Álmodj! (12. Fejezet)

Búcsúbál

Brandonnal egy szobában elszállásolva lenni nem könnyű. Nem csak azért, mert éjt-nappallá téve az óceánjárókról beszél – mióta csak a La Princessán vagyunk -, hanem azért is, mert nagyon vonzódtam hozzá.
De aznap este még nehezebb volt. Be kellett avatnom anya naplóinak részleteibe, hisz még megismerkedésünk kezdetén kijelentette, hogy segít nekem. Ha meg is próbáltam volna eltitkolni előle, hamar lebuktam volna. Mindig mindent észrevesz rajtam.

Miután összepakoltuk Angellel a füzeteket, és kicsit megnyugodtam, visszamentünk a szobánkba. Shay már nem volt ott, megint a konyhán lebzselt. Teljesen belebolondult a tengeri herkentyűkbe, s amint alkalma adódott, ott lihegett a szakácsok körül újabb adagot kuncsorogva.
Az ajtóban Angel gyorsan elköszönt és párja után indult, én pedig kettesben maradtam Brandonnal. Komótosan az ágyamhoz ballagtam, végigdőltem rajta, a papírokat magam mellé dobtam. Éreztem, hogy mellettem besüpped az ágy, ahogy Bran mellém feküdt.
– Mivel kezdted? – kérdezte halkan.
– A naplójával. Az első naplójába lapoztam bele. Tíz évesen kezdődött nála az álmodás.
– Nagyon fiatal volt.
– Igen, az. Nem is tudom, hogy bírta ki ép ésszel. Még nekem is pszichológushoz kellett járnom.
– De neki akkor még élt az édesanyja, nem?
– De, de a nagyinak nem voltak ilyen álmai. Azt hiszem, a dédi segíthetett neki. Végül is a naplót is ő ajándékozta anyának – méláztam. – Talán lefénymásolhatnánk a füzeteket, és átfaxolhatnánk Victornak – vetettem fel.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Nagyon régóta dolgozik a családom történetén, ennyi jár neki.
– Akkor az ő nevében is köszönöm – fordult felém arcán mosollyal.
– Szükségünk lenne egy kis szórakozásra – váltottam témát. – Van valami program ma este?
– Megnézem. – Legördült az ágyról, az íróasztalhoz lépett, s felvett róla egy papírt. Kinyitotta, majd hümmögni kezdett.
– Na, mi van?
– Búcsú bált rendeznek. Mivel holnap este kikötünk Fokvárosban, ezért ünnepi vacsorát és táncot szerveztek.
– Ott leszünk! – lelkesedtem. – Szólok Angeléknek is – nyúltam az éjjeliszekrényen lévő telefon felé. Három búgás után rekedtes hangon Shay jelentkezett be.
– Szia, itt Ren. Ott van a közelben Angel?
– Aha, épp most jött ki a fürdőből. Adom.
– Várj – állítottam meg. – Elég, ha kihangosítod a hívást.
– És azt mégis hogyan? – fújt bosszúsan. Mindig elfelejtem, hogy nem ért a technikához.
– A készüléken van egy csomó gomb – kezdtem az útmutatást -, keress egy olyat, amin az van, hogy Spkr On.
– Bassz, minek erre ennyi kapcsoló? – dörmögte a fülembe. – Nem találom!
– Ez az, ni! – hallottam a háttérben Angel hangját.
– Sikerült?
– Ha normálisan hallasz, akkor igen – jött a válasz Angeltől.
– Ügyesek vagytok – gratuláltam csúfondárosan.
– Na, akkor most már mondhatod, hogy mi van! – utasított Shay.
– Este búcsú-parti lesz a bálteremben. Jól esne valami változatosság. Mit szóltok?
– Jaj, de jó! – kiáltott fel Angel.
– Ugyan mit jelent ez a búcsú part? – érdeklődött Shay.
– Nem part, parti – javítottam ki. – Ezt az egészet részben azért rendezik, hogy szórakoztassák az utasokat, részben pedig, hogy elbúcsúzzanak azoktól, akik Fokvárosig utaztak. Ez egy ünnepi vacsorával egybekötött táncos est.
– Ki kell öltözni?
– Bran, van valami a megjelenésről? – fordultam hátra információért.
– Pillanat, nézem. – Újra átfutotta a bálról szóló bejegyzést. – Azt írja, hogy ez egy kötetlen este lesz, nincs előírt ruházat. De gondolom, mégiscsak kínos és illetlen lenne szakadt farmerben megjelenni.
– Öltözz fel csinosan, Shay – szóltam újra a kagylóba.
– Gondolod, hogy hoztam magammal olyan cuccot, amit egy ilyen alkalomra fel lehet venni? – méltatlankodott. – Strapabíró, szakadt farmerjaim vannak.
