Lepkelányka

Lepkelányka sírdogál…
Fáj neki a szárnya.
Egész nap csak égbe szál,
kergeti az árnya.

Menekül a szél elől,
ide-oda fújja,
azt hiszi, a fény megöl:
fák odúját bújja.

Megpihen egy virágon,
édes íze hívja.
Mégis fél e világon,
szíve harcát vívja.

Hogy is volt ez régebben,
színes lárvakorban?
Először az életben
lenn mászkált a porban.

Kívánta a levelet,
falta a zöld ágot,
állandóan ehetett:
életerőt rágott.

Prédája volt sokaknak.
Törékeny kis étek.
Álcázódott olyannak,
mit bántani vétek.

Egyszer mégis besokallt
„ …végre békét kérek…”
így lett, ami nem akart:
bábozódott lélek.

Jó sokáig így maradt…
Eltakarta pólya.
Megfeszült a szív alatt
életnek rugója.

Ki is akart jönni tán,
vagy nem is? Ki tudja…
Lényeg, hogy egy délután
kis fejét kidugta.

Elég volt a sötétből:
lepke lett lárvából.
Öröm röppen öléből,
fölébredt álmából.

Most, ahogy visszagondol
mind ezen emlékre,
nem fél már a nagyoktól,
szerelmes lett végre.

Rátalált egy lepkefi…
Röpülnek a réten.
Szárnya szárnyát elfedi,
táncolgatva szépen.