XXX. Akkor nem volt ennyi személykocsi mint ma, teherautó meg még kevesebb.
Ha a nyári forróságban fényes kátrány cseppeket izzadó „országúton” két autó megfordult naponta, az már csúcsforgalomnak számított.
Igy aztán az emberek másképpen intézték a dolgaikat, ki a saját lovát fogta a szekér, vagy saját magát a kis két kerekű „húzós” kocsi elé, és ballagott mélabúsan a hajnali piacnyitásra, vagy másfelé a dolga után.
Akit még ennyi jómóddal sem tisztelt meg a sors az igénybe vette annak a pár fuvarosnak a szolgáltatását, akik a téli tüzelőt, vagy éppen a téglát, cementet és mindenféle mást hordtak szét a szomszéd városka vasútállomásáról vagy tűzép-telepéről, mindenfelé.
Gyakran láttam jöttömben mentemben ezeket az embereket, két falu közt az ütött-kopott gumikerekes fogatok bakján.
Ugyan úgy lógatták a fejüket, mint a szőrbocskoros lovaik, talán még ugyan azon a dolgokon is tanakodtak magukban.
Olyan egyformáknak tűntek, pedig állítólag vagy nyolc-tíz fuvaros volt a városkában, nekem még is sokszor úgy tűnt, hogy csupán egy fogat és egy pár – a legtöbben cimboraságban ketten dolgoztak -, fuvaros él és dolgozik a városkában.
Igaz, ott volt még Feribá, aki a mi falunkban lakott, szépszál nyíltszavú, inas sváb ember, ő más volt.
Ő mindig tiszta ruhában volt, egyedül dolgozott, egyedül kellett felraknia a kocsira az orrukon-szájukon szürke port prüszkölő cementes zsákokat, vagy fellapátolni az ötven mázsa brikettet, – amit éppen nekünk hozott -, azzal a hatalmas szívlapáttal, amit én akkor még üresen is alig bírtam megemelni.
(Igen, akkor még a katenpilár homlokrakodó nem volt más mint a „magad uram”)
De Feribá még délután kettőkor is tisztán ápoltan ült a bakon, mintha a reggeli cikóriás-tejeskávéját éppen lenyelve ugrott volna fel a bakra, mert aznap időre ment valahová.
A szekere is olyan volt, mint maga az ember. Talán még meg sem száradt rajta a festék, „ pedig már tíz éves” – mondta egyszer -, a lovai fényes szőrű erőtől duzzadó paripák , nem olyanok, mint a városi fuvarosok agyonhajszolt, végletekig kizsákmányolt állatai.
Egy történet is járt szájról szájra róla.
Egyszer homokot szállított a városi gimnázium matematika tanárjának, aki építkezett.
Az nem akarván az utcáról betalicskázni a szobányi homokot hátra az épülő ház mögé, megkérte Feribát, hogy ott rakja le a fuvart.
Feribának nagyon nem tetszett a dolog, A ház és a szomszéd kerítése között éppen csak egy szekérnyi távolság volt, ha szemből áll be nem tud kijönni, „curikkba” meg nem szívesen kínozza a jószágait, főleg nem ekkora rakománnyal.
A tanár addig kérte, hogy a végén csak-csak ráállt, de már előre sajnálta a lovait.
Már vagy harmadszor próbálta hátramenetben beigazítani a szekeret a szomszéd kerítése és a ház közé, de nem nagyon akart sikerülni, hol a kerítés, hol a fal került veszélyesen közel a plató széléhez, félő volt, hogy valami kárt szenved a manőver során.
A lovak is nagyon kínlódtak, fel-feljajdultak a zabla egy-egy rántásán, patkóik szikrát vetett az utca betonján, ahogyan kínlódtak hátrafelé nekifeszülve a láncnak ami a kocsirúd legelejét kötötte össze a hámjukkal.
Látva a sikertelen kísérletet, a tanár elkezdte osztani az észt Feribának, hogy talán ha jobban húzná, vagy ha messzebbről indulna stb.
Egy pillanatra úgy is nézett ki a dolog, hogy sikerül beállni farral az udvarba, persze ez a fuvaros rutinjának volt köszönhető, nem a tanár jó tanácsainak. De ő ezt úgy látta, és felbátorodva a félreértett helyzeten még pár jól elhelyezett mondattal akaratán kívül is tovább bosszantotta a fuvarost, mintha nem lenne annak elég baja egyébként is…
Mondta is Feribának , látva az eredményt, hogy:
-Látja Ferikém, ha nem lennének tanult emberek hová is tartana ez a világ, csak a tanult ember válik igazán hasznára a világnak. –
Feribának talán pont ez a szikra hiányzott.
