S hirtelen magány vette körül a
haldoklókat, szemük mereven néz,
s nem ide lát, s nem mozdul a kéz,
félelem, fájdalom elmúlt, nyugodtak…
Nem hallják már ha innen szólnak,
de látnak, s hallanak valami mást,
csak hallgatják, nézik, csodálkoznak
is talán, mintha más hangját hallanák…
Nyugodt arcotok megpihen végre,
mintha új szemük nyílna a szépre,
amit innen nem láthat senki se,
Új tájak, vidékek, lények éneke,
s nem szomjaznak e vízre tovább,
mint kisded csodálkoznak még, és vége….
6 hozzászólás
Kedves András!
Olvastam mind a két versedet, de szerintem ez még szomorúbb az elsőnél is, hisz a halálról szól, bár elég pozitív formában.
Remélem nem volt komoly a baj, hogy kórháza voltál.
Tudom, sok szörnyűséget lehet ott látni és igen egymásra vannak utalva a betegek.
Remekül megírt versek, tetszett.
Üdv: József
Örülök, hogy tetszett, kedves József
köszönöm
Szia András!
Nagyon megfofott ez a vers, egyúttal ráz a hideg is ahogy olvasom. Mintha olyan valaki írta volna, aki odaátról visszatekint, s nem tudja eldönteni, hogy maradjon-e.
Nyomasztó gondolatok szépen formázva!
Szeretettel: Kankalin
így van kedves Kankalin
köszönöm
Kedves András!
Nagyon mély hatással lehetett rád a súlyos betegek a már távozok testközelsége.Ez így van rendjén,aközömbösség bűn.Nagyon empatikus ember lehetsz.Megrázóan szép verset írtál.
Barátsággal:Margó
Örülök, hogy tetszett, kedves Margó