Mint legtöbbször…

A falubeli gyerekekkel bóklászunk a falu melletti tó másik oldalán, a "sziget"-nek nevezett hely valamelyik erdejében. (persze nem volt sziget, csak a nép nyelve hívta így)
Nem szerettem menni ezekkel a gyerekekkel igazán, és szó ami szó, nem is szívesen vittek magukkal, – a szüleim is ritkán engedtek el velük -, mert én ott rendszerint porul jártam.
Mindig a kalandot, a veszélyt keresték, mint amolyan gyerekek, és ezek az erdőbéli csatangolások sem szóltak másról.
Nem tudom mit vártam az nap, amikor kikönyörögtem otthon és a fiúcsapatnál is, hogy velük tarthassak. Talán szerettem volna beilleszkedni, nem kilógni, végre nem a gyenge és gyáva Garai gyerek lenni, – nem tudom -, vagy csak egyszerűen felkeltette a kíváncsiságomat némelyik gyerek csillogó szemű meséje a korábbi portyáról?
Bíztam benne, hogy most nem keresnek olyan kalandokat, amire én azt mondom, hogy én ezt nem csinálom, bár mindig volt olyan érzésem, hogy azért visznek oda, azért csinálnak ezt vagy azt, hogy lerázzanak valahogy, ha már nem volt egyiknek sem bátorsága ahhoz, hogy a képembe mondja, hogy nem mehetek velük.
De aznap sem kegyelmeztek meg. Most sem érdekelte más kaland őket, mint végig cserkészni az erdőben, a keresztbe-kasba futó talajvízcsatornák mellett, szinte céltalanul.
Csak idő kérdése volt, hogy mikor, melyik találja ki, hogy csak és kizárólag a csatorna túl oldalán érdemes tovább menni.
Persze a többiek vakon rábólintottak, mint ha csak összebeszéltek volna.
Sohasem értettem meg, hogy miért nem lehetett át menni a másik oldalra ha csak az hiányzott, a pár tíz méterre levő híd gyanánt szolgáló beton áthidalókon, vagy miért nem lehetett megkerülni. – talán tényleg ez volt az egyik trükk, hogy megszabaduljanak tőlem, mint valami túlsúlytól, ha már végleg kifogytak az ötletekből -,
Most is ez van, én a vadonatúj világoskék melegítőmben vagyok, és nem tudom a többieket lebeszélni a csatornaugrásról. Már mindenki átugrott, én vagy egyedül hazamegyek az erdőből vagy ugrom. Nekiszaladok, de az utolsó pillanatban meggondolom magam, érzem kevés lesz a lendület de már késő, a lábaim az égben, repülök, és a biztonságos túlpart helyett baaang rá a csatorna vékony jegére.
A jég beszakad, és én derékig merülök a jeges, fekete posványban.
A kölykök dőlnek a röhögéstől, én nagy nehezen kimászok, szerencsére a másik partot csak fél méterrel hibáztam el. – mindig ez a fél méter hiányzik, hiányzott, hogy elérjem a túlpartot, képletesen és a valóságban egyaránt… –
A könnyeimmel küszködve, derékig vizesen, sárosan haza indultam…. nem kísértek el, nekik még nem volt elég a kaland, talán akkor sem szóltak volna, ha elkeseredésemben nem a falu felé indulok, hanem ellenkezőleg, csak kuncogtak, röhögtek, mutogattak….
Azt hiszem többen nem mentem velük…