Zelta útja – Életbe zárva (12.)

Életbe zárva

Három nap telt el azóta, hogy utoljára aludt. Még sosem érezte magát ennyire fáradtnak, és ez egészen odáig vezetett, hogy a valóságot is álomnak kezdte érezni. Ha szóltak hozzá, nem válaszolt, ha valami hirtelen eléugrott, elesett benne. Csak a földön fekve ért el fáradt agyáig a kép.
Hogy miért nem aludt, magának sem vallotta be. Mégis sejtette, hogy mitől fél: az utolsó ajtótól. Nem tudta, mit rejt majd. Saddu végleg magára hagyta, és nem segít többet. Akkor mi fogja meghatározni, hogy mit talál az utolsó ajtó mögött? A nagy kapu utáni dolgokról még csak találgatni sem mert.
A harmadik nap délutánján már minduntalan azon kapta magát, hogy valahol ül, vagy fekszik, és néha már-már homályosan látta maga előtt a folyosót, az ajtót…, de végül mindig sikerült felráznia magát az álomból. Később úgy próbálta felébreszteni magát, hogy sétálni indult. Céltalanul járta az utcákat, végig kerülve a zajos utcákat, nehogy valami olyasmi történjen, amire képtelen időben reagálni.
Egészen felébredt a friss levegőtől, és a gondolatai is elterelődtek, mikor ismerős pisszegésre figyelt fel. Hirtelen felkapta fejét, és olyan gyorsan fordult hátra, hogy szinte beleszédült. Dukan közeledett felé a barátaival.
– Hé, cimbi! Hát téged meg mi lelt, hogy inkább egyedül kódorogsz, mint velünk? Tán beszartál a jó kis zúzós balhéktól?
Zelta közönyösen nézett rá. Nem tudta, mit feleljen. Nem volt benne biztos, hogy a válaszát megértenék, ezért próbálta minél egyszerűebben elmagyarázni.
– Szia! Nem, nem szartam be. Csak azt hiszem, vannak ennél fontosabb dolgok is, és főként nincs szükségem csordára ahhoz, hogy megvalósítsam azt, amit szeretnék. Ez a valami pedig biztosan távol áll a „zúzós balhétól”.
– Ez meghülyült – mondta Dukan, és gyorsan odébb kotródott kis nyájával, mert nem tudott mást felelni.
Zelta szomorúan nézett utánuk. Nem megbántott szomorúság volt. Inkább szégyellte magát, hogy ő is ilyen volt, mielőtt találkozott volna Sadduval. És segíteni szeretett volna a többieknek. Hitt benne, hogy jobbá tehetné őket, és hogy rájuk férne egy álom-kúra.
Meglepődve vette észre, hogy épp az ellenkező irányba lépeget, mint ahogyan eltervezte. Hazafelé tartott. Az út nagyon hosszúnak tűnt, mert gondolataiba merülve többször is rossz utcába fordult.
Tudta, hogy soha többet nem lehet az, mint aki régen volt. Megváltozott, és ezt mindenki érzi rajta. Látják, hogy más, és nem fogadják be. Ezentúl magányra van ítélve, magára van hagyva. Bíznia kell magában!
Ez a találkozás adta meg az elhatározást, hogy végre elaludjon. Akármi is lesz az ajtó mögött, most már nem bánja. Végig fogja csinálni.
Hazaérve a szobájába sietett. Úgy érzete sokkal tisztábban lát. Határozottan elmúlt a fáradtsága, de abban is biztos volt, hogy akármikor el tud aludni. Erre is készült, mikor meglátta az ágyára készített, sötét rózsafából készült, gyönyörű gitárt. Egyáltalán nem érzete magát meglepettnek. Meghatódva ült le mellé, és félve vette kezébe. Ugyanúgy tudott játszani rajta, mint régi álmában, mikor először találkozott vele.
Nem is gondolt rá, hogy ez az ajándék az útja végét jelzi: azt, hogy már nagyon közel jár hozzá. Talán ezért is történt, hogy gitárral a kezében aludt el.
Az utolsó fáklyák fénye lobbant fel, Zelta szeme elé tárva az eddig még homályban maradt sarkokat is. Nem volt már semmi titokzatos a folyosóban: fény árasztott el mindent, az ajtók pedig tárva-nyitva álltak. Egykori titkuk tudássá lett, és elvesztették létük értelmét: nem volt már mit tanítaniuk.
Határozott mozdulattal nyúlt az utolsó ajtó kilincséért, aminek nagyon is segítségre volt szüksége ahhoz, hogy kinyíljon. Zelta vegyes érzésekkel telve lépett be az ajtón.
