Csillagom, révészem…

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
uramtól maradott subám neked adom…
Nem viszlek át nem biz ám ,mert nagy zaj mén a Dunán,
mert nagy zaj mén a Dunán.

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
uramtól maradott lovam neked adom…
Nem viszlek át nem biz ám, mert nagy zaj mén a Dunán,
mert nagy zaj mén a Dunán.

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
uramtól maradott magam neked adom…
Át is viszlek a Dunán, aranyszőrű paripán,
megölellek, megcsókollak a partján.

A folyó szokott iramban igyekezett távoli célja felé, a csónak megadóan siklott az erőteljes evezőcsapások nyomán a part felé. Fiatal nyári este volt, csillagokkal teliszórva az ég, és a hold is kövéren, elégedetten nézett alá égi ablakából. A Bence, a révész, aki az evezőket tartotta, fiatal, nagyon fiatal volt, és csak nemrégen kezdte el ezt a neki is tetsző munkát, az uraság segedelmével.
Kihalt az öreg csónakos, és kellett valaki helyette, bár nem volt túl nagy a forgalom. Följebb a folyás mentén komp járt, alig félórányi szekérútra innen. Neki csak két falu jövésmenése jutott, azoké, akik leginkább Szent Mihály lován közlekedtek ügyes-bajos dolgaik, vagy munkájuk után járva. Nem volt vastag a fizetség, de az uraság kiegészítette kerekebbre, amiből, ha nem is busásan, de egy magafajta legény eléldegélt. A parton, egy kis kalyibában húzta meg magát az idény alatt, ott töltötte fiú-ábrándokkal teli éjszakáit, szeretőket álmodva szénafekhelyére, maga mellé. Álmodva, igen, mert igazi szeretője még nem volt sosem. Az a 18 esztendő, ami most duzzadt benne férfivá, eddig nem igazán hajtotta a lányok után. Néha otthon megkergetett egyet-egyet, de csak csínyből, jókedvből, virtusból. Még a lányok szebbje sem igazán tetszett neki, nem keltett benne vágyat egy sem.
Most, ahogy a part felé közeledett, a hold megvilágította szép, se nem kölyök, se nem férfi arcát, izmos, barnára sült vállát, és karjait. A közelben, a parton egy sóhaj kélt…
Bence egyik lábával kilépett a csónakból, amikor meghallotta a zizegést a nádasból. Nem volt gyáva, de összerezzent. Nem olyan zaj volt, amit kígyók-békák, álmodó madarak keltenek. Róka lenne, vagy kóbor eb…és kilépve gyorsan másik lábbal is, a hang felé fordult. Az árnyékából egy alak lépett ki, s ahogy a fiú szeme megszokta a nádas homályát, látta, hogy egy asszony az.
Mit kereshet itt ilyen későn, csak nem a túlpartra akar menni – gondolta magában bosszúsan a révész. Közben az asszony közelebb lépett, és alig hallhatóan megszólalt:
– Átviszel a túloldalra – nem kérdezte, nem kérte, megállapította. Bence bosszúsan válaszolni akart, de amikor a holdfényben belenézett a nő szemébe, szava bennrekedt. Ilyen csodálatos tekintetet még életében nem látott. Irizált zölden a sötétben is, mintha szentJános-bogarak világítottak volna benne, és foglyul ejtette akaratát. Az asszony lassan elindult a csónak felé, a fiú meg utána, követte minden tiltakozás nélkül. Szótlanul ültek egymással szemben, az evezőcsapások belekeverték a Hold fényét a Dunába. A fele távolságot már mögöttük volt, amikor a kis révész meghallotta a hangot. A nő dúdolt, halkan, mozdulatlan szájjal, valami csodálatosan búgó hangon. Megállt egy pillanatra az evezőlapát, s akkor az asszony folytatta, ugyan olyan halkan, de már énekelve:
– Csillagom, révészem, vígy által a Dunán, uramtól maradott subám neked adom… – s közben mosolytalanul nézte a vizet. Kinek énekelt? A víznek, a holdnak, az éjszakának? De Bence szerette volna azt hinni, neki.
Elbűvölte ez az asszony. Amíg ült vele szemben, agyában nem fordult meg egyetlen gondolat sem, de egész bensőjét elöntötte valami eddig ismeretlen érzés…
Koppant a csónak, ahogy nekiütődött a partnak. A nő ügyesen kilépett a partra, s visszafordulva egy pénzdarabot nyújtott a kába fiú felé. Az nem nyúlt érte, így hát bedobta a csónakba, és eltűnt a sötétben.
A révész nem emlékezett rá, hogyan, mennyi idő alatt jutott vissza. Bebotorkált a kalyibába, és végigdőlt a fekhelyén. Egész teste lázban égett, reszketett. Az asszony szemeit látta maga előtt, az ő hangját hallotta, és lassan öntudatlan álomba zuhant.

