– Nem tudja véletlenül, ki csinálta a csempét? – kérdezte a lány, és hátranyúlt – Pont ilyen zöld kellene nekem is. Az a baj, hogy pompásan néznek ki fényképen, aztán kiderül, hogy voltaképpen tök mások a valóságban. – már két kézzel simogatta a falat, és a feje lelógott az ágyról – Meg ami fotón igényes, arról kézbe véve kiderül, hogy valójában fröccsentett műanyag.– a vér a fejébe tódult, ezért próbált visszaaraszolni, mire a papucs leesett a lábáról.
Fogalmam sincs. Már ilyen egy ideje. – mondta a férfi, és zavartan odébb lépett. A lány a lenge fehér ruhájában ide-oda csavarodott, közszemlére téve combjait. Ezzel még nem lett volna önmagában baj, de ez a munkahelyi szituáció elég abszurd volt.
– Állítólag a zöld megnyugtat. – folytatta a lány az asztalon, és félig felemelkedett. – Nem gondolja, doki?
– Lehet az most jót tenne magának – köszörülte meg a torkát az orvos, és elvörösödött. Felemelt valamilyen random fémtárgyat az asztalról (egy olyan eszközt egyébként, amivel fülekbe szoktak belenyúlni, mondjuk egy hónapban egyszer, szóval tényleg csak úgy mellékesen), majd visszatette. – Sikerült végül döntésre jutni?
– Köszönöm, hogy adott választási haladékot. Komolyan veszi a munkáját, ez kedves. – a lány beletúrt rövid, kócos hajába. A szemöldökei elég kifejlettek voltak, de jól álltak neki. Voltaképpen gesztikulálni lehetett velük.
– És?
– És semmi.
Felült. A rajta lévő világoskék kórházi blúz túl bő volt neki. Kibukkant alóla halványpiros fehérneműje. Nem úgy tűnt, mint aki észrevette volna.
– Nem könnyű, tudja.
Az orvos bólintott.
– Ja, tudom. – Nem mellékesen tényleg tudta. Viszont azt is, hogy önkéntelenül a lány domborulataira fókuszál, noha alighanem nem hagyná, ha tudna róla. A lány, ha áll, talán magasabb is nála, noha még csak főiskolás. Megszokott dolog.
– Szegény barátomnak nem könnyű elviselni. Igazából elég gyerek még. – a lány sóhajtott, és hátravetette a fejét –Lehet valami férfiasabbat kellett volna kifogni. Meg aztán esküdözik, hogy nem volt közöttünk semmi. Mintha én nem lettem volna ott.
– Becsúszhatott ilyesmi? – kérdezte a doktor, és sajnos későn jött rá, hogy talán nem a megfelelő szavakat használta. Dadogni azért mégsem kéne elkezdeni.
– Azért nem csúszik az be olyan könnyen – na, a lány a rákontrázott, szép. – De néha az ember magányos. Az élet meg kilátástalan. Néha rohadtul semmi másra nem vágyom, mint valami baromira felelőtlent tenni. Mint… lepisilni egy erkélyről részegen, akármi. Üvöltő zene mellett utcán ismeretlenek fenekére csapni.
– Szóval akkor péntek reggel. – mondta az orvos, aki nem engedélyezett több elkalandozást, noha kétségtelenül szeretett volna ő is ott lenni abban a buliban, ahol ez megtörténik, bár valószínűleg ahhoz nagyon sokat kellene inni előtte és közben is, csak a baj az, hogy ilyenkor ő inkább hányni szokott, ami meg nem szép. Mindegy. – Nem nagy ügy igazából, megvan tíz perc alatt, utána meg menjen haza aludni. Egyedül.
– Egyedül alszom. – mondta a lány, és végre felállt. – Utálok egyedül aludni.
– Nem lenne biztos jobb magának, ha… – kezdte az orvos bátortalanul – Úgy értem, egy gyerek rendbe teheti az ilyen otthoni gondokat. Lehet a barátja is rájönne, hogy szereti.
– Szeret. – mondta a lány – De kételkedik. – az asztal mögé lépdelt, megigazította a ruháját – És különben is. Hova raknánk szegényt? Miből főznénk neki? Abba a lyukba mégsem mehet.
