novella részlet
….Valami van, ami már régen nem volt: az illat! Igen, illatot hozott magával a kuporászó szél. Különös volt megint, ismerős ez az illat, amit egy idő után megszok az ember, aztán megint elfelejti ezt az ismerős, ismétlődő illatot. Mert valahol kint, megre-
megtek a bokrok, a fák és az erdők, amikor végig suhintott rajtuk az ősz ostora.
Katinka, az ablakon át nézte a színes falevelek, szitáló táncát a szélben.
–Hogy is lesz akkor?…kérdezte magától, mert a két kis szeme fénye: Levente és Balázska, holnap lesznek öt évesek. Az egyetem utolsó évében szülte őket, de mégis sikerült neki a diplomát megszerezni… Zoli, miután a munkaszerződése lejárt, visszament Magyarországra. A felesége is várta őt otthon, de igazán, ez a várás, nem neki, a férjének szólt, hanem inkább a megkeresett pénznek.
–Istenem, a gyermekek már öt évesek lesznek és Zoli még nem tudja, valahogy nem mondhattam meg, Istenem, de nehéz volt, hogy két szép iker gyermekeket szült tőle, illetve neki is.—így morfondírozott magában és eszébe jutott még az is, hogy terhessége miatt édesapja, a református tiszteletes úr, még a családból is kitagadta. Édesanyja kitartott mellette, hiszen ő is tudta, mit jelent az, amikor a leendő anya, ráadásul az édes lánya, szíve alatt hordozza a gyermekét. Hiába „átkozta ki” őt a nyakas kálvinista pap, a szülés után a jó isten és a természet elrendezett mindent, Katinka örömére is. Nem egészen egy évvel később, már ő ajánlotta fel az „unokázást”, persze a nagyika felügyelete alatt.
Készülni kell erre a szülinapra, gondolta és a nyitott ablakon át hallotta a költöző madarak ricsaját, amit már lassan csitítgatott a harmatot szóró alkonyat.
Vacsora után a gázkandalló kellemes meleggel szórta be a nappaliszoba hangulatát.
Amikor mindenki helyet foglalt, Levente, aki sokkal élénkebb és beszédesebb, mint Balázska, már unszolja is anyucikát a mesére.
–Ugye, anyuci, mikor megint szülinapunk lesz, akkor apuci is itt lesz velünk, ugye itt leeesz?
–Tudjátok, apuci egyszer végleg eljön abból a szép, kicsi országból, ahol most él és onnan otthonról, haza jön, ide, hozzánk. Azután minden szülinapot együtt fogunk ünnepelni, bizony, így lesz.Tudjátok, amikor emlékezünk.., –Balázska közbevág:
–…anyuci, mi az, hogy emlékezünk és mért kell emlékeznünk?
–Balázskám, mikor nagyon szép dolgok jutnak az eszünkbe—Katinka a fejére mutatott–,
akkor örülünk, nevetünk és minden olyan szép, akkor látunk egy képet, ami itt, bent is van–a szíve tájára mutatott–…
–Én is akarom látni megint apucit, mesélj, anyuci, mesélj!—kérlelte Levente, Katinkát.
–Akkor jól figyeljetek: amikor apucit megismertem, akkor ti még nem éltetek.
–…hol voltunk anyuci?—szólt közbe Balázska.
–…akkor ti még itt bent a szívem legszebb rejtekén voltatok, amit reménynek és jövőnek nevezünk…Akkor is, azon a délutánon, körénk borította, virágillatos kosarát a tavasz és jó illatokkal ölelgetett bennünket a futkározó szél. Apuci, egy baráti partin főzött és engem is meghívtak erre a partira, elmentem. Egész nap, óriás, meleg kezével simogatott bennünket a napsugár. Bemutattak apucinak és azután is csak őt láttam, őt néztem: magas termetét, izmos széles vállát, karját, sűrű, fekete göndör haját és amikor mosolygott, a szeme is nevetett.
