Ennyi jár. Ennyi Jár?

avagy a "Szimbólumok fogságában"

Földimogyoró, és száraz sárgaborsó borított körülöttünk mindent. Egyáltalán nem voltam boldog. A sárgaborsószemek úgy pattogtak le rólam, mint hangos veszekedésnél a meggondolatlanul kimondott szavak. Egyre fogyott a mogyoró, amit én dobtam felé, neki viszont kimeríthetetlen készletei voltak a borsóból, amit két kézzel szórt felém. A lépcsőhöz hátráltam, hogy biztonságos fedezéket keressek, de elcsúsztam a földön szétszórt magvakon, és csak nehezen maradtam talpon.
Nem is figyeltem mit dobok felé. Az üveg váza, amit akkor ragadhattam meg, amikor elvesztettem az egyensúlyom, úgy robbant szét a fején, mintha sosem lett volna egybeolvasztva. Hirtelen lelassult minden. Az elmúlt pár perc eseményei üvegszilánkokként fúródtak belém. Mikor a könnyelmű gondolatok szavakká váltak, még nem sejtettem, hogy ekkora vihart kavarnak majd.
Addig a percig csak mosolyogtam játékos, becéző szavain. Fürdőztem kedvességének simogató érintésében. De most úgy érzem, jogos haraggal támadt rám. Kihasználtam őt, miközben máson járt eszem, és ezt nem érdemelte meg.
A vére lassan fojt a fején lévő sebből. A fehér rongyszőnyeg mohón itta magába.
Vérátömlesztés.
A konyhába mentem. A mikróban három perc alatt kipattogott a kukorica. Kezemben a tállal a lábai elé ültem, és kukoricát majszolva néztem haldoklását.
Megnyugodott.
Estére kihűlt a teste. A szemével már nem szórt villámokat. Szép volt. Az utcáról bevilágító lámpa fényében fürödtünk. Meztelen, izzadt testtel. Nem kelt fel, hogy kimosson magából.
A földön fekve köszönt ránk a reggel.
Egy hétig bírtam a szagát.
Csak egy hétig.
Tíz év után.
Hánytam.
A Falra.
Hányt.
Borsót.