– Oké, akkor Brandonnal elmentek abba az üzletbe, amit valamelyik nap fedeztünk fel.
– Ren – szólt közbe Angel -, én is csak farmerokat hoztam.
– Rendben, akkor mindannyian megyünk – sóhajtottam. – Tíz perc múlva az üzletsorok emeletén! – adtam ki a parancsot, majd letettem a telefont.
– Remélem, van kölcsönzésre is lehetőség, mert nem hinném, hogy Afrikában alkalmunk lesz felvenni azokat a ruhákat.
– Majd megkérjük Shayt, hogy csapjon patáliát, és akkor biztos kölcsönözhetünk – vigyorgott Bran.

Két órával és egy hisztirohammal később beléptünk a bálterembe. A helyiséget fehér és aranyszínű dekorációkkal tették ünnepélyesebbé, az asztalok félkörívben lettek felállítva, teret hagyva a tánctérnek, ahol már lézengett néhány pár, az egyik eldugott szegletben pedig a zenekar kapott helyet. Fehér frakkos pincérek aranytálcákról kínálták a pezsgőt és az üdítőt, a kapitány körbejárta azokat az asztalokat, ahova a gazdag utasok telepedtek le.
Shay megcélzott egy félreesőbb helyet, magabiztos léptekkel közeledett felé, majd mikor felfedezte, hogy ott már ül egy száriba burkolózott nő, tétován megállt. Már épp megfordult, mikor utolértük. Fejét röviden megrázta, szemével körbepásztázta a termet egy másik, lehetőleg szabad asztal után kutatva. Lopva újra- és újra a száris nő felé pislogtam. Nem tűnt ijesztőnek, és mellette pont négy hely volt szabadon.
– Shay – ragadtam meg a karját -, jó lesz az is – intettem fejemmel a nő felé.
– Nem akarok osztozni – suttogta.
– Minden asztal öt személyes, és ha minden utas eljött erre az estre, akkor kizárt, hogy ne üljön mellénk valaki. Inkább legyen ez a nő, mint mondjuk az a kövér, pacsulitól bűzlő fickó, aki minden nap velünk vacsorázik, és a tőzsdéről karattyol!
– Jó, akkor menjünk oda – adta be a derekát. Előre indultam, hogy még véletlenül se gondolja meg magát. Ahogy odaértem, a nő felemelte fejét, s csokoládébarna szemét rám szegezte.
– Elnézést kérek – kezdtem – megengedi, hogy a barátaimmal csatlakozzunk Önhöz?
– Természetesen – szólalt meg dallamos hangon. – Üljenek csak le – intett körbe.
Irtózatos székcsikorgatás vette kezdetét, de a nőnek szeme se rezzent a zajra. Kedélyesen mosolyogva figyelte, ahogy összeveszünk azon, ki hova üljön. Végül Shay és Angel háttal a terem közepének, én kicsit féloldalasan Angel és Brandon között, míg Bran közvetlenül az idegen nő mellett foglalt helyet. Miután rendeztük sorainkat, az előttünk fekvő étlapokra terelődött figyelmünk. Én általában gyorsan döntök étel témában, ezért miután kiválasztottam a vacsorám, a laminált menü fölött szemlélődésbe kezdtem.
Angel bronzbarna arcán megcsillant az asztal közepére helyezett gyertya fénye, félig lehunyt szempillái alól tanulmányozta a kínálatot. Kerek nyakkivágású, egyszerű szabású, kicsit térd fölött végződő, sötétzöld ruhát választottunk neki. Úgy nézett ki benne, mint egy indián istennő. Mikor Shay meglátta a próbafülkéből kilépni, elnémult, szaporán pislogni kezdett. Brandonnak kellett bokán rúgnia, hogy magához térjen. Az elvarázsolt indián egész este Angel körül legyeskedett, hízelgett neki, újra megkérte a kezét, és gyilkos pillantásokat vetett minden férfira, akik csak három másodpercnél tovább pihentették szemüket menyasszonyán. És bizony sok ilyen pasi akadt.
Mosolyogva Brandonra néztem, aki próbálta visszafogni Shay kitörni készülő féltékenységét. Csak rajta múlt, hogy nem fajult tettlegességbe barátja fenyegető tekintete. De nemcsak Shayennek voltak problémái a konkurenciával, hanem nekem is. Ahogy beléptünk a bálterem ajtaján, közel ezer nő fordult Bran felé, s szemükkel, mint apró csápok, végig tapogatták az ÉN barátomat. Meg tudom érteni őket, hisz Brandon iszonyú dögös volt a fekete, élére vasalt, fenékrésznél kissé szűk öltönynadrágjában, és a fekete ingében, aminek felső része nyitva maradt, látni engedve napbarnított nyakát és szegycsontját. És a haja! Tusolás után a tarkójánál kicsit begöndörödött, és az egész olyan dús volt, hogy legszívesebben egész este bele-beletúrtam volna. Kár, hogy nincs valamiféle parfüm, amivel befújhatnám, jelezve, hogy ő már foglalt. Ehelyett a teljesen szokványos módszerhez folyamodtam: a nyilvános csókjelenethez. Érezhetően csökkent a nők érdeklődése.
