VII fejezet – Putorius vendégszeretett.
A sárga törpe csillag beragyogta a csillagrendszert. Apuc fénye nem kímélte még az űrállomást sem. Zord fekete falain megtörő napsugarak, hiába próbáltak áthatolni, nem hagyta magát. A naprendszer bolygóitól távoli erődítmény semmilyen bolygóhoz nem tartozott, tisztes távolból figyelte őket, mint az őrmester a kiképzés alatt álló katonákat.
Bár a feléje tartó apró járművet már messziről észrevette, mégsem mozdult. A hiperkapu felől érkező jármű igen értékes rakományára, már számított. Kétségesen nyitotta ki óriási száját.
A Xorian lassan ereszkedett be az űrállomás zsilip kapuján. Az űrkikötőben sürgő forgó különböző hordár egységek, és a köztük röpködő felderítők fölött, a túlsó végében szállt le.
Amint letette máris egy kampós csáp a terem tetejéből lenyúlva megmarkolta a gömb közepét. A két forgó egység abbahagyta a forgását, és behúzódott a burkolatba, amúgy sem volt semmi jelentőségük, csak dekorációk voltak.
Az óriási kar kiemelte a gép közepéből a gömböt és egy oda érkező G8-as egység tetején kialakított félköríves tárolóba tette, amibe pontosa beleillet.
A hordár egység lassan elindult az egyik ajtó felé, ami előtte nyílt lefelé. A keskeny folyosó kihalt volt, csak az antigravitációs hajtóművek halk duruzsolását lehetett hallani. A végén lévő ajtó is lenyílt. A következő folyosó egyik oldalán egymás uránban sorakoztak az ajtók. Az egyik nyitva volt, megállt előtte. A gömböt tartó szerkezet ajtó felöli része lassan kinyílt és engedte a gömböt, hogy leguruljon egyenest be az ajtón.
A bent lévő három S4-es egység már felkészülten várták az értékes rakományt. A kis helyiség egyik berendezési tárgya, egy ágy volt. A másik a falon lévő konzol képernyő.
A gömb felszisszenve nyílt ki és a benne lebegő alak fölé kuporodtak, és óvatosan kihúzgálták belőle a tartó csápokat. Amint egyes részek megszabadultak, máris saját csápjaikkal helyettesítették, de már nem beleszúrva. Inkább alá öleltek, mint gyermekét tartó anya. Az utolsó csáp lehullását követően lassan megemelték és az ágyra fektették. Gondosan odakészített párnára fektették a fejét és betakarták takaróval.
A gömböt pedánsan összecsukták és maguk előtt kigurították a helyiségből.
Utánuk felcsukódott az ajtó. Az apró szobára sötétség borult.
Nem tudom mennyit voltam eszméletlen. Mikor magamhoz tértem egy pillanatra, meglepetten tapasztaltam, az ágyat, a párnát, és a takarót. Csak álom lett volna az egész.
A szemközti falon lévő konzol azonnal magamhoz térített. Ugyanolyan volt mint az Ondatraiak bolygólyán.
Kiugrottam az ágyból mire az felcsukódott a falra. A padlótól a plafonig csillogott minden. Ez egy Putorius építmény. Tehát ők álltak a csapda hátterébe. Én meg szépen bele sétáltam. Remek.
A szoba nem volt túl nagy. Úgy 3×2 méteres lehetett. Egyik végénél ajtó. Az ágyon és a konzolon kívül nem volt más benne.
Az utóbbin megjelent egy holofej, de ez kék színű volt.
– Üdvözöllek Tony. Már sokat hallottam rólad. – mondta nyugodt hangon.
– BRA vagy igaz? Én is sokat halottam rólad. – vágtam vissza.
– Így van. Mért feltételezed, hogy meg akarunk ölni? – olvasott a gondolataimban.
– Már nem hiszem, hisz arra bőven lett volna már lehetőségetek, és nem itt beszélgetnétek velem. – okoskodtam harciasan. – De programod miatt hajt a kíváncsiság. Igaz? – nem csak ő ismert engem.
– Lenyűgöző. Hasznosabb leszel számunkra mint először hittem. – nem tetszet mondandója.
– Mit akartok tőlem? – kérdésem kézenfekvő volt de teljesen felesleges.
– Ne okoz csalódást, hiszen jól tudod. – gúnyos hanglejtése, hihetetlen volt számomra.
– Nem leszek a kísérleti nyulatok. – hiába próbáltam képtelen voltam olvasni az ő gondolataiba, valami erő védte.
– Nem fogsz ellenkezni, nem lesz rá lehetőséged. – hangja inkább magabiztos volt, mintsem gúnyos és ez nagyon rémisztő volt.
Mondandója nyomatékosítására, az ajtóval ellenkező oldalon eltűnt a fal. Olyan hirtelen hogy észre se vettem. A helyét egy erőtér vette át. Halovány színén át láttam a szomszédos terem falait.
Óvatosan hagytam ott a konzolt, és mentem át rajta.
A döbbenet annyira lenyűgözött, hogy teljesen kikapcsoltam. A látkép ami a szemem elé került rémisztő és csodálatos is volt egyszerre. A híres Párizsi Torony tetején már volt szerencsém egyszer járni. De már szinte el is felejtettem a város szépségét. A vasláb tartó szerkezetet kerülgetve mentem közelebb a korláthoz. Párizs a lábam előtt hevert. Bár hihetetlen volt, hogy nincs itt egy teremtett lélek sem. Ilyen déli napsütésben mindig tele szokott lenni. Legalábbis mikor én ott voltam, több órát kellet sorban állni, hogy feljussak rá.
A hátam mögött a lift halk zúgását halottam.
