Ágyak nagy fekete támlával..

Egy moziban ismerkedtünk meg. Akkor magányos napjaimon – és abból sok volt atályt – végtelen csavargásokat tettem a városban és mintegy a nap zárszava ként moziba mentem. Nem is tudom, hányszor csináltam végig ezt a szertartást.
Még ma is szeretek csavarogni a városban, bár ma már teljesen más az egész. Eltűntek a kapualjakba bekéredzkedett apró kis üzletek, sokkal kevesebb érdekes kirakat van, ami előtt hosszú perceket lehetett ábrándozni, uniformizáltabb az egész, – már ami még megmaradt belőle – és a nők is mások már. Persze lehet, hogy csak én öregszem. Igazán már nem voltak barátaim.
A baráti hármas, Zizi, Att és én már elkopott, Zizi barátunk becsajozott – szegény ha tudta volna előre -, Att – ő pesti volt -, is már ritkábban járt le a nagyanyjához és onnan hozzánk. A megfogyatkozott csapat talán már neki sem volt ugyan az. A korombeliek már javában udvaroltak, vagy éppen már a családi tűzhelyeiket építgetették, ahogyan azt a tradíció elvárta, vagy huszonéves alkoholista ként éltek fizetéstől fizetésig, hónap végén már olykor a jobban kereső és kevesebbet ivó volt cimboráktól kölcsönkérve a napi betöltendőre.
Ari pár székkel arrébb ült abban a sorban, amiben én. A szünetekben a vagy olvasgatta az akkori népszerű műsorújságot, vagy a fényképezőgépét nézegette. ( mint később megtudtam, a szüleitől kapta nem régen, hogy dolgozni tudjon, fotó volt )
Először azt hittem, hogy az öcsém egyik osztálytársa, a mozi félhomályában nagyon hasonlított rá, talán azért is néztem meg annyira, aztán rájöttem, hogy nem de akkor már ö is nézegetett, visszanézett. ( hiába, már akkor is szép voltam – de ezt csak azért írtam bele, hogy mosolyogj egy kicsit ) Vége lett a filmnek, ő mint aki az időt húzza, körülnézett még maga körül, nem e hagy valamit a moziban, de közben többször is rám nézett. Tudtam, hogy ez nekem szól csak nem akartam elhinni.
Aztán addig-addig halogattam, hogy végül majdnem lekéstem, lassan kiment a sorból, beállt a moziból kifelé igyekvők közé, alig értem utol.
Megszólítottam, a fotó jó apropó volt, egy kicsit én is értettem hozzá, pontosabban érdekelt a dolog. Még magamon is meglepődtem, mennyire könnyen sikerült szóba elegyedni vele.
De az idő már szorított, nekem már mennem kellett volna, mert lassan indult az utolsó vonatom, így aztán csak az első buszmegállóig tudtam elkísérni, megbeszéltünk egy randit másnapra és én rohantam a vonatomhoz. Aztán az egész úton azon agyaltam, hogy nem vagyok normális, hogy foglalkozom azzal az átkozott vonattal, és miért nem kísértem haza, talán ez is csak egy következő hinta lesz, hiába várakozás valamelyik téren valamikor, ahol aztán azzal nyugtatgatom magam, hogy biztosan én emlékszem rosszul a megbeszéltekre, a lány biztosan vár valahol, nem tesz olyat, hogy megígéri és nem jön el. – sohasem hittem a saját statisztikámnak -.
De a lány másnap eljött, aztán a következő nap és a következő nap is.
Késő estig tartó csavargások, palacsintázások grillcsirkézések következtek az egyik önkiszolgáló étteremben, aminek a helyén ma már egy amerikai gyors etető szalon működik És egy vagy két hét múlva utazott velem a falumba…. Akkor nagyapám megüresedett lakásába laktam, olyan próbaképpen, hogy milyen lehet, egyedül élni. A lakás szinte üres volt, nagyapám halála után mindent elvitt a rokonság és a közvetlen szomszédság.