Végül Shayt vettem szemügyre. Ő is elég szívdöglesztően nézett ki, de kevesebb rajongó pillantást kapott, mivel csak úgy sütött róla, hogy a mellette lévő lányért van oda. Miközben az étlapot böngészte, jobb keze minduntalan vissza-visszatért a nyakkendőjéhez, amit folyton babrált, igazított, húzogatott. Saját bevallása szerint, sose viselt még nyakkendőt és ki is jelentette, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyet a nyakába kényszeríttettek. Míg azon méláztam, hogy mit fog szólni, ha az esküvőjükön is kénytelen lesz ilyet viselni, észrevettem, hogy néha az asztaltársunkra, a száris nőre pillant. Követtem tekintetét, de az idegenen nem volt semmi különös. Kicsit lehajtotta a fejét, szinte teljesen belebújt a menübe. Újra Shayre néztem, aki annyira összevonta a szemöldökét, hogy azok már szinte egy vonalat alkottak.
– Sikerült választaniuk? – lépett az asztalunkhoz az egyik fehér frakkos pincér.
– Öhm – vetettem még egy utolsó kérdő pillantást Shay és a nő felé, majd a többieken is végig néztem. A pincér érkezésekor leeresztették maguk elől az étlapot és várakozva tekintettek rám. – Azt hiszem, igen.
Miután a pincér felvette a rendelésünket és tovasuhant a következő asztalhoz, megint Shay felé fordultam, aki még mindig a nőt figyelte. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot, miért vizslatja azt az ismeretlent, mikor már van egy csodás társa? Hisz a másik nőből jóformán csak az arcát lehetett teljes szépségében látni – igen, elképesztően szép volt -, de alakját a földig érő szári teljesen elfedte. És mégcsak nem is viszonozta Shay tekintetét. Hé, várjunk csak! Egyáltalán nem is nézett a szemébe, egyszer se! Vagy lesüti a tekintetét, vagy engem fürkész, esetleg a bálteremben lévő többi vendéget. Mi folyik itt?
– Renata – hajolt felém Angel, kizökkentve gondolataimból -, te tudod, mire való ez a sok evőeszköz és pohár? – suttogta kétségbeesetten.
– Mindegyik más-más fogáshoz és italhoz kell – suttogtam én is. – Ezek itt például – mutattam a villákra – a halakhoz, húsokhoz és desszertekhez. Mindig kívülről befelé kell haladni. De a nagyját úgyis elviszik a rendelésed alapján.
– De ha mégsem, ugye szólsz majd, hogy mikor melyiket használjam?
– Persze – mosolyogtam joviálisan.
– Bran – szólalt meg Shay -, mit is mondtál, a nagybátyád kijéhez megyünk?
– Egy régi iskolai barátjához – válaszolt. – Gerardhoz.
– Mennyire megbízható ez a Gerard?
– Victor az életét is rábízná. Ez kielégítő számodra? – vonta fel a szemöldökét.
– Hümm, majd meglátjuk – morogta.
– Önök is Madagaszkárig utaznak? – csendült fel az idegen nő trillázó hangja.
– Nem – kapta rögtön felé a tekintetét Shay, de most se sikerült felvennie vele a szemkontaktust. Csüggedten folytatta. – Fokváros a mi végállomásunk.
– Felfedezik Afrika szépségeit? – pillantott rám a szeme sarkából.
– Úgyis mondhatnánk – adta meg a választ Angel. Hangjából gyanakvás érződött. Végigsvenkelt a nő arcán, megpróbálta elkapni a tekintetét, de neki se sikerült. Az idegen nő, mintha csak engem tüntetett volna ki a figyelmével. Leplezetlenül megvizsgáltam rajta minden. Rövid barna haját ezüst pánttal hátrafogva hordta, mélybarna szemében kíváncsiság és bölcsesség tükröződött egyszerre. Két szemöldöke között az indiaiakra jellemző pötty volt, ami néha felszikrázott, ha a fény ráesett. Nem egy szimpla festett jelzés volt a homlokán, hanem egy kő.
– Zafír – szólt, mikor észrevette, hogy a jelet bámulom. – Azt jelenti, hogy nemesi családból származom.