Másnap hajnalban a durva deszkák rései között bevágott az éles napsugár. Bence felült, ágyán a pokróc gyűrődései mutatták zilált álmát. A folyóhoz ment, és hűs vízével megmosta az arcát. Leült a földre, behunyta a szemét, és újra maga előtt látta az esti asszonyt. Nem tudta volna megmondani, hány éves lehetett. Huszonöt, harminc? De akár negyven is. Ennek ellenére úgy emlékezett vissza rá, mint egy gyönyörű szoborra, amit egyszer az uraság fogadószobájában látott. Maga előtt átta, ahogy a nő teste vékony barna ruháján átrajzolódik, telt melleit, és csípőjét, látta kissé zilált haját, szépen formált arcélét, és a zölden világító szemeket, amikben nyoma sem volt kihívásnak, mégis valami titkos fény égett bennük. Cseppet sem emlékeztette a falubeli lányokra. Nem voltak azok csúnyák, inkább semmilyenek, számára. De ez az asszony átitatta egész lényét. A nap így telt el, hozta vitte az a tízegynéhány embert, akik szóltak hozzá, míg átcsónakolta őket, válaszolt is nekik talán, hümmögött, de gondolatai saját szívét barangolták.
Eljött az öreg este, felhős volt az ég, a hold mögéjük bújt, és a fiú egyre csak nézte a nádas mellett húzódó földutat. Nem bízott abban, hogy feltűnik bárki is ilyen késői órán, abban pedig egyáltalán, hogy viszontlátja a nőt, aki úgy összezavarta fejét, szívét. Elindult a csónak felé, hogy kissé kijjebb húzza, amikor közeledő dalfoszlányok ütötték meg a fülét….csillagom, révészem vígy által a Dunán, uramtól maradott lovam neked adom…és Bence szíve akkorát ugrott mellkasában, hogy majd a vízbe taszította gazdáját. Egy perc sem telt bele, ott állt az asszony, majd szó nélkül beszállt a csónakba, és várta, hogy résvész elinduljon vele a vízen, a sötétség torkába. Ugyanúgy történt minden, mit előző nap, hacsak a fiú szeme nem izzott jobban, hacsak a szíve nem akart a jobban Dunába ugorni, hacsak az evezőt szorító tenyere nem izzadt erősebben. És ezen az éjszakán, mikor lehevert, már az idegen asszony feküdt mellette gondolatban.
Másnap azon törte a fejét, vajon ki ez a nő, és miért kel át minden nap ilyen késő este a túlsó partra. Megkérdezni tőle nem volt bátorsága, szinte biztos volt benne, hogy úgyse kapna választ…
Harmadnap délután, mikor egy idős, kövér falubeli asszonyságot vitt át a vízen, annak be nem állt a szája. Bence oda se figyelt a karattyolásra, amíg azt nem hallotta:
– Gyönyörű asszony ám a grófné vendége. Olyan szép, hogy még a gróf úr is alig mer ránézni…És micsoda dolog má', minden este késő éjszakáig kószál, egyedül, senki sem tudja merre! – és a fiú itta a szavakat, biztos volt benne, hogy az ő kései utasáról beszél a vénség. Volt már mibe kapaszkodnia, de az öröm, és a bánat egyszerre folyt szét az arcán. Ó Istenem, a grófné vendége, hogyan is vethetne ő rá szemet. Hogyan is merne közeledni, akárcsak szóval is felé…
És ez így ment nap mint nap, eljött megint az este, vele a gyönyörű, kortalan asszony, és vele a lázas álombéli éjszaka.