Rövid, de jó időszak volt, tv nem volt, így aztán esténkén jókat olvastam, vagy rádiót hallgattam, és reggel messzebbről futottam az induló buszom után. Gyakran lekéstem a buszt, mert képtelen voltam időben felkelni. Most is elkések mindenhonnan valós és átvitt értelemben egyaránt. Érdekes vággyal, várakozással teli érzés volt, minden tekintetben. Még soha nem vittem „haza” nőt. Addigi kalandjaim sohasem zajlottak nyugodt körülmények között, alkalmi helyeken, alkalmi aktusok, amik után legtöbbször csak a valami furcsa hiányérzet maradt boldog szétáradó melegség helyett a szívemben. Most sem szeretem ezt akár hol csinálni, nem tudok oda figyelni rendesen, és az is zavar, ha a másik nem csak rám figyel.
Szó-szó lassan megérkeztünk, még a késő esti buszsofőr is jól megnézett magának minket, nem tudom mire gondolt, talán azt furcsállotta, hogy végre nővel lát vagy gondolt valami „érdekeset” a lányról…. nem tudom.
Végig osontunk a falu sötét kihalt utcáin, ölelkezve, nevetgélve, itt-ott nagyot ugorva a kerítéseknek rontó kutyák üvöltésétől. Kicsit hűvös volt már, nem tudom talán augusztus vége szeptember eleje lehetett. Végre odaértünk nagyapám sötét házához, emlékszem izgalmamban-igyekezetemben majdnem eltörtem kulcsot a zárban. Gondoltam is, hogy ennyire hülye nem lehetek, itt a „nyuszika” lövésre készen én meg nem birok kinyitni egy ajtót. Még a hátam mögé is néztem, attól félve, hogy sarkon fordult és már ballag is vissza a buszmegállóba, de még ott volt türelmesen várva, és csak sikerült kinyitni az ajtót. Gyorsan vissza is zártam, természetesen belülről, reggel legfeljebb kimászunk az ablakon.
A házban egy picit melegebb volt, még őrizte a ház a nappali meleget, vagy talán csak bennem vált valósággá éppen az oly annyira várt helyzet, s az elmúlt nyár. Szeretem a nyarat, de ahogy múlnak az évek egyre nehezebben jön el, és egyre rövidebb. Nem hiába az indiánok is nyarakban mérték az élet hosszát, bár ennek lehet, hogy teljesen más oka volt, nem tudom. A háznak jellegzetes szaga volt mint gyerekkorom óta, nagyapám dohányfüstje, – talán már csak az emlékeimben -, a reggeli, „egy lábbal már az utcán” készülődéseim itt ragadt illatai keverve a bútoraitól, képeitől megfosztott csupasz falak szagával, mintha csak a múltat lehelnék rá az emberre. Végigvezettem a lányt a szinte üres házon magyarázva, hogy mit is keresek én mostanában itt ahelyett, hogy otthon laknék anyáméknál. Csak hideg víz van, – szabadkoztam – , reggel nem mertem begyújtani, aztán egész napra itt hagyni a szenes bojlert, hogy estére legyen valami langy a tartályban és különben sem tudtam, mikor érünk le.
– Nem baj – mondta kedvesen – majd megmelegítesz, megmutatod az a hatalmas ágyat, amiről meséltél? Hát velem megfordult a világ, itt egy nő velem, egy kettőre zárt lakásban, nem zavarja semmi, nem sietünk sehová és az ágyamat akarja megnézni… csípjetek meg….
Bementünk a hálószobába, végig sétált a két hatalmas ágytámla mellett, finoman végigsimítva az öreg fát és én áldani kezdtem a régi mesterek keze munkáját.
– Ez gyönyörű – mondta – menj zuhanyozz le. A víz nagyon hideg volt, csak be kellet volna gyújtanom, de ki gondolta, hogy a saját csapdámba esem, megtörik a jég, és végre nőt viszek ágyba.
Úgy összehúzódott rajtam „minden”, hogy alig találtam meg, hogy mit is akartam megmosni. Hát most nem áztam a zuhany alatt negyedórát, mint ahogy szoktam, persze nem csak a víz miatt. Na gondoltam, ha ettől sem szalad világgá a lány, akkor nekem végem. Vizes lábbal, vacogva a törülköző alatt visszatotyogtam a hálószobába. Az ágy szélén ült az éjjeli lámpa sárga fényében, – vajon hány nő ülhetett ezen az ágyon, így várakozva az évek során -, de amint beértem, felpattant – sietek – mondta röviden, és már el is tűnt a sötét folyosón.
