SZOCIOFOTÓK III. (igaz történetek, még mindig erős idegrendszerűeknek)

Az egésznek a prológja csupán egy szín volt…
Annak, ami előmerítette.
Tulajdonképpen hinnem kellene abban, hogy nem csupán a kimondott szavaknak, hanem a lezáratlan gondolatok előhívásának is ereje van. Félre kellene tenni azt a fajta szkepticizmust, ami lázad bennem a megmagyarázhatatlan dolgokkal kapcsolatosan…
Egy szín, amely a felhőtelen, vihartalan, élénk eget idézi.
Egy pillantás, elnéző mosoly, diszkrét elfogadás, amellyel tudomásul veszi a „csitris vadhajtásaimat”, a kamaszkorból bennem ragadt ízlésficamokat.
„Sálnak még elmegy…de máshogyan talán túl harsány ez az árnyalatú kék…”

Még aznap este felidéződött. Minden.
A lakótelep, amely viszonylag újnak számít a kerületben. Kultúrált telepként tartják nyilván, egy-két kritikus hónap kivételével, amikor egy másik, régebbi, hírhedt telepet bekameráztak, s ezért ide szorult onnan a bűnözés, rövid időre. De megoldódott, mert az itt lakók kihelyezett kis rendőrörsöt kaptak, állandó járőrökkel, s azóta viszonylagos békében élhetnek újra.
Panelek, több emeletesek. A szomszédok ismerik egymást, a lépcsőházi kényszerű együttélés okán, a vékony falak óhatatlanul belepillantást engednek a többi család intim életébe, szokásaiba.

Nekünk csak a reggeli hír jutott, mely szerint a körzetünkbe tartozó lakásból éjszaka elviselhetetlen jajveszékelés zavarta a szomszédok nyugalmát.
A nyilvántartásból kiderült: nem gondozzuk őket, de tőlünk kapnak ebédet, a hét minden napján. S már ez is felelősség…a néni a férjével és a fiával él egy lakásban.
Éjjel kihívták a rendőrséget a címre.
Megkíséreltek bemenni, a kapucsengőtől remélve a bejutást:

– Ki a k… anyja csenget hajnali háromkor?! Takarodj a p…ba, hát éccaka van, hát h…e b…i, mit akarsz?!
– Rendőrség…
– Rendőőőrsééég? Ne szivassál már, menj any…a, nincs velünk semmi dolgod, biztos az a b…i szomszéd már megint ránk hívott, hát mehetsz nyugodtan vissza, hajnali három van, anyádnak csengess ilyenkor…

A vonal megszakadt, a rendőrök vállat vontak, visszamentek, egyéb dolguk lévén, s hagytak egy üzenetet nekünk, mely szerint nem ártana mégis megvizsgálni a helyzetet…

Nem nagyon ismertük őket. Talán egyszer találkoztunk a fiúval. Tudtuk, hogy masszív alkoholista, s többször láttuk, amint a közeli téren a kukákból gyűjtöget, s viszi haza a számára hasznosítható holmikat. Élénken tiltakozott a szülei gondozásba vétele ellen, mondván, hogy ő maradéktalanul ellátja őket.
Kénytelen-kelletlen beengedett, mivel az ételszállítónak van kulcsa a kapuhoz.
Mosdatlan, mocskos, másnapos és büdös volt.
A lakás viszont nem…hanem az egyenesen katasztrófális és embertelen.
A gyomrunk egy pillanat alatt felkavarodott. Kár volt reggelizni, de hát ki tudhatta ezt előre…
A lakás két szobából állt.
Az egyikben laktak a szülők, a másikban a fiú.
Belépni nemigen lehetett. Emberi és állati ürülék lepte el a valaha parkettaként szolgáló padlót. Vastagon borította a fekália, gyakorlatilag bokáig kellett gázolnia benne, aki bármilyen objektumot meg szeretett volna közelíteni a szobában.
– Rossz a vécé, na. Lóvé pedig nincsen, hogy megcsináltassam. Mégsem sz…hatunk ki az ablakon…a kutyák is megszokták, a mama is…

Igaz, a mama…ő nemigen szokhatott meg semmit, ugyanis nem választhatott: mozdulatlanul feküdt, teljesen meztelenül, az egyik sarokban. Nyöszörgött, ennyire futotta az erejéből. Egy feketére piszkolódott szivacsot gyűrtek a teste alá, s a csontsovány test, magzati pózban kuporgott a szivacson.
Egymása néztünk Mártával. Kórház, azonnal, természetesen.
De be is kellene takarni…vajon mivel? Egyetlen ruhadarabot nem láttunk. Még rongyokat sem, mindent belepett a mocsok.
– Mit akarnak a mamával? Maguk is elmehetnek a redvás francba, idejönnek a puccos kocsijukkkal, a puccos ruhájukban, és azt hiszik, majd megváltják a világot. A k…a hivatalok, csak a nagyseggű p…k ülnek bennük, de amikor kellene valami, akkor persze neeeeeeem, mert nincs pénz, meg adjam be a papírt, majd elbírálják, tudják mit, menjenek a…