–Tudjátok, az életről mesélt akkor a tavasz és babusgatott, simogatott és egyszer, itt belül a szívemben és ő is a szívében, az életünket ígértük egymásnak…Az életre esküdtünk meg, azt mondtuk egymásnak: én és te, te és én…Ajándékozott boldogságban éltünk minden nap. A zsenge-virágos tavaszból, virágot vető nagy-kamasz nyár lett és lassan, naponként mindég csak egyet lépve, a termések drága, édes gyümölcsét érlelte a nyár.—Katinka, felfigyelt a csendre, a gázkandalló hangtalanul ontotta melegét, a paplan már előzőleg rákerült a két drága csöppségre, akik anyuci két oldalán, lehunyt szemmel, apuci fekete, göndör haját örökölve, az álom édes-színes mezején álmodtak, a csak a fényképen látott apucikájukról. Amikor Katinka megmozdult, a gyermekek felébredtek.
–Anyuci, te mindég csak mesélsz nekünk apuciról, mikor jön már apuci haza, hozzánk?
–kérdezte újra Levente és nagy fekete szemét kinyitva úgy tudott nézni, hogy ettől Katinkának majd meghasadt a szíve.
–Drágáim, ígérem nektek, hogy mire megint meleg nyár lesz, apucit látni fogjátok és ő is látni fog benneteket és úgy, de úgy meg fog ölelgetni benneteket, bennünket, mint ahogyan a boldog emberek ölelik meg egymást….—Ezzel a gondolattal fektette Katinka le a két kis göndör-hajú csöppségét az ágyba.
Az idő, kíméletlen gyorsasággal száguldott át a tél hidegén. Majd meghozta az életet ígérő új tavaszt is megint és amikor a búzát, gyümölcsöt nevelő nyár ontotta melegét, Katinkáék is megérkeztek Magyarországra. Megérkezésük utáni hét végén, Katinka már nem bírta ki, hogy ne tudassa Zolival, hogy két gyönyörű gyermek édesapja. Ezért eleget fájt a szíve, lelke, még ma is fülében cseng Zoli, bánatos hangja, ahogyan mesélte, mit mondott a felesége neki egyszer: „–micsoda?-neked gyerek kell!.. a francnak kell, inkább kutyát nevelek, mint gyereket, azok csak bajnak vannak, nekem soha nem kell gyerek, érted?..soha! „
Ekkora önzésre Zoli nem volt elkészülve. Ezért is „menekült” ki Kanadába, munkát vállalni, mert nem jött, ha ideiglenesen is, de menekült otthonról, az önzés elől, onnan a két keze által épített nagy házból, ahol minden honnan a csend hidege leskelődött reá. Erre emlékszik Katinka és ezért is jöttek haza, hogy végre megmondja annak, akit az életével szeret még most is és elhozza az élet legdrágább ajándékát neki: a gyermekét, az övét, az övékét, hogy a virágzó szerelmes tavasznak gyümölcse lett, két aranyos gyermek, újabb emberéletekben az álmok, a jövő hordozói…
Amikor Zoli megérkezett Boriskáékhoz, Katinka unokatestvéréhez, felejthetetlenné vált a találkozás . Aztán, mikor a szomszédba átszaladtak a gyermekekért és azok berobbantak az udvarra, majd hirtelen megálltak Katinka előtt, aki mellett Zoli állt. A várakozó, megfagyott csend mögött, csak a kertben kotyogó tyúkok hangját lehetett hallani. Majd mind a két gyerek, Katinkára néztek, aztán Zolira, mint óriás fákra a kis csemeték és majdnem egyszerre kérdezték:
–Anyuci! Apuci?!
Katinka bólintott, és nagyon lágyan, de határozottan mondta Zolinak:
— Édesem, a Jóisten ajándéka, tőlem, neked, a tiéid, a miénk, te vagy bennük, nézzél rájuk, ikrek. Zoli leguggolt elébük és hulló könnyek között széttárta karját, ahová mind a két apróság egyszerre temette el magát… Mindenki sírt, még az a kis vakarcs puli is, csendben, áhítattal figyelte őket a lépcső tetejéről.