Gyorsan bebújtam az ágyba, próbáltam felmelegedni, de a hideg ágynemű csak rontott a helyzeten, mintha csak jégtáblák közé bújtam volna. Érdekes – gondoltam – mennyi mindennek kell történnie, mennyi esemény kapcsolódik egybe, hogy aztán végkifejletként valami egészen más történjen valakivel valahol a világban.
Ha aznap pont nem moziba megyek, hanem hagyom magam sodorni a várossal, ha ő pont nem moziba megy, vagy ha csupán a jegyünk nem szól pont ugyan abba a sorba, vagy éppen egy áramszünet miatt elmarad az előadás, biztosan nem vagyok most itt, életem első és ebben a tekintetben bizonyára meghatározó szexuális élményére várva, nagyszüleim régi szalmazsákos ágyában, amiben talán apám is fogant. Hallgattam az éjszaka zajait, távoli kutyaugatást – arra is két ember igyekszik egy boldog éjszaka felé -, a hajnali busz álmos erőlködését amit elrugaszkodik az első megállóból, – milyen rossz is lehet, most munkába menni, amikor mindenki más letette a hét kilátástalan küzdelmét pár napra, nem csörög a vekker, holnap szombat de van akinek most is menni kell -.
Aztán nyílik-csukódik a fürdőszoba ajtaja, visszatérek. Lábujjhegyre vett cipők klaffogása közeledik, aztán egyszer csak belép az éjjeli lámpa fénysátrába, – itt vagyok, én is itt hagytam a papucsom – mondta – megmelegítesz – és már emelte is a takarót és bújt mellém, azt hiszem nagyon fázott . Ölelkezni kezdtünk, és már pár perc után nem is kellett takaró, pedig a szoba hűvöse szinte perzselte a bőröm.
Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy gyerek az édességboltban akinek azt mondják, hogy most mindenből annyit vehet, amennyit csak akar.. vagy éppen megkapta az évek óta várt villany vasutat karácsonyra. Most senki nem fogja meg a kezem, hogy ott ne taperázzak, sőt. Nem tudtam betelni sem a helyezettel, sem a lánnyal. Jó volt érezni, magamhoz ölelni, lesétálni a gerince ívén, finoman, mintha értenék a női test nyelvén. Csak úgy eltévedni a magam kedvére a fenekén, kíváncsi ujjaimat be-beengedve a hajlatokba kémkedni egy kicsit. A hasa különösen tetszett, a köldöke puhája, mint egy amerikai fánk, talán csak egy kis porcukor kellett volna még rá.
– Azóta is szeretem a nők hasát. – De az én kis egerem mohóságában állandóan sietett, mindig korábban ráta ki a zsák sarkát, mint aki ellenem tesz, hogy zavarba hozzon. Szavakkal kárpótoltam sietős hevületemért, odasúgva minden titkomat és vágyamat, ízlelve minden szót és mondatot, mígnem combjait a fülemre szorítva felelt vissza egy-egy rándulásban, megfeszülve és elernyedve…tetszett ez a különös nyelv…
Nem tudom, meddig tartott e küzdelem, – fel a hegyre, magasabbra és magasabbra, azért a pillanatnyi öntudatlan lebegésért , hogy a jól eső, zsibbadt zuhanás után újra fel kívánkozzunk -, talán valamelyik tűzszünet közben fogyhattunk el mint két égve felejtett gyertya. Azt hiszem már virradt. Távoli harangszó ébresztett, ismerős zaj e vidéki csendben. A redőny résein vakító napfény dugta be ezer ujját, végig tapogatva a szobát, faggatva mindent az elmúlt éjszakáról.
– Jó neki, mennyi titkot tudhat már-. Már ébren volt, engem figyelt a szoba homályában.
