Damien…– hallotta az elhaló hangot.- Damien… Damien…– visszhangzott bugyborékolva, akár ha vízben lenne. Kikerekedett szemekkel eszmélt fel, mikor megismerte. Tudta, hogy semmi jót nem jelent. Tennie kellett valamit.
Néhány pillanatig idegesen mászkált az ajtó előtt, de végül nem törődött a figyelmeztetéssel, feltépte mindkét szárnyát. Benn minden vibráló fényekben izzott. Úgy érezte, menten megőrül. Mintha a fények megszilárdulva, apró tűkként érték volna el az agyát. A fejéhez kapva térdre rogyott, majd felüvöltött. Nehezen, de kényszerítette magát, hogy felkeljen. Ismét hallott valamit… Próbált a zaj irányába fordulni, de amint elérte, már a túloldalról kísértették. Szinte táncoltak körülötte, ő pedig kezdett szédülni. Idegesen pillantott körbe, de a fényeken kívül senkit sem látott, egy lélek sem volt mellette. Márpedig a hangok egyre fenyegetőbbek és türelmetlenebbek voltak. Sürgették.
Parancsok…
A kábulatban kiszedett a doki táskájából egy csontból faragott tőrt, majd az ágy felé vette az irányt.
Lassan. Néha elvesztette az egyensúlyát. Még mindig szédült, és biztos volt benne, hogy el fog ájulni.
Tiltakozott a tudata, próbált ellenállni, de képtelen volt. Csak markolta a tőrt, a testek pedig közeledtek.
Egy utolsó pillantást vetett rájuk. Az elméje nem akarta megtenni.
De a keze addigra már lesújtott…
Arra figyeltek fel, hogy a megfeketedett gömbben hirtelen ismét fény gyulladt, és erőteljesen pulzálni kezdett, majd fokozatosan vörösebb lett. Nem tudtak rá magyarázatot adni, csupán sejtettek valamit, de még nem mertek bízni. Ezek még nagyon halovány életjelek voltak. Lemaire közelebb lépett, és benézett az áttetsző burkon. Nem nagyon látott semmit, hiába meresztgette a szemét, csak a folyadék töltötte ki. Olyan volt az egész, mintha üres lett volna. Ám akkor hirtelen egy szempár bukkant fel közvetlenül előtte, és nézett egyesen az övébe. A férfi riadtan hőkölt hátra, ahogy az a valami ellebegett előtte.
-Lu, Lu…- intett felé idegesen, nem mert félrepillantani.- Azt hiszem, baj van…- mondta, és nyelt egyet. A másik megvonta a vállát.
-Elszakadt a köldökzsinór- közölte egyszerűen.- Ilyenkor vagy megtalálja önmagát, vagy a Mezsgyén fog kóborolni az örökkévalóságig. Már ha kibírja addig…- tette hozzá, majd felsóhajtott.- Még itt sem hagy nekik nyugtot. Vannak őrjáratot, hogy befogják őket… Az Ő "szent katonái"- húzta el gúnyosan a száját.- Vannak, akiket visszakényszerítenek, másokat likvidálnak, a legtöbben azonban valamelyik eldugott laboratóriumában végzik…- Az ég felé emelte a tekintetét, vagyis inkább abba az irányba, ahol lennie kellett. A Mezsgyén ez nem számított.- A Creator hatalmas műve… Csak szenvedés.
-Lu…-hallotta ismét a nevét, és Lemaire-ra sandított. Egyre kevésbé igazodott ki a férfin. Sosem látta még ennyire rémültnek vagy összezavartnak. Pont ő… Pedig őt tartotta a legmegbízhatóbbnak, a foglalkozása ellenére…
Annyit láttak, hogy egy test próbál áttörni a burkon. Pontosabban a ragacsos, nyúlós masszán igyekezett keresztüljutni, egyelőre sikertelenül. Egyikük sem tudta, hogy ki van mögötte, ugyanis ha nem is sokszor, de volt már rá példa, hogy egy másik entitásnak sikerült beférkőznie az egyik méh-be, ahogy ezeket itt nevezték. Végülis találó volt a név, hiszen az anyaméh volt az a hely, ahol a létük elkezdődött, de tulajdonképpen itt is újjászülethettek. Bár Minősítetlen Élet Helyzetnek nevezték, mert korántsem volt biztos innen a visszatérés.
Hirtelen egy apró test szakította keresztül a burkot, és esett egyenesen a lábuk elé. Lu felvette, és bebugyolálta, majd elmosolyodva futó csókot lehelt a homlokára.
Sikerült neki- suttogta megdöbbent elégedettséggel.- Már nem vagy egyedül- súgta halkan a fülébe.
Küzdött. Az elején még teljes erővel, aztán kezdte feladni… Rájött, hogy semmi értelme. Talán könnyebb lenne elsüllyedni- gondolta.