Ilyenkor nagyon sokat segít az a képesség, amit az évek során megtanultunk: félelemérzet nélkül kapcsoljuk ki a hallásunkat, szelektíve, és tesszük a dolgunkat. A fiú pedig csak mondta tovább, majd kis idő után elviharzott.
Magunkra maradtunk a mamával.
Megitattuk. Mohón kortyolt, látható volt, hogy napok óta egyáltalán nem jutott folyadékhoz – a fiával ellentétben. Teljesen kiszáradt, s valószínűleg a testhőmérséklete is az életveszély határáig süllyedt.
Néhány perc múlva az egészet kiadta a gyomra, a hirtelen megterheléstől.
Gondolnunk kellett volna a fokozatosságra….kortyonként itattuk tovább.
Mivel takarjuk be, töprengtünk. Jobb híján, majd valamelyikünk sála lesz megfelelő.

– Versace…-sóhajtotta könyörgőn Márta, végigsimítva a sálat a nyakán.
– Kínais. – feleltem megadón, a saját sálamhoz érve.
Így hát győztem. Letekertem a nyakamról a sálat, és beleburkoltuk a nénit, legalább addig, amíg a mentők ideérnek. Próbáltuk beszédre bírni. Elhalón, alig érthetően, de eszméletére térve válaszolt.
– A férje hol van? – kérdeztem rosszat sejtve. Felmerült bennem, hogy még az is megeshet: valahol a szobában, hiszen a szag összetétele elbírta volna az oszló embertetem bűzét is…
– Kórházban…-suttogta szaggatottan. – Le kellett…vágni…mindkét lábát. Megtámadta…valami…húsevő baktérium…de él még…
– Rehabilitálják? – kérdeztem.
– Igen…de hamarosan…hazajöhet…már nem tudnak…mit csinálni…ott vele…
Amikor a mentők megérkeztek, két kutya rontott be a szobába velük.
– Buksi…Aldo…-erőlködött a néni a fegyelmezéssel, majd könyörgőn nézett ránk: – vitessék el őket…nagyon gyorsan…kérem…könyörgöm…
Miután a nénit a sálamba csavarva kivitték a mentők, felhívtunk egy kutyamenhelyet. Aldót és Buksit befogadták, s reméltük a sorsuk jobbra fordulását.
Ezen kívül elrendeltük az azonnali ÁNTSZ-lomtalanítást és teljes fertőtlenítést. Hetvenezerért.
Kipakolták a szivacsokat, a ragadós, véres, vizeletes rongyokat, s összeszedtek három nagy, fekete zsák ürüléket, majd teljesen kifertőtlenítették a lakást.
Egészen lakható, emberhez méltó környezetet varázsoltak ezáltal a lakásból.
Amikor zártuk be magunk után az ajtót, az egyik szomszéd óvatosan kinyitotta az ajtót, résnyire.
– Maguk honnan jöttek? A hivataltól vagy a gondozástól? Mert ebből még baj lehet…a kutya miatt…
Az értetlenkedő arckifejezésünk láttán, igyekezett körülírni: – Tudják…a fiú nem normális. Nincsenek barátnői, de még ha legalább homokos lenne…de az sem…hanem a kutyával csinálja…a nagyobbikkal. Halljuk a kutya vonítását minden nap, és a múltkor lehozott egy csomó olyan újságot, amelyekben ilyen képek vannak…tudják, hogy az emberek az állatokkal…

Úgy éreztem, sírnom kell. Nem elég, hogy az anyját állati sorban tartotta, még a kutyájával is fajtalankodik…ez azért jócskán túlment az elviselhetőség határán.
A néni még aznap délután meghalt a kórházban. Értesítettek minket.
kimentünk a lakásra, hátha hazaért a fiú.

Valóban otthon volt: a kuka mellől cipelte vissza a fekete zsákokat, amelyeket az ANTSZ emberei tettek oda.

– Kidobták…nem szabad kidobni semmit…minden jó valamire…majd feljelentem magukat, a puccos kocsijukkal, a k…a anyjukat…-nyögte.
Nem mertem neki megmondani, hogy meghalt az édesanyja. Majd megtudja, ha egyáltalán keresi még valaha…
Szótlanul autóztunk vissza a központba.
Márta kiszállt, és mellém lépett.
Letekerte a sálat a nyakából.
Azt a Versace-t.
A nyakamba tette.
– Én úgyis a puccos kocsimmal megyek haza…te meg gyalog vagy…-mondta azzal a furcsa, „szocmunkás-mosollyal”, amely talán mindannyiunkkal együtt született…
Ugyanolyan felhőtelen, vihartalan és élénk volt akkor is az ég.