Zelta útja – Őrületben és halál közelben (10.)

9. fejezet Őrületben és halál közelben

Ismerős kép kúszott szemei elé: a folyosó. Előtte a szokásos, néhány fáklya fényével megvilágított falak, mögötte pedig, egészen a hatalmas, zárt kapuig el lehetett látni. De e mögött legalább tudta, mi van. Ami előtte volt, még bizonytalanság érzését keltette benne, főleg, mert olyan hangerővel szólt a zene bent, hogy még kint a folyosón is beleremegtek a falak, furcsán hullámoztatva a fényt. Kísérteties látványt nyújtott.
A zene pedig, valamiféle állatias, ősi dal lehetett, dobokból és kiáltásokból álló ritmus volt csupán. Mégis magával ragadta az embert, Zelta meglepődve vette észre, hogy a ritmusra hullámzik a teste. Kedvet kapott hozzá, hogy belépjen a szobába. Ahogy közelebb ért az ajtóhoz, az magától kitárult, Zelta pedig belépett.
Úgy érezte, mintha egy hullám csapódott volna össze a feje fölött. Szédült. A falhoz löködték, szerencséjére, mert így volt mire támaszkodnia. A zene itt még hangosabb volt, a tüdeje fájt, úgy érezte, mintha a mellkasát ütnék a dobok helyett. A fény halvány volt, csak sejteni lehetett az emberek körvonalát. Fiúk és lányok táncoltak őrült módjára. Senki nem figyelt másra, csak a zenére, és a saját testére. A táncra. Zelta lehunyta szemét, és a teste mozgott, mintha nem ő irányítaná.
Órák múlva sem érzett fáradtságot. Olyan volt, mintha egy másik világba került volna. Szemét hiába nyitotta ki, nem látott. A zene is elhalkult, füle belefáradt abba, hogy továbbítsa kábult agyának. Valami más, valami különös érzék viszont felerősödött benne. Érzete, ahogy a testéhez simul valaki, aztán tovább áll, és más jön a helyébe. Szinte maga előtt látta, akihez hozzáért, minden porcikáját ki tudta tapintani egyetlen érintéssel.
Később, mikor már nem tudta, hogy ki is ő, és mit keres itt, hirtelen, mintha áramütés érte volna: a gyomra összerándult, minden porcikája bizsergett, és az ájulás kerülgette, egyetlen érintéstől. Megfogta a kezet, amelyik megérintette. Bár még mindig nem látott, tudta, hogy egy lány áll előtte. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megcsókolja. A lány hagyta magát. Mintha a végtelenségig lettek volna így, mindketten úgy érzeték. Egymáshoz simulva, csókolózva.
Aztán a zene hirtelen megszűnt, mintha elvágták volna, Zelta pedig döbbenten vette észre, amint teli torokból épp a lány fülébe üvölti:
-Szeretlek!!!
A fény is erőteljesebb lett, így Zelta egy pillanatig azt, hitte, hogy megvakult, és megsüketült. Aztán kitisztult látása, hallása pedig visszatért, így láthatta a sok döbbent, és megvető arcot, amely rá szegeződött. A lány rajongva nézett rá, ő pedig semmit nem érzett iránta. Rémülten nézett körbe. A sok ember védőbástyaként vette körül a lányt, és ellenséges pillantásokat vetettek felé. Tekintetével az ajtót kereste, de azt már rég elállták. El akart indulni felé, de izmai végleg felmondták a szolgálatot, és összeesett. A földről még ijesztőbbnek tűntek az emberek, fölémagasodva méregették és bírálták őt. Utolsó erejét összeszedve feltápászkodott, és határozottan az ajtó felé indult. Az előtte állók odébb mentek, utat engedve a zárt ajtóhoz. Mikor Zelta még egyszer visszanézett, úgy érzete, nem bír elviselni ennyi gyűlöletet, és fáradt teste ernyedten zuhant ki, a most már nyitott ajtón. Összekuporodott a folyosón, és megvárta, míg a bejáró becsukja magát. Elaludt.
Nem tudta, mennyi idő telt el a néma sötétben, mikor felébredt. A saját álmába. Elgondolkodott. Valamit rosszul kellett csinálnia, amiért ennyire gyűlölték. A lánynak tett vallomás? Nem, ezt nem hitte. Ilyet nem tesz nap, mint nap, miért akarná Saddu, hogy erről szokjon le? Más volt a hiba. Kicsit korábbra kellett visszanéznie. Az egész forgatag…elvesztette az eszét. Mindent az ösztönei hajtattak végre vele. Ez lehet a tanulság, igen, ez elég kézzelfoghatónak tűnt. Kihasználták, és kihasznált másokat. Sokkal rosszabb is történhetett volna. Utólag ijesztő volt arra gondolni, hogy mennyire magával ragadta a hév. Szégyellte, és gyengének érezte magát. Másra is gondolt. Hogy néhány döntését mennyire hirtelen elhatározásból hozza! Semmi gondolkodás, csak a hangulat, és a pillanat számít…erről le kell szoknia! Emberhez méltóbb, sőt, Saddu barátságához méltóbb lenne. Szerette volna elérni ezt.
Lábából elmúlt a fáradtság, felállt, és határozottan elindult előre. Újra fény övezte lépteit. Meglátta a következő ajtót, de eljutni már nem tudott hozzá.