Megfordulva vártam a felém hömpölygő tömeget.
A felém száguldó Diodendrop, felborított. Ez meg hogy kerül ide, ilyen nem volt ott.
Ez nem lehet igaz. Teljesen sikerült megbabonáznia. Pedig valószínűleg saját vágyam kivetülését láttam háromdimenziósan.
A következő találat az egyik tartó lábhoz vágott. Talppal előre értem földet és már el is rugaszkodtam. Könnyedén került ki, és hátulról próbálkozott, de a korlátot elérve visszafordultam. Sarkam a tetején elhelyezkedő kereszt formájú szembe állt bele.
Hátrahőkölve távolodott, de nem adtam neki esélyt sem. Előre vetődve öklömet magam elé tartva szálltam bele a kemény páncélzatába.
Még alig érintettem meg, azonnal oldalra repültem. A társa eltérített célomtól. Másik vaslábnak koppanva zuhantam a padló felé. Még meg sem közelítettem oldalról egy harmadik is belém jött.
Megfordultam a levegőbe, elvesztve merre van a lent , és a fent.
A túlsó korlátnak csapódva éreztem, hogy csáp tekeredik a bokámra. Gazdáját nem volt időm megnézni. Határozott mozdulattal mutatta meg merre van a padló. A csattanást nem halottam, de minden tagom bele sajdult. A Páncélom sem bír ki ilyen igénybevételt, hát még én.
Mielőtt talpra tudtam volna szökkenni, lökést éreztem az oldalamnál, amitől újra vándorútra indultam.
De mást is éreztem. Kinyújtva kezem vaktában tüzeltem. Szerencsém volt. Robbanássorozat törte meg a csontropogtató Droidok némaságát.
Talpra ugorva, konstatáltam, hogy korántsem alkottam maradéktalan győzelmet. Az öt felém száguldó DioDroid nem ismert kegyelmet. Hiába ugrottam fel és tüzeltem folyamatosan. Találataim nem voltak. Annál inkább nekik. Kettő is nekem jött, amitől rongybabaként csapódtam ide-oda. Elveszítve megint a tájékozódást. Vaktában tüzeltem, folyamatosan.
Sikertelenül. Viszont ők elérték a céljukat. Fogyott az energiám. Kevert látásom elszállt és csak a Diodon maradt. A csillogás megmaradt mindenfelé. Földre zuhanva próbáltam meglátni őket, térdelve forogtam körbe. Eltűntek.
Négykézláb próbáltam felállni. Oldalam ért ütéstől megint a korlátig csúsztam. Az elsuhanó árnyék könnyedén követhető volt, míg el nem tűnt egy oszlop mögött ami jobban csillogott mint ő.
Csend ereszkedett rám. A csillogó környezet megmozdult mellettem. Felpattantam és a mozgás irányába teljes erővel öklöztem. A kezem közt széttörő páncélzat, szikrázva pörgött el a hátam mögé.
A következőt is előre megéreztem, lábam gyors csapását nem sikerült kikerülnie időben. Újabb Droid csapódott a padlóhoz mellettem.
Már nem forogtam, őrülten keresve őket. Csak figyeltem.
A csáp tőből szakadt ki, és ostorként sújtott le gazdájára. A találat nem volt olyan hatásos mint amilyen gyors. De sikerült megkevernem. Megmarkoltam és felhúzva lábam alá rúgtam. Úgy zuhant a padlóra, mintha hirtelen megnőtt volna a gravitáció. Az Antigravitációs hajtómű nélkül ő valóban úgy érezhette.
Felálltam a tetejére és lehorgasztott fejjel vártam.
Csend lett.
Felemeltem a fejem. Az üres teremben csak pár törött Droid és egy erőtér fal volt.
Leugrottam róla és a fal mögé sétáltam. Kicsiny szobám, már ismerős volt.
– Lenyűgöző az összhang a humanoidok és a Diodonok között. – ujjongott BRA. – Ez valamilyen speciális érzékelés volt?
– Te ezt sohasem fogod megtudni . – mondtam dühösen és teljes erőből a képernyőbe vágtam az öklömet.
– Ne fáradj. – válaszolt közönyösen. Öklömet vizsgáltam, ami egy karcolást nem tudott benne okozni. – Hogyant?
– Felkészültünk rád kellően. – válaszolt a gondolataimra.
– Van még valami? – szidtam magam, hogy mérgemben elfelejtettem, hogy telepatikus a kommunikáció, vigyáznom kell a gondolataimra is.
– Egyenlőre elég ennyi. Van viszont egy ajándékom számodra. – mondta majd eltűnt a képernyőről.
A helyette megjelenő adatokat gyorsan felismertem. Pont olyanok voltak mint amit BRQ mutatott még az állomáson. A különböző már ismert egységek paraméterei és műszaki adatai voltak.
– Ezekhez az adatokhoz bármikor hozzáférhetsz. – tért vissza a kék pofa. – amikor egy-egy győzelmet aratsz az egységeim felett, mindig több adathoz férhetsz hozzá. – lenyűgöző, adatokkal akar lekenyerezni. Látszik, hogy egy program. – De előtte egyél.
Eltűnt a képernyőről, és sötétbe borult a kép. Az ajtó kinyílt, miközben az erőtér helyére visszatért a fal.
A belépő idegen még ismeretlen volt számomra. A közel ugyanolyan magas humanoid feje elég apró volt és ráncos, csak hogy neki vízszintes ráncok futottak végig rajta. A két kéz és két láb már szinte boldogsággal töltött el, végre egy hasonló faj.
