A gátak leomlanak

Hazug szógátak takarják lelked,
mondod, csak mondod csalfa dalod,
lehajtott fejed, vállaid között,
éjnek iramodik szomorú alakod,
elmúlt az időd, a szerelmed
már nem mered vállalni,
vagy nem akarod,
s aztán mégis, felold a vonzalom,
nem kell már szólnod, beszél a karod,
ahogy kitárod, és magadhoz ölelsz,
homlokod vállgödrömbe rejted,
s egész tested remegi ,
mint gátat áttörő áradat,
bújsz és árasztja el vágyad tested,
nem kell már szólnod, nincsenek szavak,
ölelés van csak , és igéző akarat,
minden gát leomlik egyszer,
s minden szemérem felszakad,
előbb mint kicsi buzgár és fakadó vizek,
aztán, kitárod egész tested,
s mint örült áradat,
magadba fogadnád az egész világot,
bár megtermékenyítene,
vagy csak engem, ki megtalált,
s segített elsodorni a magad emelte
megfejthetetlen tévhited, azt,
hogy nem kellesz már senkinek.