Erdei idill

Miján és Tula Bibi egy nagyon szép, kényelmes otthonban éltek a három kisgyerekkel meg a nagyfiúval, akinek valahogy nem akarózott megházasodni, elfoglalni a helyét az életnek nevezett mókuskerékben. Munkakeresés címén sokat csavargott; de mindig szívesen vigyázott a gyerekekre, és el kell ismerni, hogy nehezen nélkülözték volna a segítségét. Manapság nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egész nap otthon játsszanak az apróságokkal; Tula Bibi egyébként se bírta sokáig a lármát, rosszak voltak az idegei. Márpedig lárma az volt, a gyerekek teli tüdőből ordítoztak, még a nagyfiú is, akinek már igazán lehetne több esze.

Tula Bibi a legszívesebben egyedül sétált. Feltűnő jelenség volt az aranyos csillogású bundájában. Sokan megfordultak vagy pisszegtek utána, ami jó érzéssel töltötte el Tula Bibit. Ki nem örül annak, ha tetszik? Partnert is könnyen talált volna magának, de mit szólna hozzá az öreg Miján? Hát igen, Miján már nem a régi, lassabb és nehézkesebb, eltart egy ideig, amíg elszánja magát, de akkor aztán nincs megállás. Nem csoda, ha a fiatalok még egy kicsit irigylik is az öreg Mijánt.

A gyerekek gyorsan nőttek, és játékos kedvükben nem kímélték a bátyjukat sem. Egész nap nagy csatákat vívtak, egymás hegyén-hátán hemperegtek mind a négyen. És persze sivalkodtak, ahogy a torkukból kifért. Miján ellágyultan nézegette őket. Hát nem olyanok, mint a kutyakölykök? – kérdezte századszor is. Talán valamivel nagyobb a fülük, ennyi a különbség. – Miket beszélsz, csattant fel Tula Bibi, pontosan akkora fülük van, amennyi szükséges. Nem értem, mire jó ez a sok hasonlat a kutyákkal. Mindenki elismeri, hogy rád hasonlítanak, le sem tagadhatnád őket. – Miján elégedetten tekergette a hosszú farkát. Na igen, mondta elégedetten, tőlem csak jó géneket örökölhettek. Szerencsére a lányunk rád hasonlít, tisztára olyan szexi, mint te. – Szexi, sóhajtott az asszony, ennyi szülés után? Tedd már el a farkadat, látni sem bírom. Ettől a sok üvöltéstől mindig megfájdul a fejem.

Mit vársz négy egészséges aranysakáltól? – kérdezte Miján, és csak azért is tovább játszott a farkával. Mert Miján egy szép nagy, 12 kilós aranysakál volt, hosszabb, mint egy méter. Aranysakál volt a felesége, a még mindig bájos Tula Bibi, a nagyfiú és a három kicsi szintén sakálbundát hordtak, és abban sem volt semmi különös, ha vonítottak, amúgy sakál módra. Miján és a családja az indiai Barabanki járásban éltek, az egykori Avadh királyság szívében, egy jó kis erdőben, ahol bőven akadtak nyulak és egyéb rágcsálók, majmok, madarak, a patakban pedig nagyszerűen lehetett halászni. Egy aranysakál szinte az egész napját vadászattal tölti. Reggel gyorsan ellenőrzi a területe határait, és ha kell, ha nem, megújítja a jelöléseket. A szomszédokat nem látják szívesen, kivéve ha egy tigris vagy medve elejtett egy nagyobb állatot, aztán valamiért félbehagyta a lakmározást. Ilyenkor az egész szomszédság összeverődik, és az utolsó csontokat is lerágják – még inkább lerágnák, mert manapság már nagyon kevés a tigris, és úgy látszik, hamarosan bezárják az utolsó tigrisvendéglőt is. Nem elég rentábilis. Kár pedig, mert az aranysakál ugyan szeret vadászni, de mindennél jobban szereti, ha a terített asztalhoz ülhet.

Ha meggondolom, hogy a rokonaink a városi szeméten tengődnek, sóhajtott Tula Bibi. – Te csak ne sajnáld őket, mondta Miján. Izgalmas életük van, egy nagyvárosban mindig történik valami. Ehhez képest mi van nekünk? Csak a jó levegő.

És Malamut Sah, tette hozzá Tula Bibi. Ezt nem szabad elfelejteni.

Az ám, Malamut Sah, a legnagyobb jótevőjük. Malamut Sah egy nagy szúfi szent volt, aki körülbelül 400 évvel ezelőtt költözött el a húrik paradicsomába, ahol mindenki annyi bort ihat, amennyit akar, sosem fog lerészegedni. Erről persze lesújtó véleménye volt a nagyfiúnak. Alkoholmentes bor, koffeinmentes kávé, kokamentes kóla, a húrik pedig minden encounter után ismét szüzek lesznek, megint bajlódni kell velük, mondhatom, szép kis mennyország. Mit csináljon ott egy aranysakál? Ne aggódj, téged oda be sem engednek, mondta gúnyosan Miján. – A mennyországon lehet gúnyolódni, mert hiszen ott nincsenek farkasok, akiknek az elhagyott vermébe be lehetne költözni, nincsenek sűrű bokrok, ahol megbújik az ennivaló, senki nem gyönyörködik Tula Bibi bundájában. De Malamut Sahra egy rossz szót sem lehet mondani, Malamut Sah nagy szent, aki még a halála után is ellátja minden jóval a sakálokat.

Badoszeráj és a Ghaghra folyó között van a mazarja, a síremléke. Minden sakál ismeri ezt a helyet. Alkonyat után a szentély szolgái kiállnak a mazar elé, és különös, éles hangon hívják a sakálokat. Szegények, biztosan azt hiszik, hogy ismerik a sakálok nyelvét. Hát erről nincs szó, de nem is kell, a környéken minden aranysakál tudja, hogy mit jelent ez a veszett kiabálás. Ilyenkor megszűnnek a területhatárok, és aki teheti, égnek meredő fülekkel és farokkal rohan a mazar felé. A szolgák kirakják a felajánlások maradékait, és ez majdnem olyan jó, mint a dzsungel mélyében a tigrisvendéglő. Néha furcsa dolgok szerepelnek a menün, például édességek, de nem baj, ezt meg lehet szokni. Az emberek azt hiszik, hogy a sakálok csak azt az ételt eszik meg, amit tiszta szívvel adtak, nem azért, hogy bezsebeljék érte az elismerést. Ez persze merő ostobaság, mert a sakál nem személyválogató. Legfeljebb az ételek közül válogat, és mindent felfal, amit szeret. Sőt felfalja az édességet is, ha csak azt hoztak volna a balga kétlábúak.

Örök hála Malamut Sahnak, amiért itt halt meg, Badoszeráj és a Ghaghra folyó között.