Lomha mozgással közeledett, egy sötét ezüst színű tálcával, amin füstölgő sült hús sorakozott. Miközben döbbenten néztem a tálcán felkínál lakomát észrevétlenül tért vissza a humanoid látásom, hogy a pihenés volt rám ilyen hatással, vagy az étel látványa nem tudom.
Miközben újra lenyíló ágyamra tette a tálcát folyamatosan nézett fehér gomb szemével, ami olyan hideg volt, hogy nem tudtam belőle kiolvasni, hogy most segítséget kér elnyomói ellen, vagy dühös amiért isteneik ellen harcolok. Természetesen tudtam, egy Gaviával állok szemben.
A kezén lévő apró körmök alapos pedikűrre szorultak volna. A higiénia itt úgy látszik még nem terjedt el. Nem törődve ilyen apróságokkal hevesen nyomtam bele páncélomba a fenséges lakomát.
Befejeztével kinyúltam az ágyon, és a plafont figyelve, gondolkodtam, hogy most rab, kísérleti nyúl, vagy egyszerűen fejlesztési mérnök szerepet szántak nekem.
A konzol még mindig sötét volt. Gondoltam egyet és máris megjelentek a korában látott adatok.
A Diodon irányításról nem kellene elfelejtkezni. Látásom igen remek volt így ágyba fekve tanulmányoztam a Diodendrop felépítését. Nem is tudtam, hogy segéd hajtóművekkel navigál a levegőben. Ezért tud ilyen fürge lenni. Az antigravitációs hajtóművek csak a levegőben maradást szolgálják számára. Azt már láttam milyen, ha kiiktatom őket. A plusz jel valóban az érzékelői. Diodon látás mellett nem osztottak neki mást. Így igen nagy bajban volt mikor a cirkálón befogtam neki, teljesen vak lett. Ez egy igen jó gyenge pontja.
Ezzel a felfedezéssel merültem mélyállomba.
Egy fegyver összerakása nem olyan bonyolult egy katona számára.
A kiképző őrmester a nevemet kiabálta. Eldobtam a fegyver alkatrészeket a kezemből és futva mentem hozzá.
– A parancsnoki szárnyba menjen a portán eligazítják. – kérdés nélkül fordultam sarkon és futva mentem az épületig. A portás a nevem hallatán az egyik tárgyalóba irányított.
Belépve a terembe egy tipikus tárgyalóterembe találtam magamat. A bársony szőnyeg, a könyvespolcok a falnál. A középen elhelyezkedő asztal, mely körül természetesen katonás rendben sorakoztak a székeke.
Kivéve egyet. Az alacsony kopasz idős férfi jöttemre fel sem nézett a kezében lévő aktából. Intett, hogy foglaljak helyet mellett az egyik széken.
– Antony Swatson. Azt az információt kaptuk önről, hogy szeretne tovább lépni a kiképzést követően. – mondta miközben fel sem nézett az iratokból.
– Köszönöm uram. – válaszoltam illedelmesen. Letette az aktát, amit így egy pillanat alatt felmérhettem. Az én adataim voltak benne, de nem a kiképzési jelentéseimet olvasta, hanem a személyes adataimat. Mivel katona ruhába volt, gyorsan rájöttem a két választási lehetőségből. A legvalószínűbbet választottam.
– Mit akar tőlem a CIA-é? – érdeklődtem, mire elmosolyodott.
– Úgy informáltak bennünket, hogy árva vagy és a szolgálati lakásodat is felajánlottad néhány intézetes társadnak.
– Nekik nagyobb szükségük van rá. – vágtam rá, éreztem itt a lehetőség.
– Indul egy kiképző programunk, ahova ilyen talpraesett, és gyors eszű fiatalokat keresünk. – meg persze az sem volt hátrány, hogy árva vagyok.
– Nagyon szívesen részt vennék rajta. – vágtam rá.
– Csomagoljon össze, egy óra múlva jön egy helikopter, és elviszi a kiképző bázisra.
– Igen uram. – felállva szalutáltam, és távoztam.
Hangos csattanással landoltam a padlón. Ágyam felcsukódott a falra, a szoba végén lévő fal félrecsúszott, és megjelent az erőtér, eltakarva előlem, mit is terveltek ki ellenem már megint.
Fogadalmamat, mármint, hogy nem hagyom magam elkábítani holmi 3D effektekkel, rögtön meg is szegtem amint átléptem az erőtéren.
Az elém táruló látvány annyira élethű volt , hogy egy pillanatra el is hittem, hogy ott álok. A Los Angeles-i utca ismerős volt. A katonai szolgálati lakásom előtt álltam. Az utca járókelők kerülgettek, miközben én megbabonázottként néztem körbe. A forgalmas út túloldalán ismerős üzletek sorakoztak.
A szemközt lévő Mr Burth árulta az újságjait, a fém bódéjából. Oda intett nekem, mire én reflexszerűen visszaintettem. De miközben felemeltem a kezemet az orom előtt jégbe fagyott. Az emberi kezem körmei olyan szépen ápoltak voltak, mintha most léptem volna ki egy pedikűröstől. A kedvenc pólómba belekapott a lágy szellő. A farmarom még mindig ugyanúgy feszült rajtam, már rég ki kellett volna cserélnem egy nagyobba.
Zsebre dugott kézzel indultam el az utcán, miközben figyeltem a forgalmas utat, amin csak úgy hömpölygött a sok különböző autó. Számtalan türelmetlen taxis, áruszállítók.
Hé mit keres Tyto egy furgonba? Mire fel eszméltem, máris frontálisan gázolt el, és kent fel a falra.
Ez már észhez térített. Rögtön kikapcsoltam, Diodon szememet.