Meglazította a gyeplőt, nem húzta tovább az állatokat természetellenesen hátrafelé, hanem vissza állt a kapuba.
Félig az udvaron, félig az utcán, befékezte a kocsi, kezében egy kurblival leugrott a bakról, a kocsi hátuljához ment, és a plató alá nem régem beépített láncos-fogaskerekes szerkezettel odabillentette az egész rakományt udvar és utca közé, rá a kerítésre, a rózsa ágyásra, a kerti törpékre, a törmelék betonból eszkábált giccses „sziklakertre”, és mert közel állt, a tanárra.
Az meg csak állt ott most már térdig homokban, és nem értette.
Feribá kioldott egy reteszt, a plató újra egyenesbe állt, gyorsan megkerülte a homokrakást és a benne álldogáló, még mindig szava szegett tanárt. Felpattant a bakra és már hajtott is ki az udvarról, csak úgy a szája sarkából odavetve:
– Akkor hordjad te hátra… vazze… -.
A tanár még egy jó darabig ott állt térdig homokban azt számolgatva, hogy vajon hányat kell forduljon azzal a nyikorgó kerekű fatalicskával, hogy a homok a kőművesek keze alá költözzön az udvar végébe, és fogadkozott, hogy többet az életben nem fizet előre egy fuvarosnak sem.
Feribá lovai sohasem álldogáltak a nap végén a helyi áfész 43-as vendég-látóipai egysége előtt, – mint a városi fuvarosokéi -, amit a köznyelv csak „hatcsöcsűnek” hívott azért, mert az akkori személyzet három nőből állt, és ugye háromszor kettő az hat.
A kocsma a város déli végében volt ahol a városkán végigfutó két párhuzamos „főutca” ipszilont alkotva eggyé vált és elfutva a kenyérgyár előtt nem is áll meg a következő faluig.
Az ipszilon alkotta kis háromszögletű téren vártak az egész napi robot után a fuvarosok lovai, meglazított szerszámmal, némelyik oldalvást állva a kocsirúd mellett.
Ócska zsákokból eszkábált abrakos tarisznyával a nyakban ropogtatták a nap még hátralévő részét, unottan odapillantva, ha a kocsmából egy-egy hangosabb röhögés hullám ár ért a téren.
Minden nap így zajlott, a fuvarosok a nap végén megállították kocsiijaikat a téren, beballagtak a kocsmába, és nem is távoztak csak záróra után…
Mindegyiknek már szinte saját foglalt helye volt a helységben.
A kocsma csupán egy helységből állt, még a vizelde is jól hátul az udvaron a hatalmas, nádtetős jégverem mögött volt.
A kocsmában nem volt sok bútor, az egyik oldalon szinte faltól falig az „oltár”, az öreg söntés, a horganyzott bádog lapjával, akár egy tengeralattjáró, fedélzete, közepén a félméteres szódafejjel, mint valami periszkóp, amit a csapos lány is alig ért el, oly messze volt mindentől.
Mellé akasztva pedig egy vékony, piros slag végén a sörcsap.
Az a kopott valamikor fényesre krómozott sárgaréz szerkezet, mint valami öreg ékszer, amiről senki sem tudja vajon mennyi vajszín habot eresztett e világra, látványosan, magasról, mint valami cirkuszi mutatványban, hogy aztán az a hab aranyló nedűvé váljon, a vízcseppgyöngyöket izzadó korsókban.
Persze csak a fantázia láthatta tengeralattjárónak, az élénk, játszadozó képzelet, mert a búvárhajó egyik végében nincs olyan kis polcos üveges vitrin, hetes szalámis zsömlékkel, lilahagymás zsíros kenyérrel, a másik végén nagy, mély, bádog mosogatóval és ugyan olyan szürke bádogból formált hatalmas pohárcsorgatóval, amin akár száz sörös korsó is elfér, arra az esetre ha a nyári meleg és a friss sör egyszerre érkezne e műintézménybe, aminek következménye két a korsók gyorsabban cseréltek gazgát, mint egyébként. (ez akkor nem mindig sikerűt)
A helység közepén nyolc-tíz kopott asztal, hasonlóan öreg és kopott székekkel.
A másik oldalon pedig egy réges-régi flipper és egy a végletekig lehasznált, több nemzeti katasztrófával felérő kocsmai verekedést túlélt rexasztal. Talán Noé dobálta ki őket a bárkából a legutolsó lomtalanításkor.
Ez volt hát a színpad, a szentély, ahol ezek félig meddig vademberek múlatták az időt, lerakva a nehéz és monoton munka lélekölő nyűgét néhány órára.
Senki nem tudta, hogy ezek az emberek hogyan szoktak ide, egyszer csak ott voltak, és hangosan, egymás szavába vágva mesélték az aznapi eseményeket, vagy jókat röhögtek, ha valamelyikkőjüket sikerült megtréfálni.
