1992. május 6-án holtan találták Sopron melletti házában M. Adriennt, aki a hírhedt kettősgyilkossággal vádolt Kaporfi Ádám özvegyeként élt a nyilvánosság elöl lassan több mint 3 éve elzárkózva.
Minden jel arra utal, hogy a fél szemére vak özvegy önként vetett véget életének, mindazonáltal semmilyen különösebb erre utaló indok nem ismeretes. Ugyan köztudomású volt, hogy ebben az időben egészsége ismét erőteljes hanyatlásnak indult. Tetemes túlsúlya és kiújult szívpanaszai, valamint gerincproblémái tagdhatatlanul megkeserítették utolsó éveit, viszont ezenkívül súlyosabb egészségügyi problémákról orvosai sem tudtak beszámolni. A körülmények meglehetősen rejtélyesek, a 33 éves nő valószínűleg az erkélyről zuhant ki valamikor az éjszaka folyamán.
A tragédia napján, hajnaltájt szomszédai éktelen sikoltozásra lettek figyelmesek, a hang idegen volt számukra, egyöntetűen kizárták, hogy M. Adrienntől származott volna. Mindazonáltal a rendőrség értesítése elindította a lavinát, a mentő kiérkezése előtt megneszelte a hírt a sajtó, akik a következő, felettébb érdekes naplójegyzést tették közre:
Részlet Máda (M. Adrienn) emlékiratából, amit a földönheverve talált egyik kiérkező rendőrünk:
„Add Uram, hogy elfelejthessem egyszer azt a kínnal teli napot, mellyel a sors megátkozott engem. Isten látja lelkem, a szívem mindig csak egy férfit szeretett, ha lennének szavak elmondanám, hogy mennyire hűségesen.
Forró augusztusi nap volt, mikor hosszú idő után újra láttam őt. Nem várt öröm volt, mikor megpillantottam a kertünkben a sok vendég között, még ha akart volna se tudott elvegyülni, akkor se és utána se soha.. talán éppen ünnepeltünk valamit, már halvány köd rejti a körülményeket. Én fennt voltam az emeleti balkonon, ő pedig lennt a hársfák árnyékában, ahogy találkozott a pillantásunk keresztülszaladtam a konyhán, hogy minnél előbb vele lehessek, ekkor valaki belekapott a szoknyámba, ijedten hátrafordultam. Valami tréfás kedvű, pajzánul mosolygó öregúr volt az, az a fajta amelyiktől mindig kirázott a hideg, nehezen engedett el, de mégiscsak megszabadultam gusztustalan gondolataitól, amiknek óhatatlanul is részesévé váltam pár másodpercig.
A pinceablakból megláttam Ádámot és egyszerre elkezdett lüktetni a vér az ereimben, minden idegem összerándult. Mikor már a közelében voltam, csak néztem őt ismerősök és idegenek vállai fölött. Messze volt eddig is, most is. A fűben ülve nézte felhőit, a társaságtól távol. Nem csalódtam benne, akkor se és azután se, világéletében álmodózó volt. Emellett mindig meg tudott ijeszteni valamivel. Amikor a nyakába borultam, azt mondta, szeret és velem marad ezután. Tudta, hogy mindig féltem egyedül, pláne ha ketten vagyunk egyedül. Egy platánfa mellett beszélgettünk, mely úgy emelkedett a sok-sok hárs között, mintha csak véletlen szóródott volna a földbe magja valamikor. Lehámló fehér kérge beterítette a földet körös-körül, a vezeklés könnyei voltak, az ő megtisztulása, ami a mi közös bűnhődésünk eszközévé vált. Ekkor Ádám kért valami apró semmiséget tőlem, már nem is tudom pontosan mi volt, de beszaladtam érte a konyhába, hiszen Ő kérte.