A külvilág eltűnt , az emberi külsővel együtt. Amint körbe néztem viszont nem láttam semmit. Minden egyformán csillogott. Az újabb találat szintén ellőről érkezett. Lassan éreztem, ahogy felkenődött testemet engedi a láthatatlan erő és lecsúszok a földre.
Inkább visszakapcsoltam a szememet. A furgon hátra tolatott , hogy lendültetett vegyen egy újabb rohamra, de már nem volt ideje. Felette átrepülve soroztam meg. Nem tudom mit rejtett magába, de nem mozdult többé.
A túlsó falon felmásztam. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy légy a falon. Párkányokat és virágágyásokat kerülgetem, nem beszélve a kimosott ruhákról, melyek a szélben lengedeztek. Körbe nézve nem láttam semmi különöset. Néhány járókelő felnézett rám, majd tovább ment. Még feljebb mentem.
A másik oldalon egy férfi ment, de járása kisé lassú és suta volt. Furcsán ismerős. De az már nem, hogy elkezdett a levegőbe sétálni, és felém fordulva lépdelt idétlenül át a forgalmas út fölött. Nem vártam meg, hogy ide érjen. Teljesen fel szaladtam. Elérve a plafont, lenézve konstatáltam, nem követ. Csak bambán nézett rám.
Vatába tüzeltem, de nem a sánta üldözőmet, hanem a plafont. Siker. Egy része az utcának eltűnt. Most már láttam, hogyan helyezkednek el a holokivetítők. Futás közben lőttem őket. Pontos célzásaim következtében lassan eltűnt utánam az egész varázslat.
A végén a földön landoltam. Felemeltem kezemet, újra Diodon burkolatú volt.
/*Szavazás eredménye! Tony új ellenségei: Diodon-Humanoid!*/
Leeresztetve már azt is láttam kit rejtett a sánta férfi. Bár ne láttam volna. A felém tartó csoport rémisztően ismerős volt. A Gaviák nem voltak túl sokan, úgy ötöt, hatot láttam belőlük. De mindegyik hozzám hasonlóan be volt vonva Diodonnal.
Tehát létrehozták ellenem a saját Humanoid-Diodon seregüket.
Töretlenül lépdeltek felém. Ismerve erejüket, amit most az új burkolatuk még jobban felerősít, már igencsak komoly ellenféllel állok szemben. Tovább nem tudni, milyen képességet kaptak még.
A közülük előbaktató kis szerzet meglepő volt a monstrumok mellett. Az apró Nactice, azért nem bízta a véletlenre, valamilyen erőpajzs védte. Úgy tűnt tartott tőlem. De mit keres itt? Tehát az előbb valóban ő ült a furgonba, nem káprázat volt.
A felismerés hamar rám tört. Hát persze a Putoriusok szövetségese. Nem véletlenül talált ránk az aszteroida mezőben, miután meglógtam az anyahajó elől. Oda nem követhetett, így egy kisebb gépre volt szükség. Milyen ostoba vagyok.
– Hello Tony. – kedélyesen üdvözölt, miközben megállt és hagyta hogy az emberei menjenek előre.
Felfutottam a falon, mielőtt még odaérnek, talán a fürgeségemet kihasználva meglóghatok előlük.
Tévedtem. A bokámat erős marok fogta körbe, és egy jól irányzott mozdulattal vágott a földhöz. Oldalamat megmarkolta egy másik, majd a levegőbe emelve felhajított. Ez nem okozott semmilyen problémát, nyílván ezt elfelejtették. Szemem máris kereste a falat, hátha elérhetem.
A hátamat ért ütéstől olyan sebességgel csapódtam a padlóba, hogy csoda hogy nem szakadt le. Megszédülve tápászkodtam föl. Értetlenül néztem szembe a felém tartó ököllel. A csapástól a terem feléig szálltam.
Hasra fordulva néztem támadóim után. A szemem még mindig káprázott. Némelyikük a padlón állt, míg egyik társuk a levegőben sétált. Lassan felálltam, és rá kellett jönnöm, hogy nem érzéki csalódás, és nem a fejemet ért ütéstől látok ilyet. Bár a lassú mozgású Gaviák nem egy jó választás lenne egy ilyen képességhez, mégis igen hatékonyan használták.
Láthatóan nem hatot rájuk a gravitáció. Úgy sétáltak fel a levegőbe, mintha csak egy láthatatlan padló lenne nekik kiépítve.
Bár merre is próbálnák menekülni, gyorsan utol érnének. A másik igen nagy előnyük, hogy láthatóan nagyon összhangban dolgoznak. Ami számomra igen rossz hír volt. Mint minden óriásnak ezeknek is meg van a gyenge pontjuk. Bár ezzel már egyszer próbálkoztam, de nem szabad feladni.
Előre szaladva, hírtelen elcsúszva, lábamat előre küldve céloztam meg a legközelebbi lábát.
Nagyot csattanva tekeredtem föl a bokályára. Bizony ez most sem jött össze.
Megmarkolta a vállamat és úgy küldött alacsony röppályára, hogy felocsúdni sem volt időm. Talpra érkeztem, megfordulva újabb támadásba lendültem. A felülről érő csapástól újra padlót fogtam.
Nehéz őket követni, szétszóródtak minden irányba, és ebben most benne van a fölfele is. Ennyi irányba nehéz figyelni. Feltápászkodásom közepette, újabb oldalamba kapott ütéstől, a falig repültem. Mielőtt bármit is tehetem volna egy kéz felülről megmarkolta a nyakamat. Bár nem volt fulladás veszély, mégis ösztönösen kaptam oda. Tétovázásom, bizony nagy kár volt az egyik odaérő máris ostorozni kezdte védtelen felsőtestem.
