Deresen dereng a berek a sziklák felett,
érik, kékül a kökény.
Emberek és százados fák várják a telet,
fagyasztó tél küszöbén.
Borzolt tollú varjak ülnek az ágakon már,
mókus, nyúl odút keres.
A kutató szél levél-tépte fák között jár—
a víz üveges, jeges.
Parancsot osztogat zizzenéssel a vén tölgy.
Barlangot nyit a vadnak
a hegyek sziklás marka—ölét nyitja a völgy
a didergő pataknak.
…dacoló kökény kéklőn várja a telet,
fonnyad a csipke vele…
Mindenre szín, vagy váró remény a felelet,
ha fákat ráz a tél keze.
Ordas szimatol az éjbe, vonít a dombokon
—hívja csikasz világa—
csapáson horkan a vaddisznó-konda zordon,
makkosok alját járva…
Kék-kökény, boróka kékül, szépül, úgy várják
a mag parancsát, hogy érjen.
Fehér takaró előtt, életmorzsák áldják
a Törvényt a törvényben…
4 hozzászólás
Kedves Inda!
Nagyon szép vers.
Szeretem olvasni a verseidet.
Üdv: József
Kedves József!
Nem új keletű e megállapítás: az írók jó alkotásaikkal olvasókat toboroznak maguknak s az író számára az elégtétel az olvasók visszhangjából csendül ki.
Amióta a szelet kenyér s az írás létezik, azóta ez törvény!
Köszönöm az olvasást,
barátsággal, Inda.
Ez a vers gyönyörűszép.
Kedves Andrea!
Megörvendeztettél azzal, hogy itt jártál s olvastad a fönti, tél előtti készülődést örökítő versemet.
Csemegézni bejárok ám hozzád, de olyan is van, amikor megkönnyezem egy-egy igazi karaktert megjelenítő írásod.
Szeretettel, Inda.