Aztán a nyárnak is vége lett, az őszt betakarta a tél hava. Majd az is elmúlt a várakozásban, vágyakozásban és bizony nagyon gyorsan közeledett Húsvét ünnepe. Néhol még ködgubát húzott magára a hófoltos föld, tekeregve jelezte lefelé a Zagyva folyását. Harasztillatos szellők gurultak lefelé a Mátra oldaláról, s a hegyek közt megbújó falvakban, lent, belebotlottak és elvegyültek a tavaszt váró emberek életet jelentő napjai között.
Zoltán sem találta már a helyét, amerre ment egyre többször érezte a vágy húzását, minden nap-simogatta barka, sárga-bolyhos, vesszőpattanása üzent a vérnek, üzent a messzeségnek, hozta-vitte a nap egyre melegebb üzenetét a szél, illatot vitt, az ember készülődését s az ágak hegyén élettel pattanó rügyek fölött nyargalászott egyre följebb, Salgónak, Tátrának és így, száguldozva, pihengetve nyargalászott a tavasz hírnöke, a megállíthatatlan élet felé…
Már régen bent járt az idő márciusban, amikor Zoltán az egyik hűvös, reggelen a pásztói utazási irodában, Kanadába, egyirányú repülőjegyet vett magának, oda, ahol már nagyon várta őt a kis családja. Előzőleg ő is megjárta a vízum körüli herce-hurcákat, de mivel a 10 éves munkavállalási engedélye még nem járt le, hát megadták a vízumot neki. A repülőgépen elgondolkozott beteg édesapja mondásán: „semmit sem ér az a palota, az a ház, amelyikben nem él az önzetlen szeretet, ahol nincs gyermek kacaj, ott boldogság sincs, az a ház nem éri meg a tégla árát sem, onnan még az árnyék is elmenekül, de a kunyhó is fényes palotává válik, ha a szeretet és a gyermekek kacaja világítja be azt..,eredj fiam, az élet ott van, ahol gyermekek hangja veri fel a ház csendjét…”
A Húsvéti üdvözlő lapot már régen elküldte Katinkának, várta is rá a választ, de Katinka még nem írt vissza. Új évkor beszélt vele telefonon és februárban is vagy kétszer, de ezekre a telefon hívásokra, Katinka hangjára, s a gyermekek örömteli csevegéseire úgy emlékezett, hogy mindég megremegett a szája-széle, amikor rágondolt a csöppségek örömére, Katinka érte aggódó, anyás vigyázgató figyelmeztetésére. Igaz, egyszer azt mondta, hogy nem érzi ő sem jól magát, be kell menjen majd a Torontói Generál Kórházba, de ezzel mintha befejezte volna a beszélgetést, nem akart erről beszélni többet, pedig kérdezgette, de Katinka elállt a választól. Istenem, hogy elszállt ez a 8-9 hónap, gondolta pakolászás közben. Felesége is már csak azt várja, hogy kihúzza a lábát a házból, a portáról. Pláne mióta megtudta, mert Zoltán megmondta neki, hogy Kanadában családja van és ki fog menni hozzájuk, végleg!
Salgó vára mögül kilépett a felkelő nap, fejével, szemével köszönt a nap indulásának és esteledtével, de sokszor elköszönt tőle…Vegyes s majdnem fájó érzésekkel tekintett vissza a házra, amelyet ő épített a saját kezével, amelyet most itt hagy a feleségének s azon gondolkodott, amíg várta a taxit, hogy egyáltalán lesz e még boldogság, vagy valamikor gyermek zsivaj abban a házban.
Gondolataiból nem a taxi, hanem a motorbiciklis postás zökkentette ki, aki ott állt meg előtte, hiszen gyermekkori pajtások voltak és aki egy táviratot hozott most neki, .. . –micsoda szerencse hogy még elkaptalak Zoli, látom út előtt állsz … mondta a régi haver. Talán ez az utolsó levél, vagy távirat amit még itthon kap, gondolta és kinyitotta a táviratot, benne csak ennyi állt: „ Zoltán, nem tudom mikor indulsz, mikor érkezel, Katinkát ma a kórházba vittük, a gyermekek nálunk vannak, aggódunk érte, de érted is, amikor érkezel, hozzánk gyere.345 Palmerston Blvd. Torontó, Szeretettel, Rózsika.