Éreztem, kezd erőm elhagyni, bár ez valószínűleg a Diodonok fáradásának volt köszönhető, mintsem a nyakamat szorongató Gavia-Diodontól. Mivel továbbra is a nyakamat szorongató kezét markoltam, így a lábamat próbáltam védekezésül bevetni. De a monstrum keményebb volt, mint gondoltam, hiába rugdostam, nem tudtam ártani neki.
Energia szintem kezdet vészesen alacsony lenni. Elsötétülő világ, nem sok jóval kecsegtetett. Az előttem megjelenő fehér arcú árnykép, hangokat suttogott, nem értettem mit mond.
A villanás magamhoz térített. A két Gavia a földön feküdt, miközben kezeim szikráztak az elektromosságtól. A többi tétován megállt egy pillanatra. Így volt időm felmérni mi is történhetett.
Az a Gavia amelyik a nyakamat markolta, félig ledobta magáról a Diodon páncálját. Kezein éktelen égési sérülések voltak. Ránézve saját kezemre, amelyikkel markoltam azokat. Lassan elültek rajta az energia kisülések.
/*Szavazás eredménye! Tony új képessége: Energia-elszívás.*/
Felemeltem a fejemet és a többi szemébe nézve indultam meg határozottan feléjük. A legközelebbi amelyik a földön volt, tétova lépést tett felém, láthatóan nem tudta eldönteni támadjon, vagy meneküljön.
A támadás mellett döntött. Ütése nem ért célba , elforduló felsőtesttel védtem ki. Miközben megmarkoltam a csuklóját és koncentráltam. A fényes villanás újra megtörtént. Most már legalább láthattam mi történt. A kezem belesüllyedt az ő burkolatába. Éreztem a testében dúló energiát. Éhesen szívtam magamba, mire a Diodonok energia nélkül nem maradtak életképesek. A burkolata felrepedt, darabok szakadtak ki belőle.
A villanás már nem volt olyan nagy, vagy már kezdtem hozzászokni. A hátra vágódó Gavia, hasonlóan nézett ki, mint a társai. Felbuzdulva sikeremen a következőt kerestem, de most már menekülőre fogták a dolgot. Mivel úgy gondolták talán az egyetlen lehetőségük, ha felsétálnak a levegőbe.
Nem volt szerencséjük. Felfutottam a falra, és onnan rugaszkodtam el. Megmarkolva a bokályát, most nekem sikerült, őt a földhöz csapnom. Ám a bokályát nem eresztettem el. Máris koncentráltam. Éreztem a benne dúló energiát.
A falig repültem az ütéstől. Lecsúsztam a földre. Azért nem adják meg magukat ilyen könnyedén. Lassan feltápászkodtam, és ellenségeim fel fordultam. A terem üres volt, egyetlen egy maradt csak itt. Tyto. Testét borító energia pajzs, nem sok jóval kecsegtetett.
Elindult felém, Nactice létére elég fürgén mozgott. Még a földön fekve kezdtem el rá tüzelni. Energia volt bennem bőven. Közben felálltam, és felmásztam a falra. Ide nem tud követni.
A találataim bár pontosak voltak, úgy pörögtek le, mint a vízcseppek a bőről. Egyszerűen ledobta magáról a pajzsa. Menekülésem sem járt sikerrel, mire feljebb érve hátrapillantottam, már mellettem lebegett. Ő nem holmi levegőben való lépkedéssel jutott fel, egyszerűen antigravitációs „csizmát” húzott. A meglepetésekből, ha még nem volt elég, akkor a pajzsa alól előcsapódó csápok folyatták a sort. Úgy csapott le mintha a legyet ütne le a falról. A padlón koppantam, tovább gurulva, talpra szökkentem, és újabb lövedékkel támadtam, de csak a saját energiámat pocsékoltam. Viszont érdekes volt, hogy a pajzsa nem felszívja az energiát, hanem ledobja magáról.
Nem adom fel, akkor is darabokra szedem. A felém repülő kis szerzet felé vetettem magamat, a csápjai most is nekilendültek, de már nem tudott meglepni. Elkaptam kettőnek a végét, és mellé érve, húztam magam felé. Ettől oldalra mozdult, én meg a falról visszavetődve a másik oldala felé vettetem magamat, miközben megszerzett prédámat nem engedtem el.
A köré csavarodó csápokat próbálta visszahúzni, de ezzel csak magára rántott engemet is. A hajtóművei a többlet súlyt már nem bírt el így a földre zuhantunk. Összekötözött támadóm láthatóan nem túl jól viselte helyzetét. A pajzson feküdve én sem igazán. Bizsergető érzés futott végig rajtam. Energia. Elengedtem az egyik csápot, és belenyúltam a pajzsának erőterébe. Éreztem a felém induló energiát. A védelme gyengült kissé. Mindkét kezemet bevetettem. Pajzsa villant egyet és eltűnt.
A csápja a falhoz vágott. De már nálam volt az előny. Kezemből folyamatosan küldtem rá lövedékeimet. Az energia gömbök folyamatosan becsapódtak, de nem várt eredményt hoztak. A pajzsa újra megjelent. Ahelyett, hogy égési sérüléseket szenvedett volna el, feltöltődött.
Tyto egy Droid. Megdöbbenésemben, nem figyeltem, és egy újabb csapást vitt be sikeresen. A sarokba csúszva, kábultan figyeltem a felém tartó valamit. Rendesen felültettek engem.
Megmarkolt mind a négy csápjával és a magasba emelt. Kábultan feküdtem karjai közt, lazán fogva a testem köré tekeredet fém kígyókat. Diadalittasan öltötte ki nyelvét.
