Életem regénye 3

(Első fejezet részlete)

Környező települések
Az illendőség úgy kívánta, hogy a közeli falvakban lakó tanult emberekkel felvegye a kapcsolatot. Ezért amikor ideje engedte, az új tanító bemutatkozó látogatásokra indult. A legközelebbi, kicsit nagyobb faluban, Nagybárkányban állt a katolikus templom, oda jártak át misére az emberek vasárnaponként és ünnepeken. Istenfélő, vallásos nép élt itt, ezért ilyenkor útra kelt a falu apraja-nagyja, csak néhány járóképtelen öreg vagy beteg maradt otthon őrségben. Hóban-sárban, jó időben gyalogosan mentek át a két kilométerre eső templomig, majd vissza. A falu tanítójának is illett velük tartani.

Így ismerkedett meg a legközelebb eső község katolikus papjával, meg a kántorral, és az ott élő tanítókkal. Hamar barátságot kötött velük.

A másik falut egy alig két-háromszáz méter magas hegyet megmászva lehetett elérni. Lucfalva, tót nyelvű község, ahol főleg evangélikus vallású emberek éltek. Kocsiúton megközelítve legalább nyolc kilométer távolságra esett egymástól a két település, de a meredek hegyen keresztül ez a távolság két kilométerre zsugorodott. Kisbárkánynál kicsit nagyobb, iskolája is több tanerős, ahol néhány tanult ember, meg egy fiatal, családos evangélikus pap élt, akivel hamarosan életre szóló barátságot kötött, majd később a család és a gyermekek is fenntartották egymással a jó kapcsolatot.

Öt kilométerre fekvő Sámsonháza, akkor jegyzői székhely. Öt község alkotta a körjegyzőséget, ide tartozott még néhány tanyai- és pusztai település. Akkoriban ez nem számított nagy távolságnak, leginkább gyalog tették meg az utat, csak amikor beköszöntöttek az esős, hideg hónapok, akkor közlekedtek lovas kocsin. A legközelebbi vasútállomás kilenc kilométerre esett, ide már mindig kocsin jártak.

Meglátni és megszeretni…
Sámsonházán volt a környék egyetlen postahivatala, ahonnan a kisbíró hordta-vitte hetenként kétszer a leveleket és egyéb küldeményeket. Azokon a napokon, amikor nem járt a postás, a fiatal tanító gyakran átruccant ügyeit intézni, újságot vásárolni. Nagyobb település lévén – több tanult ember élt ott is, a Hangya-szövetkezet élelmiszerboltot tartott fenn, ahol már nagyobb választékból lehetett vásárolni, mint a kicsiny falu szatócsboltjában.

Egy ilyen alkalommal, városiasan öltözött, csinos, fiatal hölgy akadt útjába. Karcsú, remek alakja, dús, vörösesbarna hajkoronája megragadta figyelmét. Ő is levelet adott fel a postán. Előbb feltűnés nélkül szemrevételezték egymást, majd a férfi tisztelettel megemelte kalapját, mire a hölgy tartózkodó udvariassággal megbiccentette a fejét. Ezt követően ki-ki indult a maga útjára. A tanító egész úton hazafelé – majd otthon is – törte a fejét, ki lehet ez a nyílván nem idevalósi fiatal nő? Hogyan kerül ide?, hiszen nagyjából már a környék minden falujában élő úri családot ismerte.

Ezután egyre gyakrabban átsétált a faluba, remélve, hogy majd csak összefutnak ismét. Valóban szerencsésnek tartotta magát, amikor a körjegyzői irodában ügyeit intézve majd’ elakadt a lélegzete, amint meglátta a bájos idegent – egy szöszke, két-hároméves kisfiút kézen fogva – Matyikával, a jegyző feleségével társalogni. A kisfiú ugyan elgondolkoztatta: talán már nem is szabad a hölgy?, lehet, hogy férjes asszony?

Nem akart kétségek közt maradni, ezért – mivel a jegyző nejét már jól ismerte – a hivatalos ügyeit befejezvén, odament köszönteni. Akkori szokás szerint meghajolva, kézcsókkal üdvözölte Matyikát, így már nem tetszett tolakodásnak, hogy az ismeretlen hölgynek is bemutatkozzék, akit Margitnak szólítottak. Jövőben már könnyebb lesz majd a további nyomozás, és alkalom keresése újabb találkozásra.