Rózsika néni, Katinka édesanyja, ő küldte, -hm, mintha nem tudnám, hogy hol laknak, de mi lehet Katinkával, hogy aggódnak érte, hiszen Katinka nem említett a telefonba semmit sem, hogy valami lehet vele, vagy esetleg betegség támadta meg, Úristen mi baja lehet?- és ezzel a gondolattal köszönt el Palkótól:
–a Jóisten vigyázzon rád Pali, ezen a bürrögő masinán és vigyázz a családodra, ne keresd a boldogságod, mert az ott van benned és köztetek, szia, majd még látjuk egymást valamikor…
Ezt már kicsit félénken mondta ki, mert nem tudta, hogy mi lesz az, ami őt, ezek közé a hegyek közé majd vissza húzza.
Kicsit örült is, hogy nincs itthon az asszonya, felesége, nem szeretett búcsúzkodni, meg, most már minek is, kinek is mondjon istenhozzádot. Testben még itt van, de lélekben már nem. Odament a kertkapuhoz ahol a nagy farkaskutyájuk lesett kifelé a deszkakerítés lécei között, mintha érezné, hogy a gazdáját már soha többé nem fogja látni. Zoli odament hozzá, két kézzel belemarkolt a füle-mögötti bundájába és csak annyit mondott, „ pajti, pajtások voltunk, vigyázz a házra ezután is ”. Ahogy kiegyenesedett a várt taxi is megérkezett, Zoli belépett a ház folyosójára és kihozta a két megpakolt bőröndjét. Az ajtóból még egyszer benézett a folyosóra, majd fölnézett, szemével magába ölelte az egész házat és csendesen csak annyit mondott,
–Isten veled ház, nem voltam benned boldog soha!
A kertben belemarkolt a jó fekete palóc földbe, markába tartva nézte egy darabig s majd a zsebéből elővett egy plasztik zacskót és beleszórta a földet, „ jó lesz emlékeztetőnek, kísérőnek” mondta magának és elindult.
Pásztón, percek alatt végig rohant a taxi, reggel 8 óra múlt és Pestről délután fél kettőkor indul a Malév gép Kanadába, komótosan beérnek Pestre. Nem sokat beszélt a taxissal, búcsúzott a tájtól, a buszra várakozó, ismeretlen palóc emberektől. Szurdokpüspökinél visszanézett és egy kibuggyanó könnycseppel elköszönt a mögötte maradó hegyektől.
Sokat volt már Pesten, de azt a lelketlen, s nem törődöm rohanást nem tudta elviselni, de megszokni sem. Dolga végeztével, mint, akit kergetnek, úgy repült vissza kis toyotáján a hegyek váró ölébe, a még mindég beszélgető, egymás szemébe néző emberek közé.
A vámon hamar átesett, semmi gond nem volt. Bent még vett egy liter, vámmentes barack pálinkát, igaz, az otthon főzött kisüstiből is betett annyit, lesz, ami lesz alapon…
A gép motorjait hallgatta egy darabig, most szeli át a tengert harmadszor, tudatta magával, de azért gondolatai mindég Katinkánál kötöttek ki és a gyermekeknél. Katinkával kapcsolatban, a felsorolható bajok, betegségek közé sodródott gondolataiban, de választ nem kapott. Valahol a tenger felett dupla konyakot kért a Malév-es kisasszonytól, ami aztán megtette a hatását is, jó ízűen elaludt. A vámpapírok kitöltésére felköltötték, mert már Montreál felett, Kanadában jártak, még frissebbnek is érezte magát egy kicsit.