– Úgy alszol mint egy kisfiú – mondta – jó reggelt, hogyan aludtál? – – Remekül – válaszoltam, nyújtózva egyet, próbálva felmérni, hogy hol is vagyok, jó párszor ébredtem itt önkéntes magányomban egyedül, hirtelen nem is tudtam, hogy álom e vagy valóság ez az egész. De aztán rájöttem hogy igen, pontosabban, hogy nem, nem álom, valóság, egy hús-vér nő fekszik mellettem, alig hiszem el. – Maradj még mondtam – gyorsan magamra kaptam a nadrágom, és kimentem a kertbe, nagyapám szőlőlugasába, letörtem pár fürt szőlőt, – hálás voltam az öregnek, pedig hogy utáltam permetezni, amikor kellett -, és egy perc múlva úgy szemezgettünk, félig a takaró alatt egymás mellett, csupasz hátunkat a hűvös ágytámlának vetve, mint egy olcsó, csöpögős szerelmes filmben.
– Menjünk lassan – mondta kedvesen – anyukádék már biztosan várnak -. Nem nagyon akaródzott indulni, maradtam volna még, de tényleg jobb, ha most megyünk. A tegnapi este úgy sem folytatható ott, ahol abba maradt, az már úgy marad, mint minden éjszaka, ez is véget ért örökre, a többi – ha lesz is- már „csak” egy másik, egy következő lesz, nem ugyan olyan, nem ugyan az. Lassan öltözni kezdtünk, a lány végig mosolygott, boldog volt azt hiszem, és én is boldog voltam attól, hogy ő az. Összepakoltunk, kisimítottuk az éjszaka hullámait, vászon tükröt feszítve arra a hatalmas ágyra, párnákból és takarókból. Még megnéztem, hogy bezártam e az ablakokat, az ajtóból még visszanéztem, az ágyat tapogató napfényujjakra, az őrszemekként álló éjjeliszekrényekre az ágy két oldalán, az éjjeli lámpára az ágy fölött, ami bánatában szinte az ágyra hajtotta sárga üvegburás fejét. Becsuktam magam mögött az ajtót, és átléptem egy másik életbe. Mintha éreztem volna, hogy vissza kell nézzek, az élet úgy hozta, hogy többet nem jártam abban a szobában, sőt abban a házban sem.
Pár napra rá, – hosszú idő után – jött egy komoly vevő, és apámék eladták a házat. Ölelve egymást ballagtunk át anyámékhoz. Néztek is a falusiak, a nagyobbik Garai gyerek egy nővel. Hát ez maga volt a csoda. Én persze mint amolyan rendes falubeli, mindenkinek hangosan köszöntem, élveztem, hogy némelyik aki eddig csak simán „leszijázott”, most hirtelen nem tudta, hogyan köszönjön vissza. Emlékszem az egyik öregasszony, aki éppen egy biciklin átvetett nagy zsák gabonával egyensúlyzott a szemközti járdán, úgy megnézett bennünket, hogy majd átesett a biciklin….. de végre hazaértünk. Éppen időben, mert már nagyon szűk volt a nadrág, de most ez egy nagyon jó érzéssel töltött el, korántsem úgy mint féktelen egyszemélyes orgiáim után olykor. Anyám rögtön beleszeretett, bár anyám mindenkibe beleszeretett, akit csak hazavittünk és mutatott némi emberi formát, – és talán annyira el is gyászolta, mint én, ha vége lett -.
Apám egy kicsit tartózkodóbb, bizalmatlanabb volt, – mindig is -, nem csak vele, jó pár barátommal is. Soha nem értettem ez a fajta távolságtartást, azért sem mert olykor magamban is felfedezem ezt, és nem igazán tudom mi is ez, önző érdektelenség a világgal szemben, vagy sértett félrevonulás, vagy talán mindkettő? A bemutatkozás kellemetlen, feszengő perceit oldandó, megfogtam a lányt, és kivittem a kertbe, le egészen a végébe, az oly sokat látott-halott „kis ház” mellett a tóhoz, és elmentünk apám viharvert ladikján csónakázni. Anyám kiabálása hívott csak vissza, felverve a tó fülledt, hétvégi csendjét… nekünk kiabált, hogy mehetünk enni…. Aztán az elkövetkező napok így teltek, boldog féktelen ölelkezések, és hosszú csavargások a falu határában, vagy éppen fenn a városban.