Szemét kegyetlenül feszítette fel a reggeli világosság. Tudatába kúszott minden, amit ez az éles fény megvilágított. Olyan volt, mint egy világ születése, pedig tudata született meg ismét erre a világra. Minden tagja fájt, mintha valóban áttáncolt volna egy éjszakát, és nagyon éhes volt. Fel akart kelni, aztán rádöbbent, hogy még mindig a vonaton van. Az ülésen volt, elfekve, úgy, ahogy Saddu hagyta ott. Kinézett az ablakon. A vonat állt, és csak nagyon messze tőle, látott néhány vasúti kocsit, ami tömve volt emberekkel. Leszállt a kocsiról, ahol eddig volt. Most látta csak, hogy le volt csatolva mindenről, magányosan álldogált egy rozsdás síndarabon. Mikor jobban megnézte, nem voltak kerekei. Egészen elképedt, hogy hogyan kerülhetett ide. Mivel a kocsi magától nem gurulhatott ide, kerekek nélkül, őt hozhatták ide. De ki?! Megrémült erre a gondolatra. Nem tudott rájönni, de azt már tudta, hogy egy éjszakát töltött itt. Az órája szerint ugyanis péntek volt.
Zelta sosem tudta meg, hogy miután menetrend szerint erre a kocsira véletlenül nem volt szükség, ide gurították hát, bármilyen nehezen is ment, ezeken a régen használt síneken, a mozdony alig tudott visszatérni a saját helyére. Aztán négy, homályos tekintetű, izmos alak valahogy leszerelte a kerekeket. Végül tovább álltak, és fél órával később nem emlékeztek semmire. Mindenki tökéletesen elfelejtette a kocsit, mintha sosem létezett volna. Saddu pedig ezalatt erősen koncentrált. Négy ember agyába beférkőzni nem kis feladat!
Zelta erről mit sem tudott, ezalatt mélyen álmodott. De még sokszor előfordult vele, hogy erre az estre gondolt, és Saddu kezét, vagy inkább fejét sejtette a dolgok mögött. Most pedig, hazafelé indult. Jóleső érzés töltötte el, elvégezte, amit akart, amiért elindult, még ha nem is a maga jóvoltából.
Ismét átmászott a sövényen, ezzel maga mögött tudva az egész vasútállomást. Jókedvvel sétált hazafelé.
Otthon csend volt, a szülei dolgozni mentek. Egyenlőre megúszta a kérdéseket, hogy hol járt az éjjel. Biztosan furcsállták, hogy megint elmaradt éjjelre, mint a régi „szép” időkben, mikor még Dukannal bandázott. Akkoriban sok dolgot megcsinált, ami miatt ma már szégyellte magát. Elgondolkodott rajta, hogy vajon akkor is így lenne, ha nem találkozik Sadduval? Nem tudta eldönteni.
A szobájában képek voltak, és levelek, amikkel ezelőtt sosem találkozott. Az álombeli lánytól származott az összes. Zelta undorral fordította lefelé a képeket, a leveleket pedig a kukájába söpörte. Nem szeretett találkozni álombeli hibáival az életében.
Órákkal később végre fáradt volt, és örömmel fogadta ezt az érzést. Aludni szeretett volna, hiszen az álmai lassan izgalmasabbak voltak, mint az élete. Fürödni indult. Beült a kádba, és megnyitotta a vizet. Gőzölögve hömpölygött a csapból. Zelta érzete, hogy ellazul: minden tagja ernyedten úszkált a vízben, feje is megtelt a forró gőzzel. Ha nyitva lett volna a szeme, nem látott volna tovább az orránál, olyan homály fedte a fürdőszobát. De addigra, mire ilyen állapotok vették körül, már semmit sem látott, mert elaludt.
Úgy érezte, hogy már előbb lépkedett lába magabiztosan előre, minthogy a folyosó kövére ért volna álmában. Aztán meglátta maga előtt a célt, amit elérni szeretett volna: a következő ajtót. Mikor az ajtót szegélyező két fáklya meggyulladt, az nyikorogva, résnyire kinyílt. Zelta szélesebbre tárta volna, de ekkor Saddu hangja úgy tört rá a levegőből, mindenhonnan, mint ha dörögne az ég. Mintha villám csapott volna belé.
-Zelta! Tűnj innen! Most! Fel kell ébredned!
Közben úgy érezte, mintha erősen megragadná valaki a vállát, és felfelé rángatná.
Engedelmesen felült, és kinyitotta a szemét. Hirtelen éles fájdalom hasított a tüdejébe. Úgy érzete, mintha nem is ő volna az, aki öklendezve köhögi fel a vizet a tüdejéből. Kívülről látta magát. Szörnyen nézett ki: sápadt volt, kezei összefonnyadtak a víztől, lila száján pedig végeérhetetlenül folyt ki a víz. Mikor végre lélegzethez jutott, hörögve kapkodta a levegőt, és ismét a saját szemein keresztül látott. Hátradőlt a kádban. Végiggondolta, hogy mi történhetett vele. Még emlékezett rá, amikor beült a kádba, aztán biztosan elaludt. Lecsúszott, és nem ébredt fel rá, hogy a tüdeje megtelik vízzel.
Később, mikor megnyugodott teljesen, és édesanyját is megnyugtatta,- aki a köhögésre figyelt fel- hogy nem történt semmi baj, a szobájába vonult, és arra gondolt, hogy vajon idővel magától is felébredt-e volna. Nem tartotta valószínűnek; még élénken élt lelki szemei előtt a saját lila szája, és sápadt arca.
Saddu most megmentette a testét. Az életét már rég megmentette.