– Elnézést, nem akartam tolakodó lenni.
– Sokszor előfordul, hogy megnéznek emiatt, hozzászoktam már – legyintett.
– És minden nemesi család tagjának zafír van a homloka közepén? – kérdezett közbe Brandon.
– Nem, ez egyéni. Igazából a drágakő hivatott a nemesi származást tükrözni, az pedig, hogy mégis milyen drágakő az, a személyiségtől függ.
– Megkérdezhetem – dőltem előrébb -, hogy Ön miért a zafírt kapta?
– A kék a végtelenséget, az Örök Körforgást jelképezi, és a biztonságot. Én vagyok az elsőszülött, bennem megvan az összes zafírra jellemző dolog, és ez tesz engem nélkülözhetetlenné a családomban.
– Mik ezek a jellemzők?
– A zafír magas frekvenciájú és erős energiájú gyógyító kristály. Erősíti az erényeinket, valamint hozzásegít őszintének és egyenesnek maradni az életben.
Mielőtt tovább faggatózhattunk volna, megérkeztek az előételek. Később se sikerült befejezni a beszélgetést, nemcsak azért mert a teremben evőeszközök csörgése és az asztaltársak fecseje felerősödött, hanem mert még a zenekar is hangosabbra vette a figurát.
Ahogy elvitték előlünk a desszert maradványait is, Shay felpattant és elrángatta Angelt táncolni, Brandonnak pedig eszébe jutott, hogy talán ez a legmegfelelőbb pillanat lefénymásoltatni anya naplóit. Egyedül maradtam a különös nővel, aki zafírt viselt a homlokán.
– A farkas barátod látni akarta a múltam és a jövőm – szólalt meg halkan, s bár a zene annyira hangos volt, hogy Brandon szinte kiabált a fülembe, mielőtt elviharzott volna a szobánk iránt, mégis tisztán értettem, hogy mit mond a nő.
– Bocsánat – adtam a hülyét ártatlan arccal -, nem értettem, hogy mit mondott.
– Pontosan értetted – csóválta meg a fejét. – A farkas – bökött mutatóujjával Shay felé -, túlságosan bízik az erejében. Már-már mindennapi dologként kezeli. Ez akár a veszteteket is okozhatja.
– Még mindig nem értem – dadogtam a döbbenettől. Honnan tudhatja, hogy kicsoda Shay?
– És a Kiválasztott hite – folytatta zavartalanul – nagyon törékeny.
– A hite? – ismételtem bambán. – Mármint a hite miben?
– Az Istenben való hite – magyarázta. – Márpedig ez tart össze mindent.
– A hit? – szajkóztam.
– Úgy van. Isten az alfa és az ómega. Minden más az Ő segítője. A boszorkány, az Utódja, a próféták, a papok és így tovább.
– Ezt maga honnan veszi? – ráztam a fejem értetlenül.
– Én is egy vagyok a segítők közül. És az utatok során még fogtok találkozni párral – mosolygott lágyan, majd arcvonásai hirtelen megszigorodtak. – Természetesen ellenlábasokkal is. Olyanokkal, akik minden áron, bármilyen eszközzel akadályozni próbálnak benneteket.
– Úgy érti, az ördöggel? – suttogtam olyan halkan, hogy már én se hallottam a hangom, de a nő így is értette a kérdést.
– Lucifernek is vannak segítői – felelte zordan.
– Ez már lassan olyan, mint egy rosszul megírt horror sztori.
– Figyelj az indiánokra, segítsd őket és vigyázz az álmaikra! – intett, figyelmen kívül hagyva megjegyzésem.
– Miért nem hagyta, hogy Shay belenézzen az életébe? – tértem vissza az egész elejére.
– Túl sokat látott volna. Olyan dolgokat, amik elrettenthetnék. Vigyázz, hogy ne bagatellizálja el a képességét, ne használja lépten-nyomon – figyelmeztetett.
– És Brandon? Vele kapcsolatban nincs semmilyen tanácsa?
– Ő miattad van itt.
– Mi? – pislogtam.
– Az Őrződ.
– Mi??
– Nem mondhatok el most mindent – állt fel váratlanul az asztaltól. – És nem is az én tisztem. Vigyázz az indiánokra! – intett még egyszer.
– Várjon! – kiáltottam utána. Megfordult, kezeit összekulcsolta a hasa előtt. – Hogyan vigyázhatnék rájuk én?
– Rá fogsz jönni. – Lendületesen megfordult, csuklóján megcsördültek a karkötők, majd a kijárat felé sietett. Egy másodperc múlva elnyelte a tömeg, elvesztettem szem elől. Jázmin illat kúszott az orromba, fejemben pedig újra felcsendült az indiai nő dallamos hangja: Az Őrződ.