Torontó, az ismerős város, már hat éve, hogy utoljára látta, micsoda változásokat mutat neki ez a város, erre sem emlékszik, ez sem volt ott, bizony az élet itt sem állt meg, gondolatában képeket keresett, de kint sok volt az ismeretlen kép. Megint a vám, gyorsan rákerült a sor, kevéske angol tudásával elmondta miért is jön Kanadába, rokon látogatásra a családjához jött ide, mikor megmondta, hogy két kis fia van, illetve él Torontóban. A vámtiszt és a vízum kezelő nő, legalább egy percig nézte őt, fürkészve a szemét nézte, de Zoli olyan melegen és örömmel nézett vissza rá, hogy a kisasszony akkora csattanással nyomta az útlevélbe a pecsétet, hogy a másik sorból is odanéztek és Zoltánnak nagyon kedvesen, mosolyogva boldog Húsvétot kívánt.Tényleg, húsvét szombatja van, hogy kiment a fejemből, igaz, tegnap volt Nagy Péntek s ma reggel, szombaton indultam, legalább ezen a nagy és megváltást hirdető ünnepen, együtt leszek a kis családommal, végleg… Megköszönte és viszonozta a vámtisztnek a Húsvéti jó kívánságot s elindult. Hát itt is ilyen tömeg van ? A peronon leintett egy taxit magának, a taxisofőr bepakolta a két bőröndöt.
A Pearson Nemzetközi Repülőteret megszokottan hagyta el a taxi. Zoli jól megnézte a turbános sofőrt, aki vagy pakisztáni, vagy indiai lehetett. Soha sem tudta megkülönböztetni őket egymástól. Félóra alatt értek be Torontóba, még nem volt dél sem. Kifizette a taxit és a 345-ös ház előtt állva, szemével üdvözölte az utcát és a házat, majd a verandán lerakva a két bőröndöt bekopogott a nagy üveges ajtón. Belátott rajta, végig a folyosón a konyháig, majd valahonnan, valamelyik szobából vékony gyermek hang kiabált nagyiért.
–nagyikaaa, kopognaaak!.. és nagyi megjelent a folyosó végén a konyha melletti pince lejáró ajtajában. Meglátta Zolit és hosszú, elhúzott hanggal kiáltotta „ Zoliiiii! Gyerekek, iiitt vaaan édesapáááátok !” és rohant a folyosón végig Zoli felé, a gyermekek, honnan, honnan nem, előrohantak s mint a hangyák nyomultak nagyanyjuk után.
Az ajtó kicsapódott, a két kis gyermek a nagyanyjuk lába mellett, mint a gyík, Zoli lábát ölelve nekirontottak és szorongatták, sírtak, egymás szavába vágva hadarták a mondanivalójukat, Rózsi nagymama meg szintén könnyezve megölelte Zolit. Zoli mind a hármukat egy öleléssel magához szorította, majd fölemelte mind a két kis gyermekét és ahol csak érte könnyes szemekkel, ide, oda, össze-vissza csókolgatta őket.
–Anyuci, hol van anyuci?- nézett rájuk és a kérdése végén találkozott a szeme Rózsika néniével, az elmosolyodott és könnyek között mondta…
–ezelőtt egy félórával telefonált a kórházból s kérdezte, hogy telefonáltál e már otthonról, de letette a kagylót mert megindultak a fájásai.
Lassan letette a gyermekeket és úgy kérdezte, szinte ráhajolva Rózsi mamára:
— Úristen, mi baja van Katinkának., hol van?-nekem nem írt, s nem mondott semmit sem, hogy valami baja lehet..megyek be hozzája!
–Hát, te sem írtad, hogy jössz, de így, azt hiszem könnyebb lesz neki a szülése, látod, Húsvétra adta meg a Jóisten, hogy Katinka a babátokat megszülhesse. Mert ez a baba otthon készült Magyarországon, ha nem tudnád. Jobb, ha tőlem tudod, …és kedvesen mosolygott hozzá.
