Lassan sötétedik, de a város még most is nyüzsgő és vibráló. Tavaszváró fesztivált tart a nép, mert elege van a télből. A Tavaszt nem is kell hívni! Jön az magától is!
Pedig a tél az sokkal szebb. Fehér, nemes és ünnepélyes. A hó eltakar mindent, ami fáj és rossz. Az emberek sem kérdeznek annyit, mivel mindenki fázik és siet a melegbe. Sőt valahogy a hideg hónapokban sokkal jobban figyelnek a szeretteikre.
Lassan csendesedett a táj körülöttem. Kiértem a városból és siettem a tisztásra. Arcom mélyen belefúrtam a lila sálamba. Lehet, hogy a nappalok melegek, de a hajnalok és az esték még hidegek. Most még sem fázok, mert vele találkozom.
Vele, aki utálja a Tavaszt, és még is maga a Tavasz. Aki csodás mosolyával a leghidegebb időt és képes forró nyárrá változtatni. Ha vele vagyok a világ sem tűnik olyan óriásinak. Ő más mint akiket eddig ismertem. Soha egyetlen egyszer sem éreztem magam kényelmetlenül a társaságában. Nem kezel gyermeknek és nem kezel felnőttnek sem. Neki egyszerűen az vagyok, aki valójában vagyok. Pont ez vonz benne annyira!
Mindig időben érkezik, és folyton a semmiből tűnik fel. Ezt most sem mulasztott el. Az egyik pillanatban még csak a fehér táj, aztán a következőben egy közeledő fekete pont. Ő az! Csodálatos fekete ménen közeledik. Akár milyen régóta ismerem azt, az arabsot még a ma is kiráz a hideg tőle. Minden izmát engedi láttatni tökéletesen fekete bőre. Ahogy rád néz azokkal a vörös szemekkel, olyan érzésed van, mintha a szívedig látna. Mintha pontosan tudná hogy mi jár a fejedben.
Ahogy odaértek, Ő leszállt és a lova mellkasomnak nyomta a fejét. Nem szólt csak fekete kabátja zsebébe süllyesztette kezeit és bámulta a havas földet, ahol már a hóvirágok harcoltak a fehér takaróval egy kis napfényért. Hiába volt olyan idilli ez a pillanat, valami kis félelem beárnyékolta.
– Egyre hosszabbak a nappalok! – sóhajtott.
– Igen. – mosolyogtam, miközben a fekte lovat simogattam.
– Melegszik az idő. Hamarosan már nem kell kabátot hordanod. – lépet közelebb.
– Azt nem bánnám ha a nehéz kabátok lekerülnének. – néztem rá. A szemei már tükrözték, a vágyát. – De nem akarom, hogy elmúljon a Tél.
– Miért? – lepődött meg.
– Mert… – elbizonytalanodtam. Most azért szeretem a telet, mert ő itt van. Vagy azért, mert …
– Várom a válaszod! – lépett közelebb.
– Mert, szép. A fehér hó eltakar mindent. Nem nézi, hogy jó vagy rossz. Csak elfedi. – néztem körbe. – Mert meghitt. Ilyenkor mindenki nyugodtabb és sokkal több időt tölt a szeretteivel. Ugyan akkor van valami más is a Télben.
– Nem csalódtam. – mosolygott. – Más szemmel látod a világot.
– Baj? – néztem egyenest sötét szemeibe.
– Ezt nem mondtam. De nem illik bele az elfogadott dolgok halmazába. Meg fog gyűlni a bajod másokkal.
– Azt hittem, hogy olyan világban élünk, ahol lehet szabad véleményem. – morogtam.
– Lehetni lehet! – mosolyodott el. – Csak az illeszkedjen az általános világnézetbe. A tiéd pedig nem ilyen.
– De az enyém! – vágtam rá hevesen. – Nem engedek belőle. Ha én elfogadok másokat akkor engem is fogadjanak el.
– Naiv vagy, de tiszta szívű. – kezdett el játszadozni egy csukja alól kilógó tincsemmel. – Mi lesz veled?
– Hogy, hogy? – kezdtem megijedni. Már tudtam éreztem. – Hát igaz? – kérdeztem elhaló hangon.
– Nincs miért elkeseredni! – mosolygott. De szemei mást árultak el. – Látjuk még egymást.
– Mikor? Hol? Mennyi ideig? – kétségbe estem, hogy egyedül maradok. – Miért? – a fekete ló ismét nekem nyomta a fejét.
– Amint lehet, és majd ott ahol a sors akar és akkor amikor akarja. Hogy miért? – nézett rám elgondolkodva. – Mert ez a sorsom.
Sors? Nekem vajon mi a sorsom? Azt megtanultam, hogy járjak nyitott szemmel. Ő mindig arról mesélt, hogy milyen szép a világ, mennyi látni való van benne. Úgy érzem, hogy hamarosan nekem is útra kell kelnem. Látni akarom azt a világot amit ő is látott. Érezni akarom az illatokat és megélni az Ő … Nem az én kalandjaimat akarom megélni!
Ahogy rádöbbentem, az akaratára csend szállt le ránk. Nem szólt és én nem tudtam szólni. Küszködtem a könnyeimmel. Nem akartam sírni. Előtte nem! Így a lova nyakéba temetkezve hullajtottam el pár könnycseppet.
– Nem kell sírni. – tette vállamra a kezét. – Nem tűnök el. Előled nem!
– Nem akarlak elveszíteni! – öleltem át hirtelen. Cselekedetem meglepte. Eddig még soha nem engedett magához közel. Éreztem, ahogy tétovázik. Nem tudta eldönteni, hogy megöleljen vagy ellökjön. Aztán karjai még is átfonták vállam. – Nem hagyhatsz itt!
– Nem hagylak itt! – tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen. – Mindig tudni fogod merre járok. Az Északi szél súgja majd a üzenetem a füledbe. Ha pedig eljön az idő én ott leszek melletted.
– Miért nem maradsz?
– Mert nem tudok. – sóhajtott. – Nézz rám! Fehér a hajam akár a hó, sötét a szemem akár a téli este. Szerinted ki vagy? – mosolygott. – Most viszont már mennem kell. De ezt itt hagyom neked, – tett egy fekete dobozkát a kezembe. – csak akkor nyisd ki ha már elmentem.
– Ne menj! – súgtam a doboznak. Éreztem, hogy ha az életem függene rajta Ő akkor sem tudna maradni.
– Ne feledd, – szállt fel a lovára. – a testvér az testvér marad!
Elment. Eltűnt az esti ködben, ahogy szokta de most nem is fog visszajönni. Vagy is még nem! Ahogy eltűnt szépen lassan feltámadt a szél, lefújva a csuklyát fejemről. Csont fehér hajammal lágyan játszottak az újabb és újabb szél lökések. Ott álltam, a sötét tisztáson a fekete dobozkát ölelve és csak bámultam az eltűnt Tél után.
– Várok rád bátyám! – nyitottam ki a fekete kis dobozt.