Gréta

Gréta okos nagylány volt már, noha még csak tavaly novemberben töltötte be a negyedik évét. El tudott számolni – némi segítséggel – százig, a rajzai alá önállóan írta oda a nevét, csupa nagybetűvel és rengeteg verset, mesét ismert. Fejből mondta őket, ujjacskájával a könyvben lévő sorokat követve, úgy tett, mintha olvasna.
Azt is tudta, hogy telente néhány hetet kórházban kell töltenie az asztmája miatt. Legalábbis Anya ezt mondta neki. Ilyenkor sajnos Anya nem maradhatott egész nap vele, a munkája miatt.
Igaz az óvodában is egyedül volt, de az egészen más. Oviba csuda izgalmas járni, folyton történik valami érdekes, és ott van Ibolya néni, akit nagyon szeret. Anya után talán őt a legjobban.
A kórházban mindig büdös van, sok félelmetes ember és egy csomó kellemetlen dolog; az infúzió, vagy az injekciók és a különféle keserű tabletták, amiket nagyon utált, de azért persze bevette őket. Anya azt mondta neki, hogyha nem szedi rendesen az orvosságokat – egyszer rajtakapta, amint a betegszobában lévő csapba próbálta bedobni – akkor sokáig itt kell maradnia. Márpedig ő minél előbb meg akart gyógyulni.
Itt a kórházban minden olyan más, minden olyan idegen. Például a rozzant, kényelmetlen fémágy a letolható rácsokkal. Amikor reggelente kimászott belőle, hogy a törött mosdóhoz menjen fogat mosni, a papucsát keresgélve a hideg kőpadló szinte égette a talpát.
Az idén két fiú szobatársat is kapott, mindketten idősebbek voltak nála, Ricsi hat, Zoli pedig ötéves volt. Zoli „intézetis”, így mondta a nővér néni, közben olyan képet vágott hozzá, mintha nagyon dühös lenne. Akkor is így csinált, amikor Anya szólt neki, hogy ki kellene cserélni Zoli pelenkáját, mert nagyon erős hasmenése van. Zolit durván beleállította a szobában lévő kádba és tessék-lássék lemosdatta. Közben morgott. Anya többet nem is kérte meg semmire, inkább saját maga öntött a fiúnak üdítőt, ha szomjas volt, abból, amit neki hozott. Valamelyik délután pedig az egyik vaníliás csigáját adta oda, pedig azt is ő kapta.
Gréta utálta a „közös” étkezéseket is; amikor papucsban és fürdőköpenyben ki kellett menni a sok ismeretlen gyerek közé. Guruló fémszekrényben tolták az asztalokhoz a még gőzpárát pöfögő kondérokat, a barna tálcák, a fehér tányérok és az agyonmosott alumínium evőeszközök társaságában.
A kislánynak már az ételek szagától is hányingere volt. Egyszer valamelyik nővér beleerőltetett egy kanállal a híg főzelékből, ettől öklendezni kezdett. Többet nem is hívták ebédelni, békén hagyták. Szerencsére Anya jól ellátta finomságokkal, sosem volt éhes.
Nem így Zoli, aki mindent belapátolt, amit csak elétettek, kenyérrel tisztára törölve a tányért.
Gréta elborzadva nézte, milyen mohón szürcsöli a levest. Nem fért a fejébe, hogyan lehet mindent, de mindent megenni…
A legeslegjobban mégis az estéket utálta; magára hagyva, Anya nélkül a furcsa árnyakkal teli, sötét szobában. Tudta, persze hogy tudta, ott vannak a fiúk is a szomszédos ágyakban, de mégis… Félelem szorította össze a szívét, szája sírásra görbült. Kipp-kopp… Egy-két rakoncátlan könnycsepp már araszolt is lefelé az arcán.
Ilyenkor bekucorodott a nyikorgó ágy sarkába, fejére húzta a sok használattól érdes paplant, hogy semmi se látszódjon ki belőle. Magához szorította Anya egyik régi hálóingét, ami nélkül otthon sem tudott soha elaludni. Az ismerős „Anya-illat” megnyugtatta, álomba ringatta…
Gréta mindig nagyon várta a szombat-vasárnapot, mert ilyenkor Anya sosem sietett, így az egész hétvégét együtt tölthették. Közösen rajzolgattak a kiságyban, vagy ha már felkelhetett, kimentek az előtérbe a játékokhoz. Persze a fiúk is velük tartottak. Ő lerámolta a polcról az összes ütött-kopott babát, autókat és odahordta az asztalhoz. Érdekes, hogy Zolit nem hozták lázba a narancssárga-piros kisautók, és a zöldre festett mozdonyok, nem úgy, mint Ricsit, aki dudáló-tülkölő hangok kíséretében tologatta őket a kövön. Zoli szívesebben ült Anya mellett, félénken meg-megérintve a kezét. Az ő anyukájának a kezét! Ezen annyira felháborodott, hogy fellökte a fiút a székkel együtt. Anya később elmesélte neki, hogy Zolinak nincsenek szülei, ezért nem szabad vele ilyen csúnyán viselkednie. Gréta ezt nem értette. Mi az, hogy Zolinak nincsenek szülei? Eddig csak olyan gyerekekkel találkozott, akiknek van.
Amikor Anya mesét olvasott, – ő az ölében ülve hallgatta – a két fiú is odakuporodott a lányka ágya mellé. Anya néha, lopva – amikor azt hitte, hogy nem néz oda – megsimogatta Zoli aranyosan fénylő, fürtös fejét. Gréta dühös volt ugyan, de mégsem szólt semmit. Ha hazamennek, akkor Anya újra egyedül csak az övé lesz…
Egyik reggel Anya korán jött be hozzá, ő még aludt. Olyan nagyon jó érzés volt ismét a közelében ébredni! Egy nagy táska mélyéről előkerültek a kinti ruhái; nadrág, sapka, sál, kesztyű… Gréta ebből kitalálta: végre hazamehet!
Anya ráadta a tiszta fehérneműt és sorjában a többi ruhadarabot is. Miközben két kis copfba fésülte szöszke, gyűrűs haját, a kislány egyfolytában beszélt, be nem állt a szája… Mígnem valami furcsa, nyüszítő zajra lett figyelmes. Meglepődve nézett oldalra és látta, hogy Zoli az ágyban térdelve sír. Gréta nagyon megsajnálta, néhány pillanatig eltöprengett – mutatóujját felnőttesen pisze orrához nyomva – mivel vigasztalhatná meg. Majd eszébe jutott valami; óvatosan, szinte lábujjhegyen odalépett hozzá és az ölébe csúsztatta legkedvesebb mesekönyvét. – Neked adom, – súgta a sírdogáló kisfiúnak – örökbe…