A vigyor ráfagyott az arcára. A pajzsa újra eltűnt, csápjai lelohadtak, de akkor sem engedtem el. Teljes erőmmel koncentráltam. Az egyik kezemet a magasba emeltem, és folyamatosan tüzeltem a plafont. Az elszívott energiát felhasználva, nehogy én töltődjek túl.
Reménytelenül nézett a magasba és az éltető energia gömbök után sóvárgott. Lábai megroggyantak. Végső kétségbeesésébe próbált a hajtóművével menekülni de, nem volt esélye. Kettőnket nem bírt el, én meg nem eresztettem el. Úgy lebegett a levegőben felettem, mintha sárkányt eregetnék. Elkezdtem közelebb húzni magamhoz. Gyengült az ereje. Hajtóműve nem bírt ellenállni nekem. Befejezve a lövöldözést, lehúztam két kézzel a földre, behúzta a csápjait, amivel az oldalát fogtam meg. A csápokat csak most vettem észre, hogy nem a pajzsának valamelyik részéből, hanem saját oldalából nyújtotta ki. Lerogyott a földre, ereje gyengült. Fölé magasodva passzíroztam a földbe. eltökélt szándékom volt, hogy az utolsó energiáját is elszívom belőle.
Az arca eltorzult, teste elkezdett össze zsugorodni. Elszántan figyeltem ahogy elsorvad. Bőre színe megváltozott. Alakja átformálódott. Ismerős alakzatot kezdett fölvenni.
Mire föleszméltem, már Vrydy vergődött a kezeim közt. Meglepetés, meglepetés hátán. Mi folyik itt? Annyira össze zsugorodott, hogy kicsúszott a kezem közül és hátrább gördült. A padlóból kiemelkedő csáp rá csatlakozott. Nagyobbra nőtt, így teljesen elérte korábbi méretét. Pajzsa megjelent újra.
Vrydy hullámos szemekkel nézett rám. Mi lehet ez? Egy alakváltó Droid? Mi jöhet még?
Saját egyik csápkezével vágott a falhoz. Ez kellett, magamhoz tértem.
Elrugaszkodtam a faltól, és támadásba lendültem.
A terem üres volt. Csak az egyik falon világító erőtér jelezte számomra, hogy a második menet vége tért.
BRA arca fogadott a konzolon.
– Lenyűgöző. Nagyon magas az élni akarás küszöböd. – Program létére nehezen tudott megfogalmazni emberi dolgokat.
– A gépeid gyengék, és sebezhetők. Amint legyőztem mindet, te fogsz következni. – hangomat amennyire lehetett harciasra formáltam, de telepatikusan még mindig nagyon nehéz volt.
– A jutalmadat megtalálhatod a gépben. – hangja igen közönyösre váltott, vajon megijedt, hogy talán valóra váltom fenyegetőzésemet, vagy csak egyszerűen hidegen hagyta, annyira öntelt. A másodikra szavaztam inkább.
Az adatok már jóval érdekesebbek voltak. A Diodonokról szólt. A Helevy bolygón található földből kinövő kristályokban található. Maga a kristály elég kemény, de azért törhető. A Nigra nép feladata az aratásuk. Ez a faja a bolygó őslakosa. Nem éppen a szorgosságukról híresek, kényelmesek, és mindig éhesek. De bolygójuk bővelkedik apró bogarakból bőven, amit elfogyasztanak, csak úgy a földről. Nem éppen higiénikus.
A Diodonokról nem sokat tudnak. Az Itherium kristályban lévő folyadék, mikroszkopikus méretű élőlényekben bővelkedő. Amennyiben egy tartályba öntik, és abba egy szerves, vagy szervetlen létformát raknak és azt gamma sugárzásnak vetik alá, a Diodonióok beszivárognak abba, és beépülve szimbiózisba lépnek vele. Telepatikus kommunikációt építenek ki velük. És alanyukat felruházzák ezzel a képességgel.
Ez sok mindent megmagyaráz. Legfőképp a S4-et, hogy ő csak a kommunikátorával képes kommunikálni. Hiszen neki nincs bevonata. És hogy én hogyan vagyok képes. Bár mindenkivel kommunikáltam már így, csak pont a saját Diodonjaimmal nem.
A leírás nem tért ki arra vajon a kristályok miért nőnek ki a földből. Ez őket talán nem, de engem annál inkább érdekelt.
Az ágy a hátam mögött lenyílt így leheveredtem. Az ajtó felé néztem de most nem jött étel. Talán a Gaviák megharagudtak rám, hogy elintéztem közülük néhányat? Ők támadtak rám.
Hanyatt feküdve fejem alá tettem a kezemet és arra az arca gondoltam ami megjelent amikor sikerült majdnem legyőzniük.
Ki lehetett? Az Asio-k akarnak megint felvenni velem a kapcsolatot. Kicsiny csapatom próbált meg segíteni valahogy a távolból? Esetleg BRA valamilyen alattomos türkje ez?
Gondolataimat elcsöndesítve feküdtem.
A morajlás lassan halhatóvá vált számomra is. Az egész úgy hangzott, mintha egyszerre több százan beszélnének hozzám egyszerre. Nem volt köztük kivehető egy hang sem külön. Próbáltam koncentrálni jobban, de semmi.
Lassan feladtam, és álomra hajtottam a fejemet.