Nem kellett sokáig várakozni, mert Sámsonházán egyházi ünnepségre készülődtek. Meghívták a környező községekben élő tanult embereket, – köztük a fiatal tanítót – akik az istentisztelet utáni lakomára is hivatalosak. Ekkor már többet tudott csinos ismerőséről. Amikor szóba került, az aljegyző elmondta neki, hogy a kántortanító unokahúga, nemrég’ özvegyült meg és most hosszabb látogatásra érkezett rokonaihoz. Ezért megszervezhette, hogy a lakománál „véletlenül” egymás mellé kerüljenek. Most már mód nyílt vele meghitt beszélgetésbe merülni, és a következő találkozást megbeszélni.

Mindketten jól érezték magukat a hangulatos társaságban, kellemes emlékkel búcsúztak el, a következő viszontlátás reményében. Így történt, hogy Margit asszony nem sokáig maradt özvegyen, mert István a nagybátyjától hamarosan megkérte a kezét.

Otthonteremtés
Elkészült az iskolával egybeépített tanítói lakás, ahol a legszükségesebb bútorokkal már berendezkedett István. Néhány hónapi udvarlási idő után úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Apró akadály közéjük állt ugyan, az, hogy a menyasszony és vőlegény más-más vallású. A község pedig, ahol tanít, színtiszta katolikus. Akkori szokás szerint elvárták, hogy tanítójuk a majdan születendő gyermekeit katolikusoknak kereszteljék. 1923. június 1-jén házasodtak össze. Az esküvőt a katolikus templomban tartották. A menyasszony nagybátyja evangélikus kántortanító, ezért eleget téve a szokásoknak, az evangélikus templomban is megáldatták frigyüket. Házasságukról el lehetet mondani, hogy – mint a mesében – boldogan éltek, míg meg nem haltak!

Azonban a mesének még nincs vége, addig igen sok minden történik velük. Sok kellemes, szép napot éltek át együtt szeretetben, boldogságban, de mellette sok-sok megpróbáltatás várt rájuk, gondok, küzdelem a megélhetésért, majd nehéz, történelmi idők következtek, amikor kitört a második világháború, így házastársként, de egy ideig kényszerűen külön-külön kellett megélniük annak borzalmait.

Margit asszony első férje Budapest mellet, Rákosligeten a gimnáziumban tanított. A nála jóval idősebb férje jómódú, több bérház tulajdonát képezte. Hirtelen halálát követően a házakat pénzzé tették, ami kisfia öröksége lett. Sajnos, a bankban elhelyezett vagyon – később, a gazdasági világválság következtében – semmivé vált. Ahogy aztán többször szó esett róla a családban, egy levélbélyeg ára maradt meg belőle.

Most, hogy újra házasságra lépett, régi lakásukat felszámolva, elhozatta bútorát, minden holmiját. Lassan sikerült berendezkedni a tágas vidéki lakásban. A bejárathoz széles, szép, mozaiklapokkal lerakott, fedett folyosón át lehetett bejutni egy tágas, üvegezett ajtóval zárható előszobába. Ebből nyílt jobbra a nagy ebédlő, mellette kis szalon. Onnan át lehetett jutni a tágas nappali szobába, amit teljes szélességben sötét bársonyfüggöny választott el a hálószobától. Ezt a helyiséget az előszobától is meg lehetett közelíteni, attól egy ajtó választotta el. A lakás berendezése ízléses, a kor divatja szerint kényelmesen, otthonosan rendezték be. A bútorzatot szőnyegek, kézimunkával készült függönyök, csipketerítők egészítették ki. A falakat a divatnak megfelelően bekeretezett festmények díszítették.

Apám származása, a család címere az ebédlőszobában a két nagy ablak között ékeskedett, a következő szöveggel: Gelencei Finta család, de genere Aba. Alatta a címer: egy ember, kezében kard, másikban búzakalász.

Fénykép: Finta család címere
Az előszobából balra nyílt a nagy konyha, onnan kamra, körben sok-sok polccal, abból még egy sötét, ablak nélküli helyiséget, a padlásfeljárót lehetett megközelíteni. Utóbbi kettő északra nézett, így kellően hideg, alkalmas élelmiszerek tárolására.

Szüleim – ha időnként súlyos gondokkal küszködve is – boldog házasságban éltek. A nehézségeket át tudták hidalni, mert egymás iránti megértés, a szeretet és tisztelet mindvégig bennük élt. István gyermekeként szerette a háromévesen készen kapott kis Gusztávot, sajátjaként nevelte, majd taníttatta, a később születendő gyermekeivel együtt.