De az élet, ha lehet így nevezni, ezt a paranormális véletlenek és érdekek által vezérelt valamit, amiben élünk, hamar beletenyerelt ebbe a nem tudni hová tartó idillbe…a haza írt, hogy szüksége van rám, csak én tudom megvédeni a határainkon ólálkodó ordastól ezt a békés, boldog munkás-paraszt világot. Nem ért váratlanul, hiszen már kaptam előzetes értesítést, – hogy tartós tejet már ne vegyek, bár ez akkor még nem volt -, hogy előreláthatólag november, vagy legkésőbb a következő bevonulás, de én reménykedtem, hogy most legalább egy kicsit a kezemre játszik a szerencse vagy a jó sors, de nem tette.
Azt hiszem, talán még egy boldog hetet együtt tölthettünk, bevonulás előtt annyi szabadságom volt, aztán filmszakadás.
Magába szippantott az a tisztelgős, jelentgetős, zöld színű, kimért világ, ahol mindennek helye és oka van, ahol kimondatlanul is – adott esetben – nem több az ember mint egy szám egy kettétörhető rozsdamentes kis acéllapocskán. Ahol – nem úgy mint odakinn -, nem lehet kitérni az emberi rosszindulat, önzés és céltalan gonoszság elől. Itt az első válasz nem, és az igen-t is ki kell érdemelni. -Egyszer majd írok erről is – Most így, jó néhány év távlatából hamar elmúlt az a másfél éves kényszerű hibernáció. Egyetlen cél volt csak, megúszni ép ésszel.
Az ember úgy gondolja, hogy ott folytatja, ahol abba hagyta, de nem. Közben az élet is lépett másfél évet és nincs semmi büntetlenül , a várakozás mindenre rányomja a bélyegét. Az ember fel akarja falni a visszakapott szabadságot, hagyják most egy kicsit pihenni, kikapcsolódni. Talán egy hónappal a leszerelés után a nővére pár napra megüresedett lakásában szerelmeskedtünk. És két numera között kaptam, egy jó kis fejmosást, hogy megelégszem azzal a párezres fizetéssel amit a postán keresek, hogy elmehetnék például éjszaka tejet pakolni – így mondta-, hogy vigyem valamire. Nem egészen értettem a dolgot, sohasem terveztünk közöz jövőt, nem azért mert bármelyikünk is kerülte volna a témát, egyszerűen még nem merült fel. Hiszen szinte meg sem ismerkedtünk, engem máris elrángattak mellőle, most pedig még szinte vissza sem tértem. Nagyon sokat segített nekem azzal a másfél évvel, amit kibekkelt mellettem , – ha nincs, lehet, hogy ki sem bírtam volna odabenn -, a talán ezért is nem értettem ezt a hírtelen tetemrehívást. – na nem is nagyon volt kedven a második menethez –
Talán egy szülői duruzs volt a dologban – „haj lányom, ez csak kefélni akar”-, vagy valami új szerelem, nem tudom. Igen talán az utóbbi.
A következő randin nagyon tartózkodó volt, aztán megmondta, többet ne találkozunk, dolgozott náluk egy festő gyerek, a hátteret újította fel a műteremben, és hát összemelegedtek, agilisabb nálam, jobban érdekli a pénz és hát a szex is jobb vele (de csak ezért, mert neki nagyobb van – ezt egyszer később kottyintotta el) és velem kapcsolatban meg azt érzi, hogy nem akarom őt eléggé. Nem segítettem neki csomagolni, bár nem is kapkodtam ki a képzeletbeli bőröndöket a kezéből, egyszerűen hagytam elmenni. Aztán még egyszer összejöttünk egy közös és kölcsönös akt fotózásra, aminek aztán – hát persze – egy elkeseredett szeretkezés lett a vége, de ő azután elsietett ahhoz a másik fiúhoz.
És egyszer talán egy hónap után lejött hozzánk, azt hiszem anyámnak hozott valamit, akkor meg a spejzban rögtönzött sötétkamrámban borultunk össze, – nem nagyon kellett berángatni , de erre nem vagyok büszke -…. Aztán kikísértem a vonathoz, még talán néhány telefon, aztán többet nem láttam… jó lenne találkozni vele…