Huszonhat

Házibuli az egyik havernál, talán szilveszter, nem emlékszem pontosan.
– Az akkori társaságom, a rockzenekar, amiben én is játszottam, bár pontosan már nem emlékszem mindenkire -.
Ital tonnaszámra, ahogy így visszagondolok, elszomorító, hogy alig húszéves emberek a mai értelmezésemben már masszív alkoholisták. (sajnos nem is él már mindegyik)
Tamáséknál voltunk, miénk volt a kétszintes családi ház, – alig volt fűtés a házban -, a szülők elvonultak valami „felnőtt” buliba.
Az mellett, hogy hideg volt, unatkoztam is. Természetesen, csak én voltam egyedül, mindenkinek volt barátnője, csak nekem nem. (Legtöbbször így volt) Miért is foglalkoztak volna pont velem? Nem is akartam elmenni, úgy dresszíroztak a srácok, hogy jól fogom érezni magam.
(vajon tudták, hogy én hol érzem jól magam?)
Persze, ők a maguk szempontjából beszéltek, a maguk szintjén meg volt minden, „p” és „p” , mi is kellhet több.
Nem is volt az az igazi buli, bár nem tudom, hogy voltam e igazi buliban, és az mitől az amire aztán rámondja az ember.
Igazából csak ténferegett mindenki abban a nagy házban. Csak rótták a kefélés előtti türelemjáték-köröket mindenki, már akit ez ilyenkor a piján kívül érdekelt.
Én is csak ültem egyik székről a másikra, tv-t néztem és szívtam a cigiket egyiket a másik után.
Éjfélig maradok gondoltam aztán „télak”. Már bántam, hogy eljöttem…
Na jó gondoltam, elszívok még egy cigit kinn az udvaron, aztán megyek… Felkaptam a kabátom, cigi a szájban és kimentem a ház előtti teraszra. Leültem a terasz lépcsőjére, olyan hideg volt, hogy szinte sütött, de valahogy jól esett, a hidegnél is még hidegebb.
Gyönyörű téli éjszaka volt, friss hó hullott mióta kinn jártam, – még most pihézett -, az utcalámpa fénye bekandikált a kopasz fák ágai közt, meg-meg csillantva a szállingózó hópelyhek ezüstjét.
A házból vad rockzene szűrődik ki, furcsa egyveleget adva a távoli kutyaugatással és az éj sötétjében vakon vonuló ludak gágogásával.
Élveztem ezt a fura zajos csendet, minden olyan távolinak tűnt, nyugtatóan távolinak, mintha nem is létezne semmi más a világon csak én, a roppanó hideg és a friss, puha hó….
Aztán nyílik a ház ajtaja, a benti dübörgés egy pillanatra felerősödik, az előszoba lámpa fénye egy pillanatra kiszökik, nagy sárga háromszöget vetít a csillogó hóra, egy pillanatra megdermed rajta de megérezve a hideget rohan is vissza, hogy még beférjen a csukódó ajtó résén.
Iv jött ki, didergett, ahogy a hideg megölelte, ujjai közt a cigaretta is remeg, talán egymástól remegnek.
Mi baj kérdezem, amint meglátom az arcán az elkent könnyeket.
-Áááá semmi – mondja elcsukló hangom – csak a szokásos, megint többet ivott, és most Jó barátnője fenekét fogdossa, lassúzás közben.
-Semmit nem jelent – mondom – piás, holnapra nem is fog emlékezni rá.
-Á dehogy – folytatja el-el csukló hangon – sohasem törődik velem, csak vagyok neki, csak magával törődik, még ott is, elvégzi a dolgát, aztán a legtöbbször én fejezem be, csak akkor kellenek neki, ha kellek neki…
-Beszéltél már erről neki?-
(nem tudtam okosabbat kitalálni, megleptek a lány szavai, csak ritkán találkoztunk, legtöbbször csak futólag a próbákon, nem igazán beszélgettünk „intim” dolgokról)
– Áááá nem lehet beszélni vele, azt mondja, hogy túl sokat akarok tőle, csak az én képzeletemben létezik az a szex, amit elvárok tőle, ennyi…
-Beszéljek vele? –
– Ááááá felesleges, különbem is megsértődne, hogy erről másnak beszéltem..- Hallgatunk egy darabig, kezdek fázni, megborzongok, be kellene menni – gondolom – de mit tegyek, hagyjam itt ezt a lányt sírni a hóesésben?
Aztán, mint aki indulna meg nem is, közelebb lép, még közelebb, egyszer csak megölel, és mire észbe kapok, fog kocogtatva csókolózunk.
Nekem elment az eszem, elgurult a gyógyszerem, itt csőrözök a haver barátnőjével az ajtóban, nem vagyok normális, de nagyon jól esik!
Istenem mennyire.
Aztán szétválunk, talán megérezte a bizonytalanságom, de még ölel, simogat
– Tudod mennyit gondolok rád és te észre sem veszel, ha találkozunk – mondja, és én hallgatok, mint egy hazugságon kapott gyerek.
Igen, tényleg így van, de csak önvédelemből, miért szeressek bele valakibe, aki szóba sem jöhet az adott helyzetben, és más helyzet nem volt.
Állunk ott még egy darabig, szavak nélkül ölelkezve, mintha máris búcsúznánk, pedig még csak most kezdődött valami.