–Isten bizony erről nem tudtam, az igaz, hogy együtt voltunk, de Katinka nem szólt egy szót sem, hogy gyermeket vár. – A két gyermek nyelve megállás nélkül pergett, csivitelt körülötte és megint lehajolt hozzájuk és halkan mondta nekik, azt amit magának is mondott: kisbabánk lesz, húsvéti kisbaba…s olyan jóleső érzéssel ölelte megint magához a két kis gyermekét, mint amikor először tudta meg, hogy az övéi. Közben Rózsi mama is mondta a magáét:
–Nagyapa bent van Katinkánál a Generál Kórházba, igazán jó lenne ha leváltanád őt, mert, amikor tegnapelőtt este bevitték a kórházba Katinkát, azóta csak aludni jött haza s reggel már ment is vissza. Ez lesz aztán az igazi meglepetés, mert nem vártunk, nem tudtuk, hogy jössz, csak azt, hogy majd valamikor itt leszel.
Ez mind az ajtóban zajlott le, amikor a gyermekek meglátták a két bőröndöt, nekiestek, hogy segítenek és beviszik, de az erejük sajnos, most még nem bírta a súlyt.
–Rózsi mama, lehetne telefonálni Katinkának? …kérdezte Zoli, kicsit kérőn.
–Zolikám, ne telefonálj, csak eredj be, hívok egy taxit és ott vagy 10 perc alatt, a villamossal félóra is eltelik és küldd haza nagyapót.
A taxi 5 percen belül ott volt a háznál, Zoli megölelte megint a nem tágító kis lurkókat és elindult Katinkához a kórházba.
–Hát, ezt a meglepetést– Katinka mindég tartogatott számomra meglepetéseket, szebbnél szebbeket és jobbnál jobbakat és itt van ez is, a baba, húsvéti baba. Ugyan meddig titkolta volna el ezt is tőlem, ha nem jövök, csak később?
Tovább már nem tudta futtatni a gondolatait, mert a taxi megállt a kórház előtt, kifizette a 4.50 dollárt, 50 cent borravalót is adott, mivel csak 5 dolláros volt nála. Bent a harmadik emeleti szülészeten, érdeklődött, hogy a neve után, hol találhatja meg Katinkát, megmondták neki s mint akit kergetnek, hosszú lábával másfél métereket szelt át a szép tiszta folyosón. Az ajtónál kicsit lefékezett, vadul dobogott a szíve, meghallotta Katinka hangját, majd az édesapjáét is s akkor a sarkon sietve fordult be két nővérke és egy férfi s feléje tartottak. Megfordította a gömbkilincset, a zár hangtalanul engedett a fordításnak és belépett az ajtón, majd megállt, Katinka előtt az édesapja állt és így nem láthatta Zolit, csak amikor a nővérek is betolultak, akkor lépett félre az apukája és mind a ketten, először mint, aki nem hisz a szemének, némán néztek Zolira, majd Katinkából kitört egy sikoly s mind a két karja ölelésre tárult Zoli felé, aki egy lépéssel máris ott termett fölötte és ölelte, csókolta, közben az ajtóban álló nővérek meghatódva csak néztek és vártak..
–Zoliiii, Zoliiikááámm, hát itt vagy, megérkeztél, haza jöttél? Látod, meghallgatott a Jóisten, mert nagyon kértem és hittem, hogy jössz. Igaz, nem mondtam meg ezt a kis húsvéti, Isten ajándékát, aki itt mozog még bennem, aki a születésére vár, gyere, tedd ide a hasamra a kezed, érezze ő is, hogy itt vagy, jujj, de nyilallik, Zolikám, ugye bent leszel velem?
Erre a kérdésre, már az egyik nővérke válaszolt, de nem angolul, hanem magyarul:
–Persze hogy ott lesz mellette, hát hogyne lenne ott, naná!..na, gyorsan az előkészítőbe, mosdani , beöltözni, tessék kérem elmenni ezzel az úri emberrel, majd ő mindent megmutat és odaadja azt, ami kell. Addig mi meg elkészítjük az anyukát a szülőszobában, majd tessék odajönni, a doki bácsi kérdezte, hogy lesz e bent majd valaki az anyukával, hát most már lesz, majd megtelefonálom neki, még nincs bent, de, ha minden simán megy, nem is kell neki bejönnie.”
