Rosadora titka

Két kicsi gyerek volt a C. családban, hát persze hogy kellett valaki melléjük. Angol hölgyeknek számos társadalmi kötelezettségük van, reggel kilovagolni, délelőtt vendéget fogadni, a legnagyobb melegben pihenni, a tea és a vacsora között leveleket írni, este még több a vendég, mint délelőtt. Még az is csoda, hogy egyáltalán időt szakítanak arra, hogy teherbe essenek.

Az 1820-as években az indus férfiak már szívesen vállaltak szolgálatot angol házaknál, például csobdarban vagy munsiban sohasem volt hiány. De az asszonyok nem igen hagyták el az otthonukat, nem is lehetett, mert egy egész óvodára való gyereke volt mindegyiknek. Lady C. nem tehetett mást, fölvette azt az egyet, aki ajánlkozott.

Nem is lehetett sok kifogása Rosadora ellen. Az új aja 30 éves lehetett, kissé elvirult szépség, ki tudja, miért nem ment eddig férjhez. Szerette a bő, abroncsos szoknyákat, csipkéket, tüllöket és fodrokat, még a szoknyája alja is masnikkal volt tele. Katolikusnak vallotta magát, bár sosem kapták rajta imádkozáson, nem is voltak imakönyvei vagy szentképei. Vasárnap kicsípte magát, mint hajdan a francia hercegnők, aztán elment a kis portugál templomba – mert Rosadora halfcast volt, portugál apától és hindu anyától született. Ennek megfelelően fennhordta az orrát. Csak a gazdái számára volt Rosadora, a szolgáktól megkövetelte, hogy Signorának szólítsák.

Volt néhány furcsa szokása, de Lady C. mindig a védelmébe vette. Végül is, kedves és türelmes a gyerekekkel, játszik velük, a nagyobbat olvasni és számolni tanítja, a kisebbet szó nélkül átöltözteti bizonyos, elkerülhetetlen balesetek után. Lehet-e többet kívánni egy ajától? Nem olyan nagy baj, ha Signorának szólítja őt egy daftari vagy egy mihtaráni; amint hogy az se baj, ha a kalapja akkora, mint egy malomkerék.

Bombay-ban elég sok volt a halfcast, portugál-indus keverék. Hinduk, muszlimok és parszik példás egyetértésben lenézték, még az utcán is kikerülték őket. Ettől azonban csak egyre büszkébbek lettek. Még szép, hogy a pórnép eltakarodik előlünk az útból. Mi sem keressük a színesek barátságát. Holott éppen olyan barna volt az arcuk, mint a többi bombayi „bennszülöttnek.”

Idővel Lady C. egyre több furcsaságot fedezett fel Rosadora körül, és szívesen el is küldte volna, de hát nem akadt más jelentkező.

Az semmi, hogy mindig úgy öltözik, mintha álarcosbálba készülődne, sőt inkább üde színfolt a régimódi abroncsos szoknyájában. Lady C. barátnői fáradhatatlanul köszörülték rajta a nyelvüket, sőt Miss B. egy ügyes kis szatirikus verset írt Rosadoráról, ami többször is nagy sikert aratott az előkelő társaságban. Lady C.-t a malomkeréknyi kalapok sem aggasztották, a kalap mérete magánügy. Sokkal jobban zavarták a Rosadora látogatói. Ezek a sötétképű alakok többnyire alkonyattájt jelentek meg, fontoskodva érdeklődtek a Signora után, és egy perc múlva már el is mentek; mintha csak arról akartak volna megbizonyosodni, hogy még megvan-e. Nos, megvolt, de talán nem örvendett a legjobb egészségnek. Sápadtnak és betegesnek látszott, a barna képe ellenére. A sötétképű urak egyperces vizitjei után mindig jobban lett, mindenüvé elhallatszott a hangos nevetése, aztán megint kedvetlenül viselkedett, a következő alkonyati látogatásig. Lady C. hétfejű sárkányként őrködött a maga és minden más nőnemű erényén. Nagyon nem tetszett neki az a csekély társadalmi élet, ami a Rosadora körül kialakult. De mit kifogásolhatott volna? Az urak ritkán jöttek, egy perc után elmentek, az aja sohasem maradt velük kettesben – mibe lehetne belekötni?

Talán abba, hogy Rosadora szinte sohasem evett. Csak a kicsi lányt etette, amikor asztalhoz ültek; ő maga beérte egy-két korty gyümölcslével. És ha legalább lefogyott volna ezen a sovány diétán! De nem, Rosadora töltött galamb kebleinek, húsos karjainak, párnás ujjainak semmit sem ártott az éhezés – a többi testrészt jótékonyan eltakarták a királyi toalettek.

A vallás dolgában senki sem vádolhatta Rosadorát tévelygéssel; a kis portugál templomba eltalált volna bekötött szemmel is, és a legújabb ruháinak bemutatása teljesen kielégítette a lelki igényeit. Ahol egyáltalán nincsenek utak, ott nincs mit letérésnek bélyegezni.

