ölelt mindkettőnket a pillanat, és repített sebesen.

A vakító fény karikákat rajzolt a meghajló fákra, jelezve, hogy bezárult a földi lét, de mi csak mentünk tovább boldogan, kéz a kézben. Nem néztünk semerre. Egy ütemben lépkedtünk, egyre gyorsabban haladtunk előre – a Híd feljárójához siettünk. Nem féltünk, ütemesen lépkedtünk.

A megmenekülés, a megnyugvás reménye segített, és ő egyre határozottabban lépkedett, majd egyszer csak én lassítottam, egy utolsó szorításból ellazulva, fények ölelésében szétvált kezünk…hosszan nyújtva még egymás felé, légies könnyedséggel távolodtunk. Egy gomoly hatalmasat szikrázott, majd elillant a vakító fehérségbe, s abban a pillanatban eltűnt a Híd is.

Sötétség lett.

Sietve indultam visszafelé az ösvényen.

A szívem folytatta muzsikánkat: Tam, ta, ta, tam…most már csak egy szólamban, de annál hangosabban. Hosszú gyaloglás után letértem az ösvényről, fáradt voltam, de csak sodort a kimerültség vissza, ahonnan elindultunk, egy ágy mellé, és gyöngéden rátettem a mozdulatlan kézre a kezemet. Mindketten megérkeztünk.

A novemberi – szokatlanul – enyhe szél gyöngéden körbeölelt, a nap erőtlen sugara megcirógatott, némán álltam a temetőben, a szív muzsikáját hallgattam: Tam, ta, ta, tam…és egyszer csak messziről megcsendült a másik szólam: Tam, ta, ta, tam…