Lángol az égalj, nyugodni tér.
Még maradok, míg felkel újra a nap.
De ezernyi kérdés válaszra vár.
S ha meghalok? Minden arctalan.
Szakadó eső nem mossa bűnöm.
Harcosa vagyok, önmagam adva el,
s mikor rügyező lelkem szárba szökken,
ironikus kéjt ad nekem.
Fürdik a ködben, rejtve arcát.
Ingoványra visz, reménytelenbe.
Olykor forró könnycseppel némán áztat.
Körülöttem meztelen jellemek.
És rám terül, mint lavinás hófehér.
Fagyott vagyok, kristályos jégszobor.
Formálhat, de csak a tűz erején becézve,
míg életre ítéltek sorstalanul.
4 hozzászólás
Szia!
Gondoltam, írok ehhez a vershez is hsz-t, mert elolvastam a bemutatkozásod. Örömmel olvastam, hogy régóta gitározol. Ez meglátszik verseiden, bár úgy látom, ez sem a napokban született. Kíváncsi vagyok, hogy egy "zenészkolléga" milyeneket ír ma, mert ez is nagyon tetszik.
Üdv: Kankalin
Érdekes felvetés, nem is figyeltem soha arra, hogy a zenészek másképpen írnának. A vers zeneiségére akartál utalni?
Örülök, hogy versem elnyerte tetszésed:-))
Szia! Én sem figyeltem oda, csak úgy jöttek a sorok, aztán mások felhívták rá a figyelmem.
Valószínű, megérzem a zeneiséget, mert ezt a verset is ez alapján választottam ki sok közül. Általában ez dönt. Meg ezután is elsődleges szempont lesz. Mert a zene csodákra képes! Legalábbis szerintem.
Üdv: Kankalin
Egyetértek, a zene csodákra képes.