Egyik este azután így szólt a dal, amit az út felől hallott:
– Csillagom, révészem, vígy által a Dunán, uramtól maradott magam oda adom…- és a nő közeledett, majd mikor odaért, nem szállt be a csónakba, hanem szó nélkül megfogta Bence kezét, és elindult vele a kalyiba felé…
Ami odabent történt, azt már megírták sokan, sokféleképpen, olcsó, papírborítású filléres szerelmes történetekben épp úgy, mint örökéletű irodalmi alkotásokban. Mi maradt nekem! Hogyan írjam le, milyen szavakkal, mit érez egy szerelemre érett, kívül-belül szép, éppen hogy csak férfi, amikor először ölel nőt…És milyen nőt? A nőt. Aki kortalan, aki az asszony, aki a test, a vágy, a szerelem. Az odaadás és a birtoklás, az állat, és az Istennő egyben.
Ami odabent történt, hétköznapi esemény, ugye. Megtörténik éjjel, nappal, lépten nyomon ezen a földön…számtalan fiú esik át élete első szeretkezésén, számtalan nő élvezi nála ifjabb szeretője ölelését. De Bence már akkor tudta, neki más asszony nem kell az életben.
Mikor hajnalban felébredt, a nő már nem volt ott. Fekhelyére alig emlékeztetett a szétszóródott szalmakupac, meztelenül a pokrócon feküdt. Magára húzta nadrágját, és kibotorkált a fényre. Körülnézett…minden porcikájában érezte az asszony hiányát.
Jött az első átkelő, megalkudtak, s ő egykedvűen szelte keresztbe a folyót. Utána megint egyszer, kétszer, oda, s vissza.
Késő délután öreg atyafija érkezett, dolgára ment valamerre, s nevetve szólt hozzá:
– Te Beni gyerek, nem teccel nekem. Csak nem téged is meglátogatott a nádas asszonya? – s nagyot vert a hátára. A fiú lábából kiment az erő. Megbicsaklott hangon kérdezte:
– Milyen asszonyról beszél kend?
– No, hát a nádas asszonya. Régi révészek mesélték, hogy bizony éjszakánként itt a révnél megjelenik egy szellem, szíp fehérnép képibe, és úgy ellátja őket minden jóval, hogy többé más asszonyra sem tudnak nézni – hunyorgott hamisan az öreg. De Bence akkor már fehér volt mint a fal. Kitette utasát, de ki se szállt a csónakból, ott érte őt az este.
Kétségek között hánykolódott… ki ez az asszony? Úrinő, aki egyik szeszélyének hódol az ő testét használva? Vagy szellem, aki végül elszívja akaratát vérét, erejét, és nem lesz képes többé lányt szeretni? Hiszen már most ezt érezte…
Az múlt éjjel, valahányszor megszólalni akart, nem jött ki hang a torkán, a kérdés is bennrekedt. S most itt vergődött, miközben mégis, egyre csak a sötét földutat kutatta szeme. És várta az asszonyt félelme, sötét gondolatai ellenére is.
Jött is az, elment a csónak mellett, egyenesen a kisház felé. Megállt egy pillanatra, visszanézett a csónakban kuporgó Bencére, s a fiú, mintha dróton húznák, elindult utána. Elnyelte őket a kalyiba sötétje.
S hogy a történések közben hangzott-e el szó is? Nem lehet tudni, de hogy az öreg, széllel-bélelt kunyhó eresztékei reggelre lazábbak lettek, az biztos.
És az is, hogy ettől az éjszakától kezdve a fiú derűsebb lett, s földöntúli boldogság csillogott szemében, míg szelte csak napokon át a vizet, oda-vissza, és várta az estéket.
Elvánszorgott jó néhány nap, és elhussant ugyanannyi tüzes éjszaka, amikor is a nő kis útitáskával érkezett a szokott időben. Nem a ház felé ment, hanem beszállt a csónakba, és Bence, a kis révész már húzta is az evezőket erőteljes mozdulatokkal.
A folyó közepén jártak, amikor a fiú nem tudott ellenállni rátörő vágyának, és behúzta a csónakba a lapátokat. Ott, a sodró vízen, a bűbájos telihold alatt, a nedves csónakdeszkákon szeretkeztek, némán, szavak nélkül, boldog önkívületben. Lassan egy felhő a hold elé araszolt az égen, és sötétbe borult a víz.
Másnap korán reggel az első átkelni akaró hiába kereste a révészt, az nem volt sehol. Összegyűltek már néhányan, egyik erre indult, a másik arra, kiabálták Bence nevét, vizslatták a folyót, de a fiút nem találták, sem a csónakot. azután többen jöttek a faluból, csáklyákkal, átkutatták a nádast, a közeli kiserdőt, de eredménytelenül. Vitték a hírt a fiú anyjának, aki szentül hitte, fia odaveszett a vízbe. Néhány nap múlva megtalálták az üres csónakot sok-száz méterrel lejjebb, a nádasban fennakadva. Bence teste nem került elő, nem hozta fel a víz, de ilyen volt már. Meggyászolták, elsiratták, misét mondattak érte, gondolatban eltemették. Suttogtak a faluban a szellem-asszonyról is, meg egy idegen nőről is…no meg a virtusról, ami a legényeket sokszor elemészti…de senki sem tudott biztosat.

Eltelt vagy tíz év, feledésbe merült a fiatal révész eltűnése, csak anyja gyászolta még kívül belül feketében, fiát. Tavaszodott, a kastélyba várták a grófék érkezését. Az intéző üzent a faluba néhány szorgos asszonyért, jöjjenek a kastélyba, az éves nagytakarításhoz. Bence anyja is köztük volt. A szalon gyönyörű bútorait fényesítette, most került sorra a hatalmas, fekete zongora, rajta sok csínos, úri csecse-becse. Mindet szépen sorban áttörölgette. Egy fényképtartó feküdt ott, képpel lefelé. Az asszony kezébe vette, hogy azt is megtisztítsa, de ahogy a képre nézett, arca halott-fehérre változott. A kép sarkában jól látható felirat: New York, és a dátum. A korabeli foto egy párt ábrázolt: gyönyörű, idősebb nő, és mellette…
– Bence, drága kicsi fiam – suttogta az anya maga elé, majd keze elernyedt és a fényképtartó a földre esett.