A hideg szépen lassan győzedelmeskedik, kénytelenek vagyunk bemenni, már molekulaszinten reszketünk. Szerencsénkre, már éppen keresték Iv-t.
Aztán én szépen fogtam is a kis kabátkámat, és haza ballagtam.
(ez egy jó kis órás séta következett át a másik faluba)
Már vég kép nem éreztem jól magam, a történtek után pedig főleg nem, bár a szívemben volt egy kis bizonytalansággal vegyes boldogság.
Mi volt ez a nagy összeborulás, mi is lesz ez után. Hazafelé és otthon is egész éjjel ezen járt az eszem..
Aztán a következő próbán találkoztunk. Tudtam, hogy most mindenképpen elkíséri Ricsit. Nem nagyon tudtunk beszélni, csak néztük egymást ügyelve, hogy senki sem vegye észre.
Próba után lopva a markomba nyomott egy összegyűrt cigis dobozt csak annyit mondva hozzá: ki ne dobd! Nem egészen értettem, inkább tréfát sejtettem a dologban, min valami szándékot.
Aztán otthon széthajtogattam a dobozt, a belsejében egy üzenet: hívj fel ha a városban jársz ! (és egy telefonszám. )
Abban az időben minden csütörtökön zeneiskolába jártam. Hát persze, hogy az volt az első, amikor beértem a városba, hogy telefonáltam.
Ez után minden csütörtökön ez volt a programom, zenesuli és randi.
Mozik, és eldugott kis presszók, (pincérek cinkos, olykor szemrehányó tekintete, az órákon át tartó ott ücsörgésért egy-egy kávé, tea vagy konyak mellett) lopott fogdosások és csókok.
Mindig alig értem el az utolsó vonatot, és mintha az élet nem vesztette volna el a humorérzékét, néha még tréfát is űzött velünk.
Moziban voltunk, és a szünetben egyszer csak megmerevedik a lány.
– Mi baj – kérdezem. A szemével mutat az előttünk, pár székkel-sorral üllő pár felé.
– Az ott Ricsi anyja – suttogja a fogai közt, tekintetét szándékosan máshol tartva.
( a víz kivert, bár én már nem egyszer mondtam, hogy valljunk színt – talán úgy lenne tisztességes mindenkivel szemben (akkor még nem tudtam, hogy az élet ezen területén sem a legbecsületesebbek a legboldogabbak), most már nagyon bánom, hogy nem voltam erőszakosabb, de azt mondta, hogy nem akarja, hogy ez miatt szaladjon szét a zenekar )
Megnéztem én is magamnak jobban a párt.
– Nincs semmi baj – mondtam ugyan úgy a fogaim közt sziszegve – lehet, hogy Ricsi anyja de ha nem az akkor az ikertestvére, ha van neki, de a fickó nem Ricsi apja, tehát ő is tilosban jár…
Sohasem tudtuk meg, kis is volt az a nő de amint elkezdődött a film következő része kiosontunk… sokan „szerettek” minket akkor a moziban…
Aztán jött a nyár, vége lett a sulinak, és ritkábban jártam fel a városba. Akkor még nem volt mobil sőt, rendes telefon se, ritkán találkoztunk, főleg csak a próbák alkalmával, vagy apróbb össze jöveteken.
Közben én megismerkedtem, Il-lel, akiről akkor azt hittem, hogy a nagy szerelem, – a mai napig nem tudom pontosan, hogy az volt e vagy csak az én ábrándjaim öltöztették tündérruhába, – talán – , ha az lett volna, később folytatódik, lett volna rá lehetőség – azt hiszem.
Egy augusztus végi napon, egy nagy nehezen összehozott randin elmondtam neki, hogy mi van, hogy nem tudok kétfelé szeretni – most sem tudok, csak most már jobban titkolom -.
– Semmi baj, de mért nem szóltál előbb, intéztem volna valami kis menedékhelyet – mondta, – de akkor ezt a délután töltsük el még kellemesen – . Végig ölelkeztünk , csókolóztunk a délutánt a szigeten egy padon, és ahogy esteledett, egyre lazábbak lettek a ruhák rajtunk, és mintegy megkoronázva az estét, pontot téve valamire, eggyé váltunk, sietve, kapkodva.
(nem voltam büszke a teljesítményemre)
Már szedelőzködtünk, egy teherhajó közeledett a folyón, s a matrózok a hajó reflektoraival pásztázták végig a partot. Biztosan egy bevett szórakozásuk volt ez, ha erre hajóztak…ártatlan, jópofa, mint egy gyerekcsín.
Még jó, hogy „végeztünk” már.
Érdekes látványt nyújtott volna, – mint valami színpadon – két letolt farmernadrágos ember hevülete, amint megsebezve a pillanatot közéjük furakszik a reflektor tolakodó fénycsóvája.
Talán ő is erre gondolt, mert összenéztünk és jót nevettünk…
Aztán kirohantunk az állomásra, hogy elérjem az utolsó vonatot.
Azzal váltunk el, hogy ha változnak a „paramétereink”, keressük egymást.. persze az én „paraméterem” alig több mint egy hónap múlva megváltozott…(miért is ne ) Iv is csak nagy néha járt le a próbákra… aztán egyszer csak nem jött többé… Ricsi mesélte, hogy összevesztek végleg…. erre aztán megpróbáltam megkeresni, de a munkahelyén azt mondták, hogy kilépett, nem tudni, hová ment… többet nem láttam…