–Zoli el-mentében, átadta Rózsi mama üzenetét nagyapónak, hogy menjen haza, mert Zoli marad és pihennie kell azért neki is, de az édesapja még ott maradt Katinkával.
— Naa, mit szólsz? Én sem tudtam, hogy jön, s látod mennyit ér a hit? Megmondom neked őszintén, jó néhányszor én is imádkoztam a csodáért, mert megígértem neked, hogy nem mondom meg Zolinak, hogy kisbabát vársz, hát megtartottam, pedig nehezemre esett a hallgatás…
–Apaaa, ennél a kettős boldogságnál nem is kérek többet a Jóistentől. A gyermekünk apja, ott, annál a szent pillanatnál is ott lesz, amikor a szívem alatt hordott kis élet világra jön. Istenem, ezt kértem és megadtad! Jujjj, de hasííít! Nyöszörögte Katinka.
–Kérem, kisasszony mennünk kell, mert látom, hogy a fájások sűrűsödnek s ne érjen bennünket meglepetés itt e szobában… Szólt magyarul a nővérke s úgy ágyastól kitolták Katinkát a kórteremből s a szülőszoba felé vették vele az irányt.
Ahogy Katinka eltűnt a kanyarban, nagyapó, még utána nézett néhány másodpercig, aztán lassan visszamenve fölvette a kabátját és magának mondva, vagy talán a Jóistenhez is szólva: „ nna, ezt is elrendeztük, és még mennyit kell még elrendeznünk egy életen át? Most már jó kezekben van, látod?!” S lassan, komótosan elindult haza a Palmerston bulevárdra, ahol egy drága jó asszony s két, Életisten ajándéka, két gyermek várja a jó hírt, azt, hogy a kis újszülött, mikor érkezik meg az élet völgyén át
az élet hosszú, hosszú útjára…
Zolit beöltöztették s ott állt, hol oldalt, hol Katinka fejénél, fogva, simogatva a kezét, törölgette izzadó homlokát s egyszer csak a két nővérke után bejött egy másik is, a bábaasszony. Kisebb sürgés-forgás támadt, az egyik ápolónő vezényelt Katinkának, számolt és nyomtatott, Katinka akkorákat lélegzett és nyomta, nyomta, Zoli meg beszélt hozzá, mindent, amit eddig még nem mondott el neki, közben szorította a kezét, de úgy, hogy az övé is elzsibbadt s egyszer csak nagy csönd támadt, Katinkából csak egy nagy sóhaj szakadt ki. A lábnál a lepedő mögötti ápolónővérke a kezében, Katinka széttárt lába s a hasa fölött felmutatta a kisbabát: kislány!!.. kiáltotta, majd hassal lefelé fordította, a másik a sarkából vért vett, majd, tisztították a kisbaba száját, közben a köldökzsinórból is vért vettek, majd megint a kisbabának a szájából tisztították ki a váladékot, de a kisbaba hallgatott. Kezdett lila lenni, megint szaladgálás, az egyik nővérke oxigénért kiáltott, a köldökzsinórt elcsípték, a másik meg a kisbabát lábánál fogva, fejjel lefelé a talpát paskolta, de a baba hallgatott. Katinka felordított: „ Istenem, ha adtad, ne vedd el tőlem most, mikor már a világra hoztam…” Zoltánnal forgott a világ, torkát a sírás szorította, ő is a Jóistenhez fohászkodott, s kérte: ne, ne, neee érjen véget ez a kis élet, amely alig egy perce jött a világra. Csend volt, mindenki csinált valamit s hirtelen, előbb nagyon vékonyan, alig hallhatóan, majd egyre hangosabban a kisbaba el kezdett sírni és mindenki, aki körül vette ezt a kisbabát, ezt az új életet, vele együtt sírt az örömtől, hogy ez a megszületett élet, sírva bejelentette magát a világnak: élek, élek!
