Hajnalban éledő harmat nyomát követtem.
Benne rejlő szépséget istenítettem.
S közben kiszáradt a kutam.
Angyali vízcsepp ajkamhoz ért,
belőle táplálkoztam hosszú ideig.
Aztán a félhomály felért a fényig,
s a harmatcseppem elillant, már nem élt.
Most itt állok, mint megtört fűszál.
Várom, ismét a sötét működjön,
hogy a pirkadat új nedvet küldjön,
melytől testem ismét egyenesen áll.
Hagyom, hogy a szél rángasson,
a nap szívja el minden energiám.
Türelmetlen, remegő testemre
rátaposott a múzsám…
1 hozzászólás
Kedves "Balu"!
Szép, szomorú szerelmes vers ez. Az eleje mint egy szomorú elmélkedés, de az utolsó sorokban kiderül, hogy szerelmes vers. Nagyon tetszik.
A.í.: Faddi Tamás