Egy színpadon találta magát. Körülötte rengeteg jelmezes embert volt. Megrémült, azt hitte, neki is szerepelnie kell majd. Tekintetével a közönséget kereste, de meglepődve vette észre, hogy nincsenek nézők. Vagy nem látszanak…
Ameddig csak ellátott a színpad elnyúlt, és telis-tele volt színészekkel. Hitetlenkedve járkált köztük, fel nem foghatta, mi értelme ennek az egésznek. Aki csak elhaladt mellette, úgy beszélt, akár egy rossz szónok. Mindenki játszotta a szerepét, egymásra ügyet sem vetve. Voltak különleges jelmezekbe bújt emberek: boszorkányok, hercegnők, pincérek, bohócok, és minden más, amit csak el lehet képzelni. De sokan voltak teljesen jellegtelen, utcai ruhában. A közös csak az volt bennük, ahogy előadták a szerepüket.
Zelta el-elkapott egy betanult szöveget:
– Igazat mondok, tudod jól. Ha hazudtam volna, hulljon ki az összes fogam, vakuljak meg, és legyek olyan görbe, mint a fűzfa ágai!
Zelta önkéntelenül elmosolyodott, mikor a furcsa szerzet vigyorogva megmutatta fogatlan ínyét, majd rémült arccal elkezdett előrehajolni, hogy a végén már a földet érte pisze orra. Aztán más haladt el mellette:
– Hát persze, hogy te vagy az egyetlen! Ilareld! Hogy is hihetted, hogy van még valakim? – kiáltotta egy szajhának öltözött nő a levegőbe.
– Nahát, ez az ebéd isteni volt! – mondta egy dagadt, öltönyös férfi, majd Zelta felé fordítva kerek arcát viccesen öklendezni kezdett.
– Na de Maretha, mit képzelsz te rólam? Azt hiszed, hogy egy tehetetlen balek vagyok? Na majd én megmutatom neked, hogy milyen egy igazi férfi! – üvöltötte vöröslő fejjel egy ősz hajú katona, miközben saját lábában elbotolva, hatalmas puffanással a földre esett.
Zelta nem bírta tovább, hangos, felszabadult nevetéssel járkált a színészek közt. Egészen addig tartott a jókedve, amíg meg nem pillantotta saját magát, amint lelkesen magyaráz a levegőbe:
– Semmi baj nincs. Csak… sajnos nem tudunk majd találkozni egy ideig. Elköltözöm a nyárra a nagyszüleimhez.
Rögtön abbahagyta a nevetést, amikor eszébe jutott, mikor hagyta el ez a mondta a száját. Megigézve nézett saját magára, ahogy tökéletesen elrejtve a hazugságot, őszinte arccal beszélt.
– Nagyszerű színész vagyok – mondta magának, és halálsápadtan meredt távolodó mása felé. Ettől kezdve egészen máshogy nézte az embereket.
– Ezek nem is színészek. Ezek itt mind léteznek, egytől egyig, és ez a sok hazugság az életük része – gondolta, és egészen elképedve nézte tovább az előtte elmenőket. Most jobban körülnézett, mint eddig, és egy hatalmas táblát látott felfüggesztve. Hogy honnan lógott le, egyáltalán nem látszott. Talán az égből – gondolta, és sokáig nézte megbabonázva. Ez áll rajta: ÉLET SZÍNHÁZ.
Zelta elkedvetlenedve nézelődött tovább. Már egyáltalán nem találta viccesnek, főleg, mikor valaki gorombán beszélt.
Nagyon egyedül érzete magát, olyan volt, mintha a szekrénybe bújt volna, és onnan hallgatná ki mások beszédét, de itt elbújnia sem kellet; senki sem figyelt rá. Olyan egyedül volt, mint a lakatlan városban, csak itt emberek közt lehetett. Ha létezhet ilyen, ez még rosszabb érzés volt. Senki nem vette őt észre, mint ahogy egymásra sem figyeltek. Arra gondolt, hogy nagyjából ilyen lehet a bolondok háza. És hogy nagyjából ilyen az élet.
Mikor az egészből elege lett, és már a saját fejében hallotta az ezernyi hangot, tekintetével az ajtót kereste. Sehol sem találta. Próbált beszédbe elegyedni az emberekkel, de senki sem figyelt rá. Kiáltott a levegőbe Sadduért, de ő sem jelent meg.
Halálra válva tudatosul benne, hogy nincs ajtó visszafelé, nincs kiút, ez bizony az élet. És élnie kell benne az életét. Mégsem csatlakozott a sok bolondhoz. Leült a földre, és hagyta hogy megtöltse a fejét a sok összefüggéstelen mondat. Órák múltán szólalt csak meg, mikor a lelkét betöltő kétségbeesés sötét gondolatokká formálódott. Szövege épp olyan értelmetlen lett volna mások szemében, mint ahogy ő sem értette a többieket:
– Ha ez az élet, hát élnem kell. De ha elég sokáig várok, talán eljön értem a halál.