Két hónap New Yorkban 10.

Most arról, hogy Tóni, miért Prédikálós Tóni? Persze ha egy-két órát vele töltene a nyájas olvasó, fel sem merülne ez a kérdés, de had szemléltessem, a Bronxba tett látogatás után, az egyik este ismét összefutott, mit futott, összesétált, összetalálkozott a korábbi társaság a parkban. Most azonban ott volt Tóni is, és hozzálátott elmesélni az ő 56-os hőstettét, a történetet nekem adta elő, mivel én még nem hallottam, legalábbis ő azt hitte, és én meghagytam ebbéli hitében.
-Képzeljétek a körúton megyek hazafelé, csendes délután volt, amikor az Üllői út felöl egy orosz harckocsi jön velem szembe, gondoltam megállítom. Kimegyek az út közepére, integetek neki, de nem állt meg, csak lassított, elé állok, és kitámasztom a jobb karommal, -ezt be is mutatja, -leginkább úgy fest, mint egy vívó, aki tust visz be, a többiek hangosan nevetnek, de Tóni rájuk sem hederít, kipirult arccal folytatja a történetet.
-Biztosan jól emlékszel Tóni?-kérdi a szomszéd padon ülők közül valaki.
-Persze, hogy jól, lehet ezt elfelejteni?
-Mi történt azután, kérdem?
-A ruszki gázt adott, és a lánctalpak elkapartak az út kövezetén, olyan erővel tartottam a tankot.
-De hisz ez hihetetlen.
-Máig nem tudom, hogyan kaptam ezt a hatalmas erőt, de így történt.
-Mi lett a harckocsival?
-Az orosz ismét gázt adott, de továbbra sem engedtem, csak farolt a hatalmas monstrum, az újabb gázfröccsnél meg lefulladt.
-És?
-Ugráltak kifelé az orosz katonák, a fegyvereiket lerakták elébem, és megadták magukat.
-Erre te?
-Mondtam nekik, hogy a fegyverek maradnak, ti pedig menjetek békével haza.
Eddig a Tóni története, ja és, hogy miért prédikálós a ragadvány neve? Azért mert a történet elmesélése több mint egy órát vett igénybe, és az előadásmódja valóban leginkább prédikáció volt.
…Ezen az estén még egy történetet volt alkalmam meghallgatni.
Ezt K. F. mesélte, ő más kategória, mint Tóni, egzisztenciával is rendelkezik, de nagyot mondani ő is szeret. Mondandóját imígyen kezdte.
-Tudjátok én, hogyan szöktem el Magyarországról?
-Mondjad, K. F.,ne kímélj, mesélj!
-Akkoriban (1972-ben) nyugatra útlevelet nemigen lehetett kapni, az un. piros útlevéllel viszont ki lehetett utazni Jugoszláviába, én is ezt az utat választottam még két cimborámmal. Kimentünk Jugóba, hogy onnan majd hajóval,vagy busszal átmegyünk Olaszországba, igenám, de a Jugó határőrök nem engedtek felszállni a hajóra, ezek után a busszal meg sem próbálkoztunk, féltünk, hogy hazatoloncolnak, így hát maradt az úszás. A két barát, akikkel együtt terveztük a disszidálást nem mertek jönni, én azonban nekivágtam, és átúsztam az Adriát.
-Keresztbe, vagy hosszába? Kérdezte ártatlan arccal Boros úr.
-Pesze, hogy keresztbe, és nem az egészet, csak úgy 15-20 kilométert, így is félholtan szedtek ki a vízből az olasz partiőrség emberei, de boldog voltam, egy szál fürdőgatyában, de kijutottam a szabadvilágba.
-Idefigyelj K. F. nem is tudsz úszni.
Ezen a beszóláson aztán megsértődött, és elment, a többiek tudták, vagy tudni vélték, hogy nem úszva, hanem a Cápuai menekülttáborba érkezett, és több mint félév után jöhetett Amerikába. Így volt, vagy nem mindegy is, azon azonban elgondolkodtam, hogy miért mondanak nagyot ezek az emigránsok, miért találnak ki hihetetlen történeteket, megfejteni ugyan nem tudtam, de van egy sanda gyanúm, mégpedig az, hogy itt, az ígéretföldjén sem lettek sikeresek, és ezekkel a hazugságokkal igyekeznek kompenzálni, felejteni.
Nem véletlen, hogy a sikeresebbek, a Petri házaspár, vagy Zoli bácsi a szerkesztő, vagy Béla bácsi az építési vállalkozó nem keveredett ilyen harcokba, tengerátúszásba.
Nem esett szó még Boros úrról, ő nem mesélt semmit, róla inkább a többiek beszéltek, persze a háta mögött.
Borosnak a Centrál-park környékén volt egy jó menő étterme, csakhogy egyszer a haverjai kivitték a lóversenyre, ez, mint utóbb kiderült súlyos hiba volt, mert az öreg rákapott, és szépen lassan előbb az étterem bevételeit, majd magát az éttermet is kihordta a lovira, most beletörődve a sorsába nyugdíjas.
Én meg úgy gondolom, hogy ezek figurák megérnének egy szociológiai tanulmányt, és akkor még nem beszéltem Gáz Gézáról, és nejéről, akik ’85-ben lógtak ki, tanári diplomával, és azóta alkalmi takarításból tartják el magukat, tele vannak panasszal. Amikor megkérdeztem, hogy ha ennyi a kifogás, miért nem jönnek haza, mostmár büntetlenül megtehetik, úgy néztek rám, mint a bolondra, hogy Amerikából haza, mit gondolok én?
Mindenesetre ez is, az is, az emigráció része, és bizony nem mindnyájan öregbítik szép hazánk hírnevét.

Folyt. köv.