A fák egyre közeledtek. Az ernyő suhogott a fejem felett. Elérték a lábaim a lombkorona tetejét. Meghúztam a második kampót is . Az ernyő összecsukódott a fejem felett és vissza száguldott a hátizsákomba. A csévélő amint befejezte, még a tetejét is vissza csukta. Sietnie kellett. Szabadesésben kezdtem az ágak között. Ha nem elég gyors elakadtat. Az első ágaknak nekicsapódva erősen megmarkoltam őket. Persze ezek az ágak túl vékonyak voltak, hogy egy felmálházott embert megtartsanak. Ropiként tört ketté a kezemben. egy lentebbi már vaskosabb volt. Karommal megfogva, máris övemhez kaptam szabad kezemmel, és beleakasztottam a kampót. Már lassan le is ereszkedhettem. A damil vékony sodrott acél szálak könnyedén meg tartottak. A földre leérve, kiakasztottam a damilt, mire az eltűnt az ágak között. A fához simulva próbáltam körbe szaglászni.
Mozgást éreztem a bal oldalamon. Lekushadtam a magas aj növényzetbe, és onnan kémleltem ki. A fa mögött amihez odabújtam, egy apróbb tisztás volt. A közepén lévő férfi éppen ruhája leporolását, és rendbetételével foglalkozott. Kapóra jött, hogy ráadásul háttal állt.
Lapos kúszásban közelítettem meg. Kihúztam vadász késemet az oldalamon lévő tokból. Felpattanva a torkát céloztam meg.
Megfordulva akkora pofont adott, hogy a földre zuhantam. Késemet kezemmel együtt kicsavarta és saját torkomhoz szorította.
A szakálas egyenruhás férfi, bár arc szőrzetétől nem látszott, de mosolygott, próbálkozásomon.
– Szép volt, de nem elég gyors. – felhúzott a földről a kezemnél fogva. – Építsük ki a táborunkat, utána ráérünk bohóckodni.
– Igen is uram. – mondtam a kiképző századosomnak, és visszadugtam a késemet a helyére.
A Dél Amerikai Dzsungel fái között az élet igen élénk volt.
Megfogtam az íjat. Megfeszítetve céloztam be, és vártam. Figyeltem.
– A dzsungel beszél hozzád. Hallgasd, és segíteni fog. – duruzsolta a fülembe a százados .
– Rendben. – válaszoltam illedelmesen.
A madarak rikoltozása, és a fán élő apró majmok ricsajozása elnyomott mindent. Koncentrálva próbáltam kizárni ezeket a hangokat. lassan elhalkultak, majd teljesen megszűntek. az apró rágcsálók most már halhatók voltak. Ott neszeztek előttem a magas fűben. Nem láttam őket, de jól halottam, amint rágcsálják a közeli fa földre hullott termését. Becsukva szememet koncentráltam. Kicsit mozdult a kezem oldalra, majd elengedtem az íjat. A nyílvessző bevágódott a sűrűbe. nem is kellett megnéznem, hogy tudjam sikeres volt a találat, a neszezés abba maradt, átvette helyét egy halk nyöszörgés.
– Szép volt, így kell ezt csinálni. – elégedett volt oktatóm – Ha valamelyik érzékszerved hátráltatva van, használd a többit. Találd meg melyik a leghasznosabb számodra. – kezében a nyílveszőmet tartotta rajta a vacsoránkkal.
Felébredtem, leugrottam az ágyról. Abban a pillanatba csukódott fel éppen. Most nem sikerült ledobnia. A fal újra félrecsúszott és megjelent az erőtér. Kezdődik a harmadik menet. De még nem mentem át rajta. A konzol előtt leültem a földre, és koncentráltam. a fejemben újra elő tört a zsibongás. Még mindig nem lehetett kivenni mit mondanak. tovább koncentráltam. a hangok elhalkultak.
/*szavazás eredménye: Diodonokkal való kommunikáció.*/
Egy hangra koncentráltam.
Lassan kivehető volt. Ugyanúgy ülve, kinyújtottam oldalra a kezem, és megfogtam a konzol pultját.
A felém törő képek, olyan gyorsan pörögtek, hogy fel sem tudtam fogni őket. Valami a hátérben viszont próbálta megakadályozni, de nem járt sikerrel. Elengedtem a pultot.
– Mit sikerült letöltenem? – kérdeztem a Diodonoktól.
Képek jelentek meg előttem, ami kicsit hirtelen zavaró volt, de rájöttem, hogy a letöltött adatokat mutatta, és már minden a fejemben van. Ilyen memóriáról álmodtam mindig.
Átléptem az erőtér felületén, és újabb meglepetés tódult a szemem elé. Újra a Dél-Amerikai dzsungelben találtam magamat. A vizuális megtévesztést megint bedobták, de már valahogy nem voltam olyan fogékony rá. Bár testem megint emberi volt, még az álmomba szereplő íjat is a kezembe vetítették, bár láthatóan nem tudták mi az. A sűrű erdő elfedte előlem, vajon mire készülnek.
Leülve az erőtér elé, ami persze eltűnt, és azt a látszatot keltették , hogy a terem közepén vagyok, már nem dőltem be nekik.
– Segítsetek, hogy lássak. – kértem szimbiózisban élő apró lényeket.
Válasz helyet a látásom elkezdet átalakulni. Először áttetszővé téve az egyes elemeket, amiből még nagyobb kavarodás lett. Szememet meresztve próbáltam a kuszaság mögé látni, de csak mozgást láttam, mást nem.
A következő pillanatba eltűnt a teljes holografikus kép, és kitisztult a terep. A szétszórtan elhelyezkedő oszlopok valószínűleg a fákat akarta helyettesíteni. A padlóból kiálló kisebbek meg a dimbes-dombos terepet. A plafonon lévő holokivetítők is jól láthatók voltak. Így már nem volt szükségem a kiiktatásukra.
A mozgás nem volt más mint az egyik falon egy jókora ajtó nyílt ki, de ez nem csak részben, teljesen eltűnt a padlóban. Felálltam, és vártam. Nem jött ki rajta senki.