Aláírta a papírokat. Gyerekes kézírása volt. Felsóhajtott.
– Bakker, jövő héten közös költség.
___________________________________________________________________________
Az apró lakás plafonján elhaladó autók húztak narancssárga sávokat, ahogy fényük átszűrődött a reluxán. Valahol a távolban autósziréna hallatszott, az a típusú, ami négy-öt darabos repertoárból válogat, és fél órán keresztül nem hagyja abba. A lány keresztbe tett lábbal ült, és olvasott. A szirénához most valamilyen csattanás és üvegtörés is csapódott. Oldalra nézett, de a barátja nem ébredt fel rá. A kis asztalon vázában fonnyadt liliom állt, mellette egy nagy halom Sudoku, amibe az ember beleőrül, mire megfejti.
Hirtelen csengettek, és a csengetés belehasított az éjszakába. A lány megdermedt. Úgy általában nem jó, ha csengetnek. Eleve rossz. Ahogy az is, ha valamilyen ismeretlen ember telefonál. Nincs is rosszabb annál, ha valaki akar valamit.
A lány leoltotta a lámpát, és megdermedt. A csengető ember számára ez tökéletesen indifferens mozdulat volt, de őt megnyugtatta. Nem akart kimenni. Ám csengettek újra, és ezúttal a barátja is felébredt már. Illetve ébren lehetett már korábban is, csak az álomtól kótyagosan nehezen fogta fel, mi történik.
Amikor hatodszorra történt, végül kimentek. Mit tehettek volna? Az ajtóban hárman álltak.
– Jó estét kívánok! – köszönt egyikük széles mosollyal – Gratulálunk!
A lány zavartan mérte őket végig. Szedett-vedett, de jól szituált társaság, sőt, elegánsnak is lehet nevezni őket, de a tény, hogy éjszaka álltak a lakás előtt, némiképp rontott a varázsukon.
– Mi az istent akartok? – kérdezte a lány barátja bosszúsan.
– Elnézést, de muszáj volt jönnünk – vette át a szót egy hátsó idegen. Ekkor vették észre, hogy bizony nagy csomagokkal jöttek, amik közül több színes papírral volt burkolva.
– Van fogalmatok róla, hány óra? – kérdezte a lány – mi úgy aludni szeretnénk.
A három idegen zavartan nézett össze.
– Öööööö… – kezdte az első, de inkább abbahagyta.
– Na hát ez az – mondta a lány – Akkor talán jó éjszakát.
Az üvegajtó felnyikordult, ahogy be akarták csukni – ezer éve nem lehetett olajozva – az egyik idegen azonban nem hagyta magát, és megragadta a másik végét. A lány szemében félelem villant. Végül is késő éjszaka volt.
– Biztonsági kamera rögzíti az esetet. – mondta a barátja tétován.
– Ide kellett jönnünk! – hadart az egyik férfi – Jelet kaptunk! – bátortalanul kimutatott a lépcsőház ablakán az égre – Egy csillag jelezte az utat.
– Egy csillag. – bólintott a lány – Király. Lehet hogy repülő volt az. Akkor viszont a reptéren van dolgotok.
– Nincs itt véletlenül egy újszülött? – kérdezte végső kétségbeesésében az idegen – Egy kisgyerek!
Egymásra néztek. Egy pillanatra csend támadt.
– Hát rohadtul nincs – zárta rövidre a beszélgetést a barátja – Viszlát.
Becsukták az ajtót, és a kulcsot is ráfordították. Kétszer is, ha lehetett volna. A lány leroskadt az ágyra.
– Anyám… – mondta halkan, és beletúrt a hajába. Az éjjeli szekrényen a liliom lassan elvirágzott.
A három idegen még meredt pár percig az ajtóra, majd egymásra kétszer addig. A lámpaoltó automata vagy négyszer kapcsolta rájuk a villanyt.
– Meg mertem esküdni. – kezdte az első.
– Én is.
– Én is.
– Idáig kutyagoltunk fölöslegesen. Ezzel a sok cuccal. Most vigyem őket vissza?
– És főleg, akkor nem született meg?
– Túró tudja.
– Francba.