Talán az idők végezetéig tartott volna ez az idilli állapot, ha a féktelen jókedv és a gyermeki csínytevés fura keveréke nem torkollik egy ostoba tragédiába.
Kese az alig harminc albínó fuvaros legény azzal ált elő egyik este, hogy bizony csak az bátor igazán, aki éjjel is kimer menni a temetőbe.
Na erre nagy tanakodás indult, hogy ki, hogyan adná tanúbizonyságát annak, hogy ott járt éjszaka.
Pepe állt elő nagyképűen:
– Ugyan már papókák, kimegyek én éjjel, aztán az öreg Simon sírján megfordítom a fejfát, aztán majd regge visszafordíjjuk együtt, hogy mindenki lássa, hogy ott vótam-
Azzal el is rendeltetett. Néhányan még fogadást is kötöttek pro és kontra.
Másnap azonban hiába várta Pepét a társa, – Béla, a kopasz Béla -, nem jött érte a kocsistól-lovastól, ahogy minden reggel szokott.
Bélának gyanús lett a dolog, s mivel az volt közelebb és nem Pepe háza, elballagott a Hatcsöcsű felé, – ahol előző este elváltak -, hátha hírét veszi társának és munkaadójának.
De semmi. A kocsma még zárva volt, – minek legyen nyitva, reggel kilencig alkoholtilalom van. Pepe otthon sem.
Bála rosszat sejtve a temető felé indult. Bár ne tette volna – gondolta később.
A temető kapuban Pepe lovas kocsija. A lovak türelmetlenül toporogtak, Béla tudta ebből, hogy bizony nem pár perce állnak ott, valami nagy baj lehet.
Benn a temetőben rendőrök állnak körül egy sírt, ami mellett éppen valakit letakarnak valami seszínű pokróccal.
Csak egy pillanatra látta, de tudta, hogy Pepe az, ki lehetett más…
Aznap nem hágott a jókedv olyan magasra, mint szokott a kocsmában.
Mindenki Pepe sógorát hallgatta aki beszámolt a történtekről.
Csak találgatta a szemlebizottság, a történteket,v – mesélte -, Pepe valamit akart az egyik fejfával talán, – ismeretlen okból -, odébb akarta szúrni, de leszúrta vele együtt a szinte fuvaros egyenruhának számító kötényét is, amitől aztán nem tudott felállni, és hiába próbált erőnek erejével a fejfára támaszkodva felállni, valami nem engedte, húzta le a kötényénél fogva a sírva.
Vélhetően azt gondolta, hogy a sírból húzza lefelé valaki és ijedtében megállt a szíve.
Reggel találta meg a temetőcsősz, ráborulva a fejfára, még rá is kiabált, hogy Pepe ez nem szép dolog viccet csinálni a temetőben, de az nem felelt, lógatta tovább a karjait a fejfa mellett. Majd mire a csősz megbökte úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli, ölelve a fejfát.
A kocsmában stílszerűen síri csend lett, még a szemtelen nyári legyek is megálltak csodálkozni a nagy csenden, fejjel lefelé lógva, a dohányfüstös plafonon.
Senkinek sem volt bátorsága a sógor szemébe nézni, és megmondani neki, hogy az egész egy jópofának indult kocsmai virtus eredménye.
Aztán elkérte a szebbik kocsmáros lánytól Pepe korsóját, mert ebben a kocsmában a törzsvendégeknek saját korsója van, és elballagott.
Aznap még maradt a lehangolt hangulat, de másnap már ugyan az a nagyhangú társaság mulatott, mintha semmi sem történt volna, csak most már egy lovas kocsival kevesebb várakozott a kocsma előtti út szélén…
2 hozzászólás
Kedves Thuan!
Annyit tudok mondani, hogy felelevenítettél bennem egy jó maréknyi, hasonló emléket és eredeti ez az írás.
Nem tudom hol, merre történt meg ez az eset, de nálunk Nógrádban is hasonlóan fejezték be a kocsisok a napot, a kocsmában, a család meg várta őket otthon…
Jól esett olvasni ezt az emlékeztető írásod.
Üdvözlettel, Futóinda
Kedves Futóinda! A történet, az események kollégáktól hallott falusi anekdoták feldolgozása. Nem tudom, hogy valóban megtörtént történetek, vagy kitalációk.
A kocsma létezett (ma már gyógyszertár működik a helységben – ironikus) és a fuvarosok is létező személyek – azt hiszem most már csak – voltak. A lovaskocsikat rendszeres láttam ott, úgy ahogyan leírtam, Pest megye egyik nagyközségében…
Köszönöm a figyelmet!
lala