Talán azt akarták, hogy én tévedjek oda be. Célirányosan indultam el feléje.
Bármivel is készülnek, már nem rejtőzködhetnek el előlem. Az ajtóhoz érve benéztem rajta. Azon nyomban oldalra vetettem magamat, majd fel a falra.
A két Zosterops vágódott ki rajta. Ügyesen elkerülték az oszlopokat. Innen fentről vettem csak észre, hogy sorba rakták őket, hiszen ez a faj nehezen fordul, így megkönnyítették nekik a terepet.
Miért küldenek ellenem egy olyan fajt, ami csak fémekre megy? Nem értem. Hátamat a falnak támasztva guggoltam a falon, és figyeltem, amint lassan végig érnek a termen és ott megfordulva indulnak vissza. Az oszlopok mellett elsuhanva, közeledtek.
Tehát még az Ondatraiak pusztulása is a Putoriusok műve. Hihetetlen ez a faj. Az Androméda-galaxis alattomos férgei, amit ki kell íratni.
Amint haladtak felém, hullámzó mozgásuk, arra engedett következtetni, hogy nem természetes nekik, ilyen nyílt terepen mozogni. A szájukat tátva tartották, hiszen a föld alatt, folyamatosan harapják maguk előtt a talajt. Odaérve elém, becsukták szájukat. A fejük tetején lévő szerkezet, villant meg előttem. Előre ugorva a legközelebbi oszlop tetején teremtem. A két fej beleütközve a falba egymás felett elfordulva, folytatták útjukat vissza a terem vége felé, helyet cserélve.
Irányítják őket, ezért nem támadják meg fém oszlopokat. Kezdtem megsajnálni őket.
Az oldalamba belecsapódó test lelökött az oszlopról. A padlón landolva egy hosszú kígyó szerű alakzatot láttam csak. Beterített, és végig gyalogolt rajtam. Az ajtón kivágódó harmadik társuk egyenest nekem fordult, és most apró mozgató nyúlványait nem kívánt közelségből szemlélhettem. Oldalamon pörögve gurultam a nyomában.
Amint áthaladt rajtam, feltápászkodtam a földről. Felugorva kerestem a többit. Kapkodásomnak meg lett az eredménye. Nagyot koppantam a padlón, pont az egyik útjába. Az oszlopok idő közben eltűntek, de annyira a Zosteropsokra figyeltem, hogy ezt nem vettem észre.
Esélyem sem volt kitérni előle. Száguldó vonatként gázolt át rajtam. Letarolva, mint egy fűszálat. Újra csak a hasát nézhetem, nem valami bizalom gerjesztő látvány.
Kábultan álltam fel. A terem végénél a falra félig felkúszva fordultak megint. A hármat elég nehéz volt követni, de legalább kötött pályán haladnak. Mozgásuk elég jól kiszámítható. Oldalazva mozogva kerültem a másik útjából ki. Amint mellém ért felugrottam a hátára. Hullámzó teste, olyan érzés volt mintha egy ügető ló hátán lovagolnák, de ez inkább egy megvadult kancára emlékeztetett. Lassan tudtam előre mászni. Feje távolinak tűnt, de nem elérhetetlen. Közeledett a fal. Gyorsítottam. Elértem a nyakáig. A szerkezet egy kar nyújtásra volt tőlem. Megmarkoltam a szélét. Elérte a falat, felcsapódott rajta. A gépezetbe kapaszkodva, úgy repültem felette, mint rodeós a bika felett, akinek az egyik kezét odakötözte a bikához. Keményen landolt a padlón. Oldalra zuhantam. A fal keményen csapódott a hátamba.
A Zosterops tovább száguldott. Kezemet felemelve, a szikrázó szerkezetet ledobtam a földre. Jött már a következő járatom. Még mellém sem ért én már ugortam. Előbbi hibámból okulva, most sikerült egészen a nyakára landolnom. Megmarkoltam a szerkezetet. Az energia elvonás sikeres volt. Éreztem, hogy kiürül, és leáll. A Zosterops érezhetően megrázkódott, és egyenes vonalától eltérően oldalra fordult. Társa még irányítva volt, rajta a fém szerkezet. Fellendültem a levegőbe. A két test ütközését még így is éreztem. A kemény fej átfúrt a társát, míg amaz oldalazva törte le támadója fejét. A padlón tovább szaladva, kaptattam fel a falra, egészen a plafonig. Ott pihentem csak meg. A két test elgyötörten hevert a terembe.
Csönd ereszkedett ránk.
Hol a harmadik? Nem láttam sehol sem. Az ajtó még nyitva volt, talán ott van?
A plafonon szaladtam előre, egész a falig. Ott lassan leereszkedve fejjel lefele néztem be a nyíláson.
A terem szomszédságában lévő kisebb helyiség, valószínűleg a Zosteropsok befogására volt kiképezve. Hosszú egyenes vájatokra volt osztva. Az egyik végén lévő plafonról lelógó csonk jelezte, hogy ott korábban egy gépezett lóghatott lefele. Ez az ami telepítette rájuk az irányítót. Hiánya jelezte, hogy hiányzó példány járt erre. A túlsó falon lévő nyílás pedig hogy hol távozott. Leugrottam és rohantam a nyílás felé. Odaérve lassítottam. A nyílás nem volt más mint egy ajtó, amit sikeresen eltalált, és könnyedén áttört.
Kilestem óvatosan. A kint sorakozó Diodeldronok közt, egy sor hiányzott. Láthatóan nem mozdultak. Ők lennének a következők talán?
A terem végén lévő kerek nyílás, iránytűként mutatta a további irányt. Elosontam a szunnyadó hadsereg között. A következő nyílás, már nem tartogatott különösebb meglepetést.