Torkunkra csavart lánc fojtogat ,
Újból nekünk esik a sok mihaszna,
Szabadságról álmodunk éjjel,
S nappalra rabság a sorsunk ,
Gúnykacaj válasz a halálos grimaszra,
Álmot kergetünk sok ezer éve,
Szabad világról álmodik a kéve,
A szétszórt mag silány ,
Óriás tömeggé duzzadt e tájon,
Az ember csak gép, vagy öl,
Mint egy éhes, sarokba szorított állat,
Munkájának mi a haszna?
Haszonná átszámított egyed ,
Dolgozz csak ! üvöltik a keretlegények,
Korbács csap le, húsodba vág,
Eladják mellőled apád, s anyád,
Kápók őrzik a tábort kétezer éve, s kápók
Vadásznak ma is egy-egy bátor pimaszra,
Egy keresztre feszítendő szegényre,
Fel-felkel a nép, de mindig „ők” győznek,
S az áldozatoknak semmi haszna,
Szabadság, te elrepülő álom,
Kísértesz minden éjszakámon,
Rab vagyok, mint volt apám e tájon,
S hogy valami változott volna ?
Azok osztoznak ma is a győzelmi tálon,
Akik nem szolgálni akarnak,
Csak rávenni arra, hogy fogyassz,
S hogy kihajtsanak a piacra,
Hogy eladd magad, a testedet,
Kiirtsák a lelkedet, bamba baromként
Húzd magad után síró gyermeked,
S rávedd, hogy ő is rabszolgává váljon,
Ne legyen szabad, ne éljen boldogan,
Csak bárgyú tárgyként, bólogatva vegetáljon,
Ezen a jobb sorsra érdemtelen
Hazug világon!