Lady C. bizalma akkor rendült meg, amikor az egyik látogatója felismerni vélte Rosadorát. Lehet annak tíz éve is, hogy volt szerencsém a Signorához, mondta ez a gentleman, főbíró a Bombay Presidency-ben. Akkoriban Almeriasnak nevezte magát, és egy rosszhírű ház alkalmazottjaként csúnya botrányba keveredett. A stricije megölt egy másik portugál halfcastot, kirabolta, és a Signora szobájában rejtette el a zsákmányt. – Lady C. nagyon nyugtalan lett, és faggatni kezdte Rosadorát. Tíz évvel ezelőtt Travankorban éltem, felelte nagy lelki nyugalommal az aja, már csak ezért sem kerülhettem összetűzésbe a törvénnyel a Bombay Presidency-ben. – De aztán kiderült, hogy a szolgák mind Almeriasnak nevezik őt, a háta mögött, és egy banija azt állította, hogy maga is igénybe vette Almerias szolgáltatásait, némi készpénz ellenében. Első felháborodásában, Lady C. kidobta a baniját – hogy meri őt ilyen részletekkel traktálni? De aztán nem volt mit tenni, Lord C. a rendőrséghez fordult, és adatokat kért Rosadora-Almerias előéletéről.

A rendőrfelügyelő képben volt. Igen, elő sem kell venni az aktákat. Jól ismerték az Almerias néven dolgozó prostituáltat, aki egy időben elég sok munkát adott a rendőrségnek. Csakhogy ez az Almerias meghalt, körülbelül öt évvel ezelőtt. Az aktáit még nem zárták le, mert alapos gyanú van arra, hogy megölték. Akkoriban egy travankori hindu volt a szeretője, de mire észbe kaptak, és le akarták tartóztatni, az illető eltűnt. Több, mint valószínű, hogy ő végzett Almerias-al, de a nyomozás akadozott. Travankorban nem ismerték; de az egyik ügynök azt hallotta róla, hogy varázsló, a pillantásával öl, feltámasztja a halottakat, meg hasonló képtelenségekre vállalkozik. Nem lehetetlen, hogy Almerias és Rosadora ugyanaz a személy.

Mégis hogyan, kérdezte a Lord, ha meghalt ez az Almerias?

A rendőrfelügyelő kényelmetlenül feszengett a székén. No igen, lehetséges, hogy megölték, és még mindig életben van. De jobb, ha ezekkel a sötét ügyekkel nem foglalkozunk. Félelmetes dolgokat beszélnek a travankori varázslókról. – Nonsense, mondta a Lord, varázslók nincsenek, vagy legföljebb azoknak árthatnak, akik félnek tőlük. Hallottam már ilyesmiről Afrikában, egy ostoba parasztot megölt a saját rettegése. – A rendőrfelügyelő tehetetlenül tárta szét a karjait. Mit csináljak? Bátor embereim vannak, habozás nélkül szembeszállnak a rablókkal, tigrisekkel, megvadult elefánttal, de a travankori varázslóktól félnek. Ugyanakkor Travankor nem a Társaság területe, független hercegi állam. Nem nyomozhatunk egy független hercegi állam területén.

Végül is maga Rosadora oldotta meg a kényes helyzetet; elfogulatlanul közölte, hogy egy másik helyen sokkal több pénzt ajánlottak a szolgálataiért. Lady C. nagyon megkönnyebbült, és egy szóval sem tartóztatta. Fölvett egy másik lányt, aki szintén nem volt kifogástalan erkölcsű – azelőtt egy agglegény háztartását vezette – de legalább nem ismerték a rendőrségen. A dolog pedig sürgős volt, mivel a Lady harmadik gyereke már nagyon a szabadba kívánkozott.

Eltelt egy vagy két év, Almerias-Rosadoráról nem hallottak többé, de egy vacsora után valahogy szóba kerültek az indiai mágusok, és L., aki Kalkuttából érkezett egy rövid látogatásra, váratlanul nagy szakértőnek bizonyult. Van néhány rendkívüli ember Indiában, mondta ez a L., magam is találkoztam eggyel. Nagyon egyszerűen öltözött, egyáltalán nem tűnt mágusnak, de azt rebesgették róla, hogy fel tudja támasztani a halottakat. Megtanítja őket bizonyos feladatok elvégzésére, és ezek a halottak vagy élőhalottak ingyen szolgálják őt. Időnként, gondolom, hetente egyszer kapnak egy mágikus port, ami életben tartja őket. Ez elég is nekik, nem igen esznek, legföljebb egy-két korty gyümölcslevet vesznek magukhoz. – Itt Lady C. elájult, és lefordult a székről.

Nagy kavarodás támadt, és a Lord kedvetlenül megjegyezte: Nem értem, mi történt. A teánál még nem volt semmi baja.