Már belefáradt. Belefáradt a sok hazugságba, a színjátékokba… Néha már maga sem tudta, hogy a sok álarc közül melyik az igazi, a sajátja. Az az egy volt biztos, hogy akik kísértették, akiknek olyan könnyedén metszette el a torkát, most visszatértek, és nem csupán maszkok voltak… A feddések, a vádló tekintetek, a fájdalom és a rettegés utolsó percei tértek vissza hozzá, felelősség súlya most kezdte elérni.
Talán kezdte felfogni, hogy mit jelentett nekik az élet, mit vett el tőlük…
Már nem akarta tovább. Csendesen begubózott és csak süllyedt, egyre mélyebbre, egyre sötétebbre, míg el nem ért a Semmibe.
Nem akart tudni semmit.
Nem akart érezni semmit.
Ez volt a legjobb hely számára…
Sokáig itt volt, legalábbis később úgy tűnt neki. Aztán valaki megpróbálta elérni. Többször. De ő nem hagyta. A végső próba után viszont valaki más jött. Egyszerre volt ismerős és idegen számára, ám ő is képtelen volt meggyőzni. Tulajdonképpen nem is rábeszélésre jött vissza.
A fájdalom volt az, ami visszahozta. Hirtelen hasított át a sötétségen, át a Semmin, egyenesen a bal tenyerébe, majd élesen követte a jobb. Akárha hatalmas szögeket szúrtak volna belé. Nem maradt ideje gondolkozni, mert azonnal a lábai következtek. Képtelen volt ordítani, bár nem is kellett, mert ezt megtette helyette valaki más. Egy pillanatra azt hitte, ő maga volt…
Csak ezután kezdett vért könnyezni, és tért vissza a burokba.
Rögtön frászt kapott, amint egy ismeretlen szempár nézett vissza rá, így hátra lebbent. Tudta, hogy ez oly keveset számít… Nem maradhatott itt örökre. Abban is biztos volt, hogy minden erejére szüksége lesz, hogy átszaggassa azt a ragacsos kérget, ugyanis nem látott más kiutat.
Küszködött, elég sokáig, de végül sikerült neki.
Úgy érezte, valaki a karjába vette, és puha rongyokba került.
Suttogott hozzá.
Megnyugodott. Már nem kellett félnie.
Tudta, érezte, hogy már nincs egyedül…
Lemaire megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor karjában a lánnyal visszaindult. Lu nem követte. Tudta, hamarosan úgyis találkozni fognak… Biccentett, mikor a férfi meghajolt előtte. Egy ideig még figyelte távolodó alakját, végül ő is eltűnt.
Mikor kinyitotta a szemét, mindenütt vértócsa fogadta. Az egész ágy vörös volt és nedves, még a ruháját is átáztatta. Ijedten tapogatta magát, de nem a sajátja volt. Ekkor pillantotta meg Damien-t az ágy másik végében, eszméletlenül, kezében a tőrrel… Lassan kezdte érezni az alatta lévő testet. Felkelt a lányról, majd döbbenten pillantott végig rajta: a kezein és a lábain ott voltak a stigmák. Ettől lehetett véres az ágy, de akkor sem ennyire… Eszébe jutott a vörös, ragacsos burok, és kezdte megérteni.
Claire, ha gyengén is, de lélegzett. Szempillái megremegtek, lassan kinyitotta a szemét. Ahogy a tudata is kezdett visszatérni, a fájdalom hullámokban hasított belé. Ő is észrevette a sebeit, és hirtelen, kikerekedett szemekkel ült föl az ágyon elterülő vértócsa közepén. Mégsem álom volt- gondolta, aztán váratlanul megértette. Kezei mérgesen szorultak ökölbe, ahogy végig siklott az ágyon a tekintetével, és felfedezte Damien-t a végében- a fegyverrel együtt. A stigmákat már nem is érezte, a fájdalom valahogy eltűnt, és a helyét elborította a vörös köd. A dühtől remegve rontott neki, és közel állt hozzá, hogy ismét képen törölje… Egy percig még habozott, hiszen mégiscsak neki köszönhette, hogy visszatért. Végül megvonta a vállát, és betörte az orrát… Megint.
folyt. köv.
2 hozzászólás
Akkor most mi volt a burok, és hol volt…a valóságban vagy a másvilágon? Hisz ha jól értettem a doki a másvilágra ment át érte…mármint a határára. A történet egyébként jó…de lehetne kicsit összeszedettebb.
Ha egyben látnád, úgy sokkal érthetőbb lenne, de ezt itt -terjedelmi okok miatt- nem tudom megvalósítani, jobb tördelési módot pedig még nem találtam.
(Amennyiben érdekel hamarabb a teljes sztori, látogass meg: az adatlapomon megtalálod a netes elérhetőségem.)