Katinka hasára tették a kislányt, betakarták, majd feltakarították Katinka körül az ágyat, aztán vagy 15 percre a szülés után, megszülte a méhlepényt is. Zoli, mint akit megbabonáztak, hallgatott és csak a szemével követte a mosdatást, tisztítást, a körülötte zajló eseményeket.
Katinka mind a két melléből az első szoptatás előtt kifejték a tejet, közben megvizsgálták és a laborból percek alatt visszajött a jó eredmény, dús, gazdag, antibiotikumos teje van. A mikor Katinka a mellére tette a kisbabát, szinte vezényszóra, megindult a teje. Nehezen, de a kisbaba bevette, illetve Katinka a szájába tette a bimbót, amiből még szopás nélkül is jött a tej. A harmadik próba után már nyelte is az életet adó anyatejet.
–Zolikám, apucikám, eredj ki és telefonálj anyuéknak, hogy minden rendben van és azt is, hogy kislányunk született, mert direkt nem nézettem meg, mi lesz, fiú e vagy lány?!
Zoli a telefonba csak annyit mondott, amit már haza érkezve a nagypapa vett föl,
— Édesapa, az Isten is úgy akarta és mi is, egészséges kislányunk született, mindene megvan, ahogy hallottam, Katinkát a gyermekkel holnapután már hozhatjuk is haza.”
–Köszönöm, hogy hívtál, fiam és amikor jössz, itthon vagy a családunkban.Várunk.
Hát, ez nagyon jólesett, suttogta magának Zoli s amikor belépett Katinka kórtermébe, a kisbaba Katinka jobbján jó lakva aludt, Zoli föléje hajolt nagyon lágyan, nagyon vigyázva megcsókolta a kis fejét, aztán Katinka, kissé kicserepesedett szájára is egy csókot adott és szinte alig hallhatóan mondta neki:
…–édesem, Katinkám, szeretlek, az egész lényemmel, életemmel szeretlek, amióta megláttalak azóta s amikor majd egyszer, mielőtt lecsukódna a szemem, akkor is majd azt látod benne, hogy szeretlek!
–Isten hozott, te messziről jött életem párja, soha nem hagylak el és nem engedlek el soha, most a szívem, és a lelkem is a tiéd, de ha eljön az idő, akkor is a lelkem a tiéd, nálad marad…Emlékszel az eskünkre az Ontarió Tó partján?…az alól nincs feloldás: te és én, én és te!.. látod itt fekszik mellettem a mi kisbabánk, az akkor tett eskünk ő, életre esküdtünk az életért… Ezzel a harmadik kis gyermekünkkel együtt, szeretetünk igazán boldog Húsvétot hoz az életünkbe.
2 hozzászólás
Kedves Futóinda!
Néhol döccenős magyarsággal, de sok szép természeti képpel, és sok szívvel megírt alkotásodat mosolyogva olvastam. Amikor ajándékot kap az ember, önkéntelenül is elmosolyodik. A Te írásod számomra egy ajándék, mert arról szól ami számomra is nagyon fontos: az élet szeretetéről, a család szeretetéről, a gyermekek szeretetéről, a válaszott társunk szeretetéről.
Szívesen elolvastam volna az egész novellát, nem csak a részletet.
Judit
Kedves Judit!
Át fogom nézni megint, hogy hol is van az a "döccenős" rész. Csak azt sajnálom és mérgelődöm is miatta, hogy a két újságban is, ahol már megjelent, azok, a korrektorok miért nem fogalmazták, vagy javították ki ezeket a hibákat. Már mindegy, megjelentek s itt is és csak te voltál olyan kedves, hogy szóltál.
Különben ez a kis novella, nemcsak fantázia szüleménye, hanem ismert élő embereké, őket örökítettem meg, mert a család szentélye az, amely bennem is magasra emeli a mércét.
Köszönöm, hogy vetted a drága időd és elolvastad, és főleg, hogy figyelmeztettél.
Üdv. Inda.