Hogy gyorsabban visszaérjek hozzá, a hátsó ajtón mentem ki, de a kinnt fogadó látvány megpillantásakor földbegyökerezett a lábam és nem hittem a szememnek. Ádám az előbbi platánfánál állt, tőle pár centiméterre egy nagyon fiatal fiú, akinek félreérthetetlenül simította végig felsőtestét, ekkor találkozott kettőnk tekintete és elfordult. Egy másodperc töredéke mindannyiunk életét változtatta meg visszafordíthatatlanul. Nem tagadom, a harag elvette az eszem… őrjöngve követeltem magyarázatot, ők hallgattak. A dühöm nem akart csillapodni, szinte önkívületben kiabáltam, sírva, kétségbeesetten.
– Sohase fogok szemethunyni felette! –ez volt az utolsó szavam, amire csak egyetlen ravasz szemvillanás felelt. Belém hasított a félelem.
Egy reccsenés, kezében a platánfa megkeményedett, érdes, kéregdarabjával, csak két szót mondott…
– Háromig számolok. –
Könyörtelen volt, egyébként is szadista természete mellett fellobant benne az az ősi kegyetlenség, amivel a gyengébbeket őrjöngő elégedettséggel tiporjuk a sárba, azokban a visszafordíthatatlan gyilkos pillanatokban, amit nála, nem én láttam utoljára. ”
Máda vallomása hitelesen és valósághűen festi le az esetet, amit a nyilvánosság előtt férjével balesetnek állítottak be évekig. A fennt említetteket Máda egyértelműen még fiatalkorukban szenvedte el, ennek ellenére 1978-ban összeházasodtak. Kaporfi politikai törekvései és összeköttetései révén sikeres karriert futott be a 80-as években, mint területi képviselő.
Eközben pletykák kezdtek elterjedni Kaporfi szexualitásáról, feltűnően közeli kapcsolatai miatt, melyek azonos nemű fiatalabb kollegáihoz fűzték. Talán némelyest meglepő, de az emberek nem adtak sokat ezekre a pletykákra, Kaporfi sikere töretlen maradt egészen 1988. májusáig, amikor kiderült az igazság. Ugyanis kitudódott, egy tinédzser fiú, Molnár Márk szexuális zaklatása,
Kaporfi mindent tagadott, ám nem Molnár volt az egyetlen fiatal, aki ilyesmivel vádolta.
Ezek után Kaporfit pszichológiai teszteknek vetették alá, amik alapján egészségesnek bizonyult. Feltétlenül figyelembe kell vennünk a kimagasló intelligenciáját, illetve páratlan manipulatív képességeit. Azonban mégis későbbi házkutatások alkalmával (egy eltűnt fiú kapcsán) az első napon a rendőrök egy megcsonkolt emberi test maradványát találták meg, a házaspár lefedett kútjában. 1990. december 28-ára még egy holttest került elő Kaporfi és Máda háza alól. A kutatás végéhez ért, ám Kaporfi tárgyalása nem problémamentesen zajlódott le, kisebb drámák szakították meg a bírósági ülést, az áldozatok hozzátartozóinak fékezhetetlen idulatai, az esküdtek felháborodása, amit a tárgyaláson bemutatott bizonyítékok váltottak ki. A feszültséget tovább fokozta, hogy a vádlott semmi jelét nem mutatta a megbánásnak. A három és fél hónapig húzódó tárgyalás drámái és megszakításai miatt méltán nevezhetjük az évtized botrányának Kporfi perét. Az elítélt végül életfogytiglant kapott, a sajtó által pedig reflektorfényt.
Nem telt el 2 hónap se és Kaporfira felvágott erekkel találtak rá cellájában. Máda többízben nyilatkozott az esetről, elmondása szerint „áldozatok vagyunk mind, nem ítélkezhetünk egymás felett” és még az utolsó két hónapban se hagyta el férjét.
Viselkedése a hitvesi hűség határain túlmenően ragaszkodó, aki közelebbről ismerte esetüket az is csak találgathat: vajon soha nem tudta feldolgozni a tényeket, talán megszállottan szeretett